Az emberi természetet fegyverként lehet használni más emberek ellen. És sokkal kevesebb kell hozzá, mint gondolnánk. Philip Zimbardo magyarul is hozzáférhető fontos műben (A Lucifer-hatás) összegezte mindazt a tudást, amely arról szól, miképpen válhatnak átlagos, jó emberek gonosszá egy rossz helyzetben. A szociálpszichológiai kutatások szerint sokkal átjárhatóbbak bennünk a jó és a rossz határai, mint azt az úgynevezett józan ésszel feltételeznénk. Milgram közismert kísérlete aggasztó eredménnyel zárult. Ha megteremtjük a körülményeket, akkor a tekintélynek engedve átlagos egyetemisták hatvanöt százaléka halálos erejű(nek hitt) áramütést ad egy másik embernek egy olyan helyzetben, amelyről azt mondták nekik, hogy az emlékezetet kutatja, és az elektromos feszültség leadása tanítási céllal történik. Több feltétel együttállása esetén tehát, például ha a kísérlet vezetője vállalja a felelősséget, normális emberek kétharmada potenciális gyilkossá válik. Milgram maga tizenkilencszer végezte el a kísérletet, mindig hasonló eredménnyel.

1967-ben Palo Alto egyik középiskolájában a történelemórán a diákok úgy vélték, az ő világukban a fasizmus nem alakulhat ki. Ron Jones, a tanár a következő héten egy szerepjátékot modellezett a számukra, diktatúrán alapuló közösséget hozva létre. A csoportnak a Harmadik Hullám nevet adta. Néhány egyszerű, szigorú órai szabályt vezetett be, kitalált egy karlendítést, amellyel a diákok kötelesek voltak egymást tanításon kívül is üdvözölni, minden napra volt új jelszó. Az önálló véleményt megfogalmazni képes diákok rövid időn belül háttérbe szorultak, a fizikailag erősebbek uralkodni kezdtek. Pár nap alatt már hatvanan voltak, a hét végére pedig kétszázan. A dolgok irányítása kicsúszott a tanár kezéből. Aki okvetetlenkedett, azt „feljelentették”, kiközösítették. Volt, akit kitoloncoltak, a hangadók ujjongása közepette, másokat elhallgattattak. Fehér ingben közlekedtek, igencsak lelkesen. Jones egy idő után a diákjai testi épségéért is aggódott. A hét végén összehívta a Harmadik Hullámot, avval az ígérettel, hogy az államok-szerte megalakuló, az „ügyet” szolgálni akaró hasonló közösségi sejtekhez az egyik elnökjelölt szeretne beszédet intézni a televízióban. Mindenki eljött. Jelszavakat skandáltak. Ekkor a pedagógus egy filmet vetített le a nürnbergi nagygyűlésekről a Harmadik Birodalomban. Jones végül új jelszót hirdetett: „Megértésben az erő!”. Az ott lévők egy része hősiesnek és bölcsnek tartotta, egy másik része pedig hajlott rá, hogy kommunista. A szülők és a tanárok zúgolódtak, hiszen sokak gyermekét zaklatták és fenyegették. Ron Jonest magát is megrázták az események. Végül is, az egészhez pusztán egy-két dologra volt szükség: engedelmességet követelő tekintélyre, jelszavakra és néhány napra. A történet alapján regény íródott, valamint két film is készült, A hullám címen.

Zimbardo az Abu Ghraibban történteket, saját stanfordi börtönkísérletét és számos más hasonló, megrázó emberi drámát elemezve jutott el fontos következtetésekhez. A tétel egyszerű: rossz helyzetben jó emberek gonosszá válhatnak. A rossz helyzetet valamilyen hatalom hívja életre. Olyan körülményeket teremtve, szándékosan vagy vétkes tudatlanságból, amelyek között az emberi természet előnytelen oldalai a felszínre kerülhetnek. Tehát nem feltétlenül torz emberek mételyezik meg a társaikat, vagyis nem a rohadt almák teszik tönkre a többit, hanem a rossz hordó rothasztja meg az almákat. Markáns példát hozva: az öngyilkos merénylők legtöbbször nem gazemberek, hanem középosztálybeli családok jó gyerekei, akikkel kiképzőik fokozatosan hitetik el, hogy a másik nem is ember, hogy a tettük által szinte azonnal bebocsáttatnak a Paradicsomba, hogy a családjukról gondoskodni fognak, és hogy önmaguk fölrobbantása egy zsúfolt helyen magasztos önfeláldozás. A sötét oldal csábítását egy manipulatív erő közvetítői hozzák az életükbe, akiknek valódi szándékait elfedi hamis elvszerűségük hangoztatása.

