Tisztelt Elnök Úr,

nem,

Szervusz Laci,

ez most nyilvánosan megy. Ha más nem, legalább maradjon nyoma annak a felfoghatatlan abszurditásnak, hogy bár a könyvek iránti érdeklődés hosszú évek után ismét élénkül, a piac lassan magához tér, mégis a magyar könyvkereskedelem (mint az élő könyves kultúra ma is leghatékonyabb közvetítője) beleáll a földbe, és ezt a tragikus kollapszust a kulturális kormányzat képviselői nagyjából érdektelenül, a könyvkiadók és/vagy -kereskedők meg nagyjából tehetetlenül, de különben egyként asszisztálva végignézik.

Irtózatos nagy gáz van. Amiért a szakma is (tevékenyen), a kultúrpolitikai is (mulasztásosan) felelős, ez világos, csakhogy. A rossz pályáról letéríteni a könyvszakmát – ennek a felelőssége viszont most egyedül a tiéd. Mert van lehetőséged beavatkozni az egyetlen lehetséges ponton. És mert jelenleg senki másnak nincs rajtad kívül.

Törvények kellenek nagyon sürgősen

Nem ősszel, nem a hammersteinjuditos pendlizésben („jelenleg nem aktuális a kérdés”) elveszve, hanem most azonnal, még a nyár előtt. Csak Te tudod ezeket a törvényeket átvinni. Értsd jól: ebben a helyzetben az vagy a könyvszakmának, mint Harry Potter a Roxfortnak. Ez a levél meg azért íródott, hogy érdekeljen már egy kicsit, hogy az vagy. Érdekeljen annyira, hogy megmozdulsz!

(Te pontosan tudod, az olvasóknak meg ideírom: a könyvkereskedelmi szisztéma megmentése nem ideológiai, nem pártpolitikai kérdés. Ez elemi józanság kérdése. Néhányszor beszéltünk könyves kérdésekről, és mindig éreztem a könyvkereskedelemmel kapcsolatos megnyilvánulásaidban egy lesajnáló gesztust, valami ilyesmit (figyelem, önkényes jelentéstulajdonítás): Amikor jól ment a könyvkereskedőknek, akkor rohadt magabiztosak, fölényesek voltak, a nagyok milliárdokat kaszáltak, az erőfölényükkel lépten-nyomon visszaéltek... hát, egyék meg, amit a főztek; és ha pusztulnak, majd jönnek mások, akik kiadják-árulják a könyveket. De nem jönnek. Illetve, hiába jönnének, mert egy ágazati krachban annyi érték, potenciál vész el, amit akkor is csak sok-sok év alatt lehetne visszaépíteni csupán a mostani (siralmas) szintre (nemhogy magasabbra), ha megjelenne egy(-két) kellően Fidesz-barát és kellően feltőkésített befektető. Vagyis, aki kormánykritikát vár, az ne olvassa tovább ezt a szöveget. Ahogy a nyilvánossággal sem revolverezni vagy sarokba szorítani akarom az elnök urat (nincs is sarok, meg egyáltalán). Kormánykritikám van bőven, de ez most egy sokkal nagyobb, intakt dolog: villog a piros lámpa, üvölt a sziréna, a Nostromo öt perc múlva megsemmisíti önmagát.)

Kórisme

Úgy működik az olvasáskultúra mögötti infrastruktúra, hogy a szerző megírja művét, a kiadó könyvet csinál belőle, amit odaad a kereskedőnek, aki a könyvet eladja az olvasónak. A magyar könyvészet régóta lappangó betegsége a bizományosi könyvterjesztés nevű legális rablás. A bizományosi terjesztés azt jelenti, hogy a kiadók a könyvek kereskedésbe adásakor nem, csak a fogyás ütemében, 60-180 napos ciklusokban elszámolva (amelyet újabb 90 napos számlázási ciklus is hosszabbít) kapják meg a könyvek ellenértékének átlagosan 47%-át (mert a fogyár átlagosan 53%-a eleve a kereskedőnél marad, árrésként).

Ezt a terjesztést Magyarországon jelenleg három nagy cégcsoport végzi: az Alexandra könyvesbolti hálózat (85-86 bolt), a Libri–Shopline-hálózat (35 bolt és egy nagyon erős online könyvesbolt) és a Líra Könyv Zrt. bolthálózata (55, jellemzően kisebb bolt és egy nagyon jelentős forgalmú cash and carry raktár). A mondandóm szempontjából az most mindegy, hogy ezek a vállalatok milyen nyers izmozással kényszerítették ki a pofátlanul magas jelenlegi árrésszintet, mert a szisztémának van egy ennél sokkal veszélyesebb hibája. A növekedés piaci logikája a tőkeerősebb kereskedővállalatokat már a kétezres évek legelejétől arra ösztönözte, hogy a sajáton túl a kiadók hónapokig náluk parkoló pénzeit is (azt a 47%-ot) fejlesztésekre, működésre, akármire használják.

Gyakorlattá vált, hogy a könyvkereskedések gazdálkodásának szerves része a kiadói jutalék, elköltik, beforgatják, hogy majd az újabb bevételekből, visszafelé kifizessék. Ez már akkor is gondot okozott, amikor a piac évente két számjegyű növekedést produkált (vagyis szinte minden hónapban több bevétele termelődött a kereskedőknek, mint előtte). A kereskedők elkezdtek késve fizetni a kiadóknak (az Alexandra ezt rutinszerűen csinálta). Így, miközben a kereskedők fejlesztettek a más pénzéből (újabb és újabb ezer könyvesbolti négyzetméterrel gazdagítva az országot meg magukat), aközben a kiadói oldalon egyre-másra időleges forráshiány alakult ki, mert egyre lassabban jutott hozzájuk vissza az eladott könyvek után járó jutalék. Vagyis a könyvpiac rövid távú, dinamikus fejlődése hosszabb távon lelassította az ágazatban a pénzforgalmi ciklust, ezzel rontotta a könyvészet versenyképességét.

Mivel a három, hálózatos kereskedőház gyakorlatilag ez egész könyvpiacot jelenti, a kiadók kénytelenek voltak és kénytelenek ma is eltűrni a kereskedők folytatólagos szerződésszegéseit, még a törvényben rögzített késedelmi kamatokról is rendre lemondanak, mert nincs más tér, ahol bevételhez juthatnának a könyveik után. Eredmény: 1. a halasztott fizetések miatt a kiadók is elkezdtek tartozni partnereiknek, fejlesztéseikbe, marketingjükbe egyre kevesebb forrás jutott; 2. a versenyképesség romlása miatt a nemzetközi szakmai befektetők (régebben a Bertelsmann, vagy nemrég az Egmont) egyszerűen kivonultak, kivonulnak a piacról, és közben persze a magyar befektetők számára sem vonzó ágazat a könyvészet.

A jelenlegi krízispont előidézője

Matyi Dezső, az Alexandra vezetője. Matyi Dezső ebben az bekezdésben nem ember, hanem egy anomália neve. Annak a gazdasági ellentmondásnak a megtestesülése, hogy ami rövid távon csillogóan zseniálisnak látszik, az hosszabb távon lehet, hogy totális idiotizmus. Matyi Dezsőt a rendszerbe kódolt hiba hívta életre, ahogy Neót a Mátrix.

A magyar könyvpiac legnagyobb szereplője merészen (vö.: felelőtlenül) extenzív gazdálkodást folytat(ott). Eleve, abból a logikából lett akkora, amekkora, hogy mindenkori bevételeinek aránytalanul nagy százalékát fordította különböző grandiózus fejlesztésekre, a saját pénzét is, a kiadók jutalékait is, sőt, rendszeresen nagy hiteleket szervezett mindig nagyobb tervei alá. Miközben a bankokon kívül szinte mindenkinek folyamatosan késve fizetett (ezek a késések tavaly már a 8-10 hónapot is elérték).

Ez a kockázatos játék mindaddig nagyobb baj nélkül üzemelt, amíg a piac lendületesen bővült – a cég egyszerűen kinövekedte a folyamatosan emelkedő adósságszolgálatot is, a dráguló eurót is (a boltok jelentős része euró/négyzetméter alapú bérlemény). 2008 óta azonban a könyvpiac nemhogy nem növekszik, de kábé harmada eltűnt a semmiben, az euró ára felment az égbe – az Alexandra pedig fokozatosan megrogyott (gyanítom, a válság után felvett újabb hitelek már a működési deficit tömködésébe meg az adósságszolgálatba vándoroltak különböző trükkös utakon). Csak saját becslés, de nem állhat távol a valóságtól: 2013-ban már legalább 20% nettó árbevétel-növekedésre lett volna szüksége az Alexandrának ahhoz, hogy a cégcsoport gazdálkodása stabil maradjon. A valóságban ez a növekmény alig érte el a négy-öt százalékot.

És erre Matyi Dezső decemberben meg idén januárban körbehaknizta a sajtót azzal, hogy valójában Csányi Sándor miatt van minden baj, az övé is, a bankár bántja. Alig leplezetten próbált-próbál politikai támogatást is szerezni ehhez a felelősségáthárításhoz. De hiába minden. Mert ha az összes Csányi Sándort kiírjuk is a világból, és ezer Lázár János is fogadja kebelbarátjává Matyi Dezsőt, a matek attól még matek marad: egy tizenötmilliárd forint éves bevételű cég, amely több mint tízmilliárd hitelállományt húz maga után, nem lehet életképes, ha nincs jelentős növekedése. Márpedig ma, Magyarországon a könyves világban nincs hová növekedni húsz százalékokat egy nagyvállalat számára. A gravitáció erősebb.

Információim szerint az Alexandra kifizetéseit egy ideje vagyonkezelő intézi, és szintén információim szerint egy ideje már a vagyonkezelő se fizet, késve sem a partnerek többségének. A boltok még nyitva vannak, a könyveket még eladják, de a bevételből már egyáltalán nem jut a kiadókhoz (rajtuk keresztül a nyomdákhoz, szerzőkhöz, újabb címek fejlesