Az idei összetartozás napját a „székelyzászló-háború” előzte meg. A magyar külügyi államtitkár, Németh Zsolt használta ezt a kifejezést, és legutóbbi bukaresti látogatása alkalmával azt is bejelentette: immár magunk mögött tudhatjuk ezt a harcot, amely győzelemmel végződött. Hogy kik a győzők és kik a legyőzöttek, különösen így, az összetartozás napján, nehéz megmondani.

 Az utóbbi hónapok kétségtelenül arról szóltak,  hogy miként lehet minél szélesebb körben felmutatni a „székely identitást”. Hogyan lehet Székelyföldet „építeni”, képviselni, milyen a Székelyföld zászló, jelkép, a székely termék, a székely vágta stb. Erdély az identitás-versenyek vidéke, ez azonban minden eddiginél különlegesebb, mert mögötte nem etnikai konfliktusok  vannak.  Nem a klasszikus román-magyar ellentétek mutatkoztak meg, hanem a magyar-magyar szembenállás. A székelyföld („tömbmagyar”) – nem székelyföld (szórványmagyar) konfliktus. A történelmi, nemzeti kulturális hagyaték került szembe a mesterségesen, kampánycéllal, manipulatív módon torzított örökséggel. Ez az új, „épített” Székelyföld – kétség ne férjen hozzá – nem az a Székelyföld. Politikai manufaktúra, ahol az eredményességet az eladott székelyzászlók számában mérik.

Magyarságverseny folyik, amelyben a legmagyarabbak annyira magyarok, hogy már nem is magyarok, hanem székelyek. Trianon után 93 évvel a magyar közösség, Németh Zsoltot után szabadon, túlnyerte magát: elhitte saját többségének az erejét, rábízta magát erre az illúzióra. Hogy a számbeli fölény mindent igazol és biztosít. A magyar nacionalizmus átvette és ismétli a román nacionalizmus legsúlyosabb hibáit, azokat, amelyekből a románok már rég tanultak.A magyar nacionalizmus hírdeti a leghangosabban: kisebbségiként nincs jogbiztonság, kell a többség.

 Ennek a fényes győzelemnek van néhány, pontos pénzre váltható eredménye. Székelyföld, amely lassan, de biztosan legyőzi (a magyar politikai versenyben mindenképpen) Erdélyt, kiváló politikai rezervátum, jól mozgósítható szavazótáborral, kis, és ezért könnyen irányítható önkormányzatokkal, fölülértékelt pozíciókkal. Semmi kényelmetlenség: Székelyföldön nem kell osztozkodni a románokkal, nem kell vesződni a többnyelvűséggel, kis-nagy Magyarország, csak könnyebben irányítható, kevesebb üzemanyagot fogyaszt, és kis helyen parkol ez a pontosan számon tartható többség.

 Ezt a többségi Székelyföldet nyertük el, nyerték el a Németh Zsolt által is emlegetett háborúban, amely háború volt valóban, és mint ilyennek vesztesei is vannak. Ma már egységes erdélyi magyar képviseletről nem beszél senki. Már nem érdekes, hogy ki áll Nagyvárad, Szatmárnémeti, Nagybánya élén (néhány éve még magyar polgármesterei, alpolgármesterei voltak ezeknek a nagyon fontos városoknak), ma már nem kérdés, ki próbálja meg még mozgósítani, elérni a Romániában (Székelyföld határain kívül élő) magyarokat. Az erdélyi magyar közösség kétharmadáról, azokról, akik nem Székelyföldön élnek, a győztes háborúban – ezt az összetartozás napján – mondjuk el: a magyar érdekképviselet határon innen és túl lemondott. Lemondott a kisebbsségi jogokról, a kisebbségi politikáról (arról, amelynek létjogosultságát az elmúlt 93 évben annyit emlegették), a saját többségi jogai és előjogai reményében.

Nem volt váratlan ez a fordulat. Egyrészt azért, mert ma magyar nyelvterületen minden az etnikailag tiszta nemzetállam rehabilitációjáról, újraépítéséről szól. Erdély nem tiszta, ezért nem vonzó – kevesebbet is beszélünk róla, lehetőleg nem veszünk tudomást róla. Székelyföld – az Erdélyről leválasztott, kimetszett  térség - tiszta. A helyzet egyértelmű. (Arról a Székelyföldről, ahonnan évtizedek, sőt évszázadok óta szerte szét vándoroltak az emberek, akik vitték és hozták a más kultúrát, szintén nem esik szó).

Az utóbbi évek „nemzetpolitikai”, „magyarságpolitikai” tervei, intézkedései egyértelművé tették: a „nemzeti integráció” (ide értve az állampolgárság kiterjesztését, a „határokon átnyúló politikai-kulturális intézményrendszert) célja a szavazatszerzés, a mozgósítás.  Ennek érdekében jöttek létre új és újabb erdélyi magyar politikai pártok (Magyar Polgári Párt, Erdélyi Magyar Néppárt), ennek érdekében alakult ki konfliktus a már meglévő, de saját szavazótáborát féltőn óvó párttal (az RMDSZ-szel). Az a szervezet, amely révén, a politikai gyarmatelv alapján, nem nyerhető ki a magyar törvényhozásban érvényesíthető szavazat, haszontalan, sőt ellenséges (vö háború!). 

Az idei összetartozás napján immár elmondható: haszontalannak bizonyultak az új szervezetek (mert mozgósításra, mandátumszerzésre képtelenek voltak, elvéreztek a tavalyi, romániai választásokon, a jövőévi magyarországi választások „főpróbáján” – ugye milyen furcsán alakulnak a román-magyar viszonyok, arányok?), de megküzdött a túlélésért az RMDSZ (még mindig ez a szervezet hozza a legtöbb, bár egyre kevesebb szavazatot). Ha belátóbb lesz, mint eddig, megkegyelmez neki a „nemzeti integráció”.

Szűkült a politikai intézmények köre, és szűkült a politikai tér is.  Orbán Viktor egykor szépreményű szövetségesei, Tőkés László, Szász Jenő,   parkolópályára kerültek, pártjaik megbuktak. A Fidesz erdélyi gyarmatosításával következetesen szembeforduló Markó Béla aktív ugyan, de különutas. Az RMDSZ nem kapott kormányzati szerepet, és visszaszorult a Székelyföldre. Megyei és városi önkormányzatokba.  Az egyetlen, politikai értelemben belakott  területre, oda ahol a Fidesz is évek óta építi a saját állásait. Ahol a magyar-magyar zsarolások a székely zászló győzelmére vittek, ahol a különböző még-már működő magyar pártok-szervezetek egymást tartják sakkban. Ha lesznek még Erdélyben megszerezhető szavazatok, akkor azt itt, kemény alkuk révén, megszerzik. Akié a Székelyföld, azé a voks. Az összetartozás napján kész a mérleg: ezért volt az értelme az erdélyi magyar öncsonkolásnak. A Fidesz nyerésre, az RMDSZ túlélésre játszik: a jelek szerint lesz kiegyezés.

És ez a  kiegyezés az új Trianon, a valódi trauma és „elszakítás”, amely révén az erdélyi magyar közösség fordul el önmagától, hogy magára zárjon egy újabb, minden eddiginél szűkebb és többségibb nemzetállamot. 

(A szerző marosvásárhelyi újságíró)