Valójában nem is akkora újdonság a LÉT által kidolgozott, feltétel nélküli alapjövedelem sokak számára rokonszenves koncepciója. A szegénység nyilvánvaló kihívás, amelyre születtek kétes hatású gyakorlati és – az „állampolgári alapfizetés” koncepciójának megfelelő – radikális, teoretikus válaszok. A mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint (első olvasatban, szintúgy rokonszenves) gondolata megbukott: szörnyállamokat és pangást szült. A szabad versenynek ez idő szerint nincs alternatívája: kihúzta a középkor nyomorából az emberiség felét, és alkalmasint, éppen most húzza ki Ázsiát. Ám mi lesz azokkal, akik nem képesek több értéket termelni, mint amennyibe megélhetésük kerül? Vagy, ha netán képesek lennének, termékeikre nincs kereslet? Azokkal, akik – ezért, vagy azért – kiszorulnak a versenyből?

Nem a gyermekekről van szó (befektetés a jövőbe); nem is az öregekről (úgy elvben munkás életük megtakarításainak hozamából élnek, még ha arra is kényszerültek, vagy oly felelőtlenek voltak, hogy nyugdíj-megtakarításaikat a mindent felzabáló államra bízzák).  Nem az átmenetileg betegekről. Még csak nem is a munkanélküli tartalékhadseregről, amely a konjunktúra ingadozásai szerint jár ki, s be a munka világába. Ez viszonylag egyszerű biztosítási probléma: az aktív életszakaszban megtermelt többletértéknek kell fedeznie a megélhetést a munkanélküliség, vagy betegség időszakában (némi társadalmi kiegyenlítéssel a magasabb s alacsonyabb teljesítményű polgárok között).  

A mélyszegénységnek kitettek, szolidaritásunkra első sorban rászorulók azok, akik tartósan kiszorultak a versenyből. Akik életük elejétől végéig képtelenek arra, hogy több értéket termeljenek, mint amennyibe megélhetésük kerül. Gyenge oktatásból, hiányos egészségügyi ellátásból, kulturális deficitekből származhat ez a versenyképtelenség, a munkahelyteremtő tőke szűkösségéből és/vagy az ehhez vezető gazdaságpolitikai hibákból: az okok számosak. Itt és most nem az okok mérlegelése, a „felelősök” keresése – népszerű társasjáték pedig – írásunk tárgya. Honfitársaink közel ötöde a perifériára szorult, számuk növekszik, s Magyarország az övék is.

Tavaly egy cikkben idéztem Kurt Vonnegut zsengéjét, a Gépzongorát. A Huxley és az amerikai science fiction paneljeiből építkező negatív utópiában (ne tessék a Börleszk, vagy a Macskabölcső zsenialitására gondolni, a Gépzongora egy írótanonc korai próbálkozása) a gépek már a hagyományos munkaerő helyébe léptek, s ellátnak minden fizikai és adminisztratív, kiszolgáló, kreativitást nem igénylő feladatot. A gépeket tervező és irányító mérnökök és szakértők kasztjából kiszorultak egyetlen esélye pedig a közmunka, ahol a gépekénél szégyenletesen alacsonyabb teljesítménnyel, csákánnyal-lapáttal kapirgálhatják a közutak kátyúit.

No meg a segély, hiszen a közmunka inkább a fegyelmezés, a feleslegesség érzése csillapításának kétes hatékonyságú eszköze: a perifériára szorultakról gondoskodó államnak amúgy édes mindegy, hogy látszatmunkáért fizet, vagy segélyt folyósít. Már ha telik rá. A közmunkabérek és segélyek fedezetét a Gépzongora világában a gépek és a gépeket kezelő kaszt eszeveszett teljesítménye termeli meg.

A kihívás tehát ismert, minden civilizált állam fenntart valamiféle jól-rosszul működő szociális-jóléti rendszert, és ismert az „állampolgári jogon” juttatás koncepciója is.

Juliet Rhys-Williams konzervatív képviselőnő (a brit birodalom lovagja, a BBC kormányzója stb. stb.) negatív jövedelemadó definícióját – most tessék megkapaszkodni, a gondoskodó államban hívő, a „neoliberalizmust” utáló jobb- és baloldali barátaim – a neoliberális gazdaságpolitika atyja, Milton Friedman dolgozta ki részletesen. A progresszív adóztatás olyan modelljére tett javaslatot, amelyben a megélhetési minimum alatti jövedelemmel rendelkező polgárok nem fizetik, hanem kapják az adót. Javaslatát Friedman a 60-as években valamennyi állampolgárt megillető és minden más szociális juttatást helyettesítő készpénztranszferré egyszerűsítette le (amely azonban adóalapot képez, így a magasabb jövedelműek adóként visszafizetik). Ami lényegét tekintve megfelel a LÉT javaslatának.

Lady Rhys-Williams és Friedman professzor negatív jövedelemadóját sehol sem vezették be. Az ellenérvek számosak. Legfontosabb a geográfiai feltételek eltérése által is felerősített kontramotiváció: ami egy városi család megélhetési minimuma, az vidéken már tisztes jövedelemnek számít, és a mezőgazdasági lakosságot semmittevésre ösztönözheti (de efelé tereli a városi népesség alsóbb jövedelmi szegmenseit is). Ezt figyelembe véve hagyta jóvá az amerikai kongresszus, Friedman javaslatával szemben, az ’earned income tax credit’ programot, amelynek kedvezményezettjei az alacsony jövedelmű (főként többgyerekes), ám adófizető, azaz dolgozó személyek és családok. Az adójóváírás ennek alapján is meghaladhatja a fizetendő adó összegét, a program azonban csak az adófizetőkre (dolgozókra) terjed ki, így nem kezeli a tartósan munkanélküliek, a perifériára szorultak problémáját.

Mindmáig csak néhány gazdag olajállam ad – az ingyenes oktatás, gyógyítás, telefon stb. mellé – alapjuttatást polgárainak: már ameddig arra természeti erőforrásai kizsákmányolásának licencbevételeiből telik. A sajtóhivatkozás a dél-afrikai, vagy brazil „példára” tévedés. Bár a dél-afrikaiak vagy harmada kap valamiféle állami segélyt, kétséges, hogy akár legelesettebb honfitársaink bármelyike cserélne egy dél-afrikai szegénnyel. (Vagy ami azt illeti, bárkivel, aki Sowethóban már középosztálynak számit.) Brazília szegényeivel, a favellák, vagy a még nyomorúságosabb falvak lakóival sem (amely Brazíliában mellesleg, a szegény családok állami támogatása, a Bolsa Familia, lényegében megfelel a családi pótlék magyarországi rendszerének).

A probléma tehát jól ismert, ismertek a hagyományos szociális-jóléti rendszerek ellentmondásai és ismert a LÉT javaslatának megfelelő koncepció is. Honfitársaink növekvő hányada tartósan munkanélküli, vagy munka mellett is szegény. Szociális-jóléti rendszereink hatása kétséges, az állam munkahely-teremtési és foglalkoztatás-ösztönző rendszereinek hatása gyakorlatilag nulla.

Mi a bajom, mégis, a LÉT koncepciójával?

A javaslaton végighúzódik némi „zsigeri” etatizmus: mélységi beavatkozás munkaadó és munkavállaló viszonyaiba, s ez a gazdasági versenyképesség javítását célzó valódi, gazdaságpolitikai lépések tekintetében korlátozó tényezővé válhat. Ám ezek részletek, rendezhetőek a program gyakorlati kidolgozása során.

Illúziónak tűnik a program „keresletoldali” gazdaság-ösztönző hatásának tételezése is. Ez már súlyosabb: kérdésessé teszi a program fenntarthatóságának megalapozottságát. Ha némi aggodalommal el is hiszem a LÉT alkotóinak, hogy az állampolgári alapfizetés költségvetésre gyakorolt hatását (bruttó 6000 milliárd Ft/év!) a bevezetés évében nagyjából kiegyenlítik a megtakarítások (számos más szociális juttatás megszűnése, a munkaadók/munkavállalók terhére végrehajtott „pénz az ablakban” átcsoportosítás, stb.) – mi lesz 2-3-4 év múlva? Mi lesz, ha a tartósan munkanélküliek száma tovább nő, vagy – éppen mert az állampolgári alapfizetés erre ösztönzi – a gazdaságilag aktív felnőttek újabb tömegei áramlanak át a szürkegazdaságba? Néhány százalékos elmozdulás, ezen a területen, ezer milliárdos fedezet- és költségvetési hiányt teremthet. Ez ma elviselhetetlen kockázat. Nehéz értékelni egy ilyen súlyú programot közép- és hosszú távú, a gazdasági növekedés és foglalkoztatottság alakulásának eltérő változatait tételező pénzügyi modell hiányában.

Roppant erősek a rendszer motivációs hatásai, s a várható hatásokra nézve nincsenek tapasztalatok. Vajon nem ösztönöz-e az „állampolgári alapfizetés” a legális munkaerőpiac elhagyására? Hiszen a szürkegazdaságban aktív, e nélkül is, és nem vesz részt a közteherviselésben a mezőgazdasági népesség nagyja, köztük éppen a mélyszegénységnek kitett honfitársaink legnagyobb tömege. Nem ösztönöz-e a mindenkit megillető alapfizetés „megélhetési” gyerekszülésre, nem torzítja-e radikálisan a demográfiai trendeket?

Ha mindezekre a kérdésekre van válasz, a koncepció érdemes a szakmai vitára. Ha nincs, nem marad más, mint egy választási téma. Ha valamely politikai erő „felvállalja” a LÉT programját, a történelem legdrágább választási ígéretébe bonyolódik. Nem mintha oly idegen lenne ez, az „unortodox” gazdaságpolitikai koncepciók posztmodern kommunikációjának világától… de mi lesz, ha hat és meg is kell(ene) csinálni,? Őszöd reloaded?

Legfőképpen pedig: amikor az elszakadás a valóságtól egyre mélyülő válságba taszította az országot, s lassan elporló esélyünk a visszatérés az európai fejlődés fővonalába, valóban most, éppen most időszerű egy soha ki nem próbált, alig kiszámítható kockázatokat hordozó, radikális koncepció?