Hazánk jelenleg népszerűtlen, lecsúszó félben lévő ország, mely Európa széléről a legszélére tart. Örökkön előnytelen geopolitikai pozícióját, tragédiákkal tarkított sorsát és számos feldolgozatlan, önsorsrontó kiútkeresését megfejeli, hogy amikor a legjobb lehetőség kínálkozott, gazdái nem győzték kellő bölcsességgel, tisztességgel, erővel és türelemmel. Félperifériás kapitalizmust látunk, a megszüntetve privatizálás aggasztó következményeit: Magyarországot mint elcsüggedt összeszerelő üzemet. Egy masszívan káros helyzetet, amelyben a szereplők az előnytelen oldalukkal fordulnak egymás felé, miközben szűkös javainkat egyes csoportok megpróbálják saját táboruknak újraporciózni, a korrupció dobozos, mappás vagy államilag szervezett módszereivel. Eközben egyre nagyobb tömegek mind reményvesztettebb helyzetben tengődnek. A tartósan embertelen létmód pedig némelyekből aljas, támadó, rabló ösztönöket szabadít fel. Ez nem ment föl konkrét bűnösöket konkrét bűnök alól. Egyet sem. Hanem a felelősség komplexitására mutat rá. Olyan szörnyű jelenségek, mint az olaszliszkai tragédia, nem az elkövetők származásából, hanem magára hagyottságukból és gettólétükből következnek. Érdemes újraolvasni a Legyek urát - amúgy brit kóristafiúkról szól. Mivel az ország fokozatosan került keserves állapotába, sokan és régóta előrelátó vezetőket és rendet szeretnének. A jó emberekkel össze akarunk fogni, hogy megőrizzük értékeinket. És könnyen esünk olyanok csapdájába, akik ezekben segítséget ígérnek nekünk, de nem képesek véghezvinni, vagy igazából a hatalom szomja hajtja őket.

A jelenlegi vezető például képes nagy hatást gyakorolni az emberekre, lényegében ebben tehetséges. Egyre növekvő informális, lelkek fölötti hatalma az idők során formálissá vált. Csodálják és követik. Aki nem, az kikerül a belső körből. Ott bent azoknak van helye, akik mindenkinél jobban elismerik és feltétel nélkül lojálisak. Igyekeznek elnyomni a kritikai képességüket, bár küzdenek magukkal. Azért megoldják. Az ellenségek létezésének és a harc szükségességének állandó hangoztatása (ld. „permanens forradalom”) a hívek számára arra enged következtetni, hogy két lehetőség van: vagy mi, vagy ők. Amikor a vezető végre igazi, vastag hatalomhoz jut, megkezdi annak kiépítését, hogy minden létező intézmény és kulcsszereplő engedelmessé váljon. Leépíti az engedetleneket, lojális embereket ültet minden lehető posztra. Ha nem megy másképp, megszünteti az intézményt, vagy új intézményt hoz létre párhuzamosan, és nekik adja a pénzt. Az elv: „Hallgattassék el a másik fél is!”. A nyelv kódolttá válik, az „unortodox” azt jelenti: „nem hallgatunk senkire”, a „gyűlölködő” azt jelenti: „kritizál”, a „tisztelet” azt jelenti: „légy engedelmes!”. A kivitelezői szinten pontosan elértik, és konkrét napi utasítások nélkül is teljesítik az elvárásokat. A vezető és köre nem csinálhat mindent egyedül, feltételezni kell tehát, hogy mit szeretne.

Ha valaki le akarja vezetni egy általa már kellőképpen uralt közösség feszültségeit, de zavarná, ha a valósággal kezdenének foglalkozni (pl. hogy milyen célokra akarja őket használni valójában), vannak már bevált receptek. Az érvényesülést az engedelmességgel kell összekötnie. Ha vannak ellenségek, a közösség izgalomban tartható, de részben mégis megnyugodhat, mert a rossz rajtuk kívül lévő valamivé válik. A vezető bölcs, a menet békés, a fenyegetés külső. Aki nem ért egyet, valószínűleg inkább ostoba, gyűlölködő vagy ártó szándékú, mint bármi más. A jó és a rossz harcban állnak. De nem ám a valós helyükön, az egyes lelkekben, hanem köztünk és köztük, a vezető iránymutatásának megfelelően. Aki kikerül a közösség kebeléről, ott találja majd magát köztük. Kellenek a rosszak, akár egy falat kenyér. Ha nincs kenyér, annál inkább. Ki kell jelölni őket, illetve figyelni kell, kiket választ ki maga a közösség, mi az ilyen irányú tradíció. Nem bánjuk, esetleg javasoljuk, hogy azt gondolják, ezek jellemükben, származásilag vagy genetikailag kevésbé értékes, javainkra éhes rémek, csoportjuk fenyegeti világunkat, értékeinket, meggyőződésünket, vagy túl nagy hatalom birtokosai. Ismételni kell, kiplakátolni, preambulálni, bevenni a tankönyvekbe, megírni a sajtóban. Fokozatosan elfogadottá válik, hogy többnyire nem tekinthetőek igazán velünk egyenjogú embernek. Humánumban, nemzettudatban, jóakaratban alattunk állnak. Innen pedig már csak meglepően laza sasszé vezet oda, hogy valaki úgy vélje, nem kell velük egyenrangú félként, esetleg emberhez méltó módon bánni. Az ilyen rossz helyzetekben kialakul egy sajátos szereposztás. Lesznek, akik az ellenfelekre, árulókra „szakosodnak”. Ezek a másokat lealacsonyítók, akár állattá degradálók csak közvetítő személyek. Ők a megvetés csapját nyitják ki a valamilyen okból feltüzelhető emberek számára, hogy méltatlannak kikiáltott embertársuk ellen forduljanak, miközben önmagukat továbbra is igazságos és jó embernek hiszik.

A kormányzó megapárt morálja a megzengetett abszolút erkölccsel szemben merev csoportmorál, mely a közösségünk valós és hosszú távú igényeit nem fedi le. Vezetőjének személyisége meghatározza a párt kritikához való viszonyát, az eltérő nézőpont befogadási lehetőségeit. A vezetésen belüli módszerek a párt kormányra jutásával az állampolgárok mindennapi problémájává váltak. A kormánypárt nincs konkrétan a cigányság ellen. Az uszító cikk nem a párt szándékait fejezi ki. Inkább bejósolható vadhajtása a társadalom különböző részeiből ellenséget kreáló működésének. Ellenségeinek kijelölésében valójában mindig gyakorlati szempontok vezérlik. Ebben nem egyedülálló a politikai piacon, de a legmesszebb jutott a hatalomban és a saját nézőpont erőltetésében. Elsőrangú célja a saját vezetőjének és csoportnormáinak való megfelelés, így viszont, mikor kiderül, hogy a szavazói nem vették rossz néven a cigányokat leállatozó, egy részüket kiiktatásra javasló cikket, nem áll ki a cigányság (és az erkölcsi igazság) mellett. Ezzel, és korábbi hasonlóan kétértelmű viselkedésével megteremti azt az elnéző helyzetet, amelyben népcsoportokat, politikai ellenfeleket, kritikusokat továbbra is legálisan alacsonyabb rendűnek, szabad prédának, „nem magyarnak” tekinthetnek, akik erre fogékonyak. A legmagasabb helyről kapnak rá engedélyt, és ha úgy alakul, lesz köztük pár lelkes amatőr, aki majd aprópénzre váltja kétesen bájos licencét, változatos helyzetekben. A hétköznapi ember ugyanis nem rafinált szociálpszichológus, hanem befolyásolható és érzékeny emberi lény, aki föntről is várja az eligazodás szempontjait, és nem bánja, hogy leveszik a kritikus helyzetelemzés terhét a válláról. Így elmondhatjuk, hogy ez a hatalom, ezekkel a reflexekkel hibásan viselkedik. Lehetségessé és kívánatossá teszi a bűnt, akkor is, ha nem hajlandó ezzel szembenézni.

A közösségünk egy részét lealacsonyító írás alkotója az autoriter szerveződés egyik propagandafelelőse, a kormányzó párt tagja, a miniszterelnök barátja, a házelnök friss kitüntetettje: akit tehát a hatalom példaképként állít elénk! Amikor az előző miniszterelnök, aki hazugságbotránya után nem mondott le, majd kitüntette a beazonosíthatatlan rendőreivel számos ártatlannak sérülést és sérelmet okozó rendőrfőnököt, a kormánypárt székháza előtt tüntet ellene, biztosak lehetünk benne, hogy nem látja a helyzet tükörkép-jellegét. Ezt a logikai szintet, a saját csoportét ugyanis iszonyú nehéz meghaladni. Az uszítóé pedig egy szerep a tekintélyelvű rendszerben: az önmagát a csoport hatalmi magjának közelében biztonságban érző, a dominanciáját élvező emberé. Akkor is gonoszság, amit csinál, ha azt hiszi, jó ügy érdekében teszi, és valós indulatokat jelenít meg erőteljes ecsetvonásokkal. Mert beszűkültsége miatt veszélybe sodor ártatlanokat, és nem nézi a személyes siker árát.

Politikus, újságíró, ügyész vagy művész - bárki, aki egy csoportgondolkodást elvtelenül szolgál, akaratlanul is kifejezi hivatása iránti megvetését. Akkor is, ha eredetileg jóravaló ember, aki régebben úgy tudta, jót akar. A közösség nyomására konstruált realitás („értékeink megőrzése, összetartás, megmaradás, a nagyobb jó szolgálata”) hangzatos, erős jelszavak, és nehogy azt higgye bármelyikünk, hogy ne befolyásolná, ha az ezeknek való megfelelés terhe nehezedne rá. Hiszen az odatartozásunk és, látszólag, az elveink forognak kockán. Képesek vagyunk átformálni a szemléletünket, hogy megfeleljünk a „mieinknek”, és minél inkább ágál, akit megbántottunk, annál inkább igazolva látjuk majd, hogy nem lehet vele együttműködni. Hogy képtelenség rávenni, hogy a helyes úton járjon, és hogy talán a legrosszabbat is megérdemli ezért. Ahhoz, hogy valaki, aki igazán fontos körön belül, másmilyen logika szerint reagáljon, ellenálljon a nyomásnak, szinte hőssé - a csoportgondolkodás szerint árulóvá vagy őrültté - kell válnia. Minél képtelenebb dolgokat engednek meg maguknak egy csoport vezetői és hangadói, annál nyugtalanabbul reagál a csoport a kritikára. Pedig Magyarországon, a valóságban (nem a konstruált valóságban) nem kétféle ember van és nem két oldal - nem mi és ők.

Az emberi természet angyali és ördögi egyszerre. Fromm szerint alapvetően magányosak vagyunk, és a magányunk mozgósíthatja bennünk a destruktivitást, például amikor a helyzet jellemzőinek engedve gonoszságokat követünk el. Vagy a konstruktivitást, amit úgy is hívhatunk: szeretet. A magányt így is meghaladhatjuk. Mindenki maga dönt. Zimbardo is tesz egy-két hasznos javaslatot a könyve végén, hogyan kerüljük el a gonosz csábítását. Tartsunk távolságot, még akkor is, ha köztudottan a miénk a világ legjobb csoportja. Merjünk kritikával gondolni a vezetőinkre. Az emberi összetartozást értékeljük többre, mint a helyzet hatására kiváltódó, beszűkült reakció csábítását. Cselekedeteinket ne a pillanat sugallatai szabják meg, hanem figyeljünk arra, amit a múltunk és a jövőnk emberi elköteleződései jelentenek. Ne tegyünk meg bármit, hogy az adott helyzetben elfogadjanak. Figyeljünk rá, hogy hogyan jelölik ki számunkra mások az életünk kereteit. Ne higgyük el, hogy bárki leveheti a vállunkról a felelősséget. Ne fogadjuk el az igazságtalanságot. Ismerjük be, ha hibáztunk. Ez a pár javaslat erőt adhat, amikor a nehéz helyzetben megcsúszunk a gaztett felé vagy tétlenné züllünk. A csoportnyomás az adott pillanatban ugyan nagy dolog, mégis, képzeljük el, ahogy Jézus karba tett kézzel bólogat a bámész tömegben, miközben a házasságtörő asszonyt kövezik.

Végül. Az egymással vitában, de párbeszédben álló személyek, csoportok lassan érlelnek ki döntéseket, de jobb minőségű társadalmakat hoznak létre, mint az egy-ügyűek. Az egymást fékező, szabályozó demokratikus intézmények funkciója, hogy figyelmeztessék egymást a rosszra. Ami ördögtől való, az ezeknek a fölszámolása. Ami ördögivé tehet személy szerint bármelyikünket, az egy olyan szisztéma működtetése, amelyben arctalan közbülső szereplőként puszta hatalomlojalitás miatt gonoszul vagy bután intézkedhetünk, mások által nem ellenőrizhetően. Ahol pozíciónkat az engedelmességünk, nem a szakértelmünk szabja meg. Az új rendszer logikájából adódóan most sokszor olyanok kerülnek helyzetbe, akiket az erőszakosságuk, erénynek álcázott elvtelenségük vagy büszke tudatlanságuk emel ki a többiek közül. Mekk Elek lett a korszak emberideálja, az a típus, aki határozott mozdulatokkal hoz létre működésképtelen dolgokat. Ez nem azért van, mert a bölcs vezetőnek az ügyekre fordítható figyelme véges. Vagy, amivel a szocializmusban a működésképtelenséget verbálisan álcázták: mert „vannak még hibák”. Nem, ilyenkor egyszerűen ez szokott történni. Az ilyen szisztémában nincs hepiend. Szinte biztos, hogy sokkal több rossz dolog esik meg emberekkel. Emlékeim szerint ezt próbáltuk meg magunk mögött hagyni.