Gyurcsány Ferenc 2006 júniusában ünnepelte 45. születésnapját, az őszödi beszéden már túl, a nyilvánosságra kerülésén még innen. Medgyessy Péter 2002 októberében lett 60 éves, a D-209-es ügyön túl, az útelágazódáson még innen. Horn Gyula is kormányon volt 1997-ben amikor 65 éves lett, csakúgy, mint Antall József 1992-ben a 60. születésnapján. Egyikük esetében sem emlékszem arra, hogy a rövid, pársoros híreknél túl nagyobb médiacsindadratta lett volna a kerek évfordulón, pedig az ország első szabadon választott miniszterelnöke akkor már nagyon beteg volt, Medgyessy Péter vagy Horn Gyula politikai pályafutása akkorra már évtizedekben volt mérhető, Gyurcsányt pedig, elsőként a rendszerváltás utáni Magyarországon mégiscsak újraválasztották a magyarok. Akármilyen politikai teljesítmény is állt tehát mögöttük, egyik eddigi kormányfő esetében sem érezték úgy az irányadó magyarországi szerkesztőségek, hogy egy demokratikus úton megválasztott politikus bármilyen kerek évfordulója címlapra érdemes, politikai jelentőséggel felruházott esemény volna.

Egészen mostanáig.

Furcsa volt látni, ahogyan a múlt héten a fontos hazai internetes és nyomtatott újságok a Népszabadságtól az Indexen keresztül a HVG-ig fontosnak tartották ezt a napot. Címlap-összeállításokban, egész oldalas anyagokban, publicisztikákban és óriáscikkekben emlékeztek meg Orbán Viktor pályafutásáról, mintha Magyarország elmúlt 20 éve – akár kormányon volt, akár ellenzékben a jelenlegi miniszterelnök – amolyan viktoriánus-korszakként lenne leírható, mintha a születésnap ennek a már futó, vagy csak most beinduló korszaknak valamiféle jelképe volna. (A viktoriánus kifejezésért egyébként köszönet Stumpf Istvánnak, aki az Inforádióban adott interjúiban nekem sokszor használta ezt a kifejezést Orbán Viktor politikai híveire.) Rémületes belegondolni is, mi lett volna, ha a kormánypárti lapok nem tartják magukat az érintett elég egyértelmű utasításához, ahhoz, amire a Facebookon tett megjegyzésében is utalt, nevezetesen, hogy a születésnapot ő – egyébként nagyon helyesen – szigorúan magánjellegű, családi eseménynek tartja, és a feleségén kívül másnak ehhez nincsen köze. Mintha attól tartott volna maga is, hogy olyan meglepetésparti készül itten, amin nem szeretne részt venni, a Magyar Hírlap címlapjáról már nem is beszélve.

Ennek az írásnak nem témája az, ami persze nagyon is releváns ebből a szempontból, nevezetesen, hogy Orbán Viktor a szavakon túl a valóságban milyen vezetői stílust követ, hogyan, milyen lépéseken keresztül alakította olyanra saját pártját, kormányát, csapatát, egyáltalán politikai környezetét az elmúlt húsz évben, amelyben – mint a Facebook-megjegyzés jelzi – ő maga is komoly veszélynek érezte, hogy a kommunista vezetők személyi kultuszához valami nagyon hasonlatos fog történni meglepetésparti címén. És természetesen fontos azt is megjegyezni, hogy az idézett szerkesztőségek jelentős része (lásd Index vagy HVG) az évfordulós ünneplést, a "megemlékezést" leginkább egyfajta fricskának szánta, részben pont az érintettnek, aki mégiscsak maga deklarálta már 2010-ben, hogy nem egyszerűen egy szokásos demokratikus kormányváltáson vagyunk túl, hanem a "fülkeforradalom" után itt egy új történelmi korszak kezdődik.

A viccen túl ugyanis ez az egész legalább annyira szól Orbán Viktorról, mint rólunk mindannyiunkról. Ahogyan tehát neki is tanácsos elgondolkodni mindazon, ami körülötte történik, nekünk is. Orbán Viktor nem véletlenül lett olyan 50 éves korára, amilyen, és ezzel természetesen nem felmenteni akarom azt a politikust, aki mára éppen az ellenkezőjét építi ki mindannak, amiről 35 éves korában, első miniszterelnöksége előtt politikai hitvallásként beszélt a Magyar Narancsnak. Szerintem ugyanis a 2002-es választási veresége után is lett volna más útja, de a jelek szerint abból, hogy "a kommunisták" csúnyán megverték, azt a következtetést vonta le, hogy ebben az országban nem lehet másként választást nyerni, hatalmon maradni, csak azzal, ha a legelemibb kádárista reflexekre épít, azokat hívja segítségül és ezekre épít Nemzeti Együttműködés néven rendszert.

A média elmúlt heti korszakos megemlékezése vagy korszakos viccelődése tehát szerintem inkább rólunk szól, mint Orbán Viktorról. Ahogyan ugyanis viccelődni is csak halálosan komolyan szabad, és ahogyan a legtragikusabb és a legkomikusabb helyzetek között csupán hajszálnyi a különbség, úgy bizony nehéz megmondani, hogy az a hálaadó születésnapi szentmise a nagyobb vicc, ahova pótszékeket kell betenni, vagy az a nagyobb tragédia, ahogyan az emberek, fiatalok és öregek egyaránt, halálosan komolyan veszik a riporter nyilvánvalóan abszurd kérdéseit az 50-es villamos megállójában arról, hogy mit szólnak az Orbán születésnapjára átnevezett villamosvonalhoz. Nem csak az újságírókról szól tehát az elmúlt hét, akiknek itt-ott a szemükre vetették, hogy éppen a fentiek miatt pontosan nem tudhatják: ráerősítenek-e a múltra a fricskával, vagy ellen hatnak. Avagy értjük mi a humort, csak nem szeretjük. Az újságírók is itt élnek, felesleges őket hibáztatni azért, hogy néha úgy érzik, ezt már csak humorérzékkel lehet elviselni.

Viszont nekik is tudni kell, hogy nem csak Orbán Viktoron múlik, beköszönt-e Magyarországon a viktoriánus-korszak, de rajtuk is, és mindannyiunkon, beleértve a hálaadó szentmisén üldögélő honfitársainkat (ide értve a pótszékeseket is), továbbá az 50-es villamoson zötykölődő utasokat. Egyébként aki látja a 35 éves Orbánt, szóljon neki, hogy lenne még rá igény, igaz, a jelek szerint inkább csak réteg jellegű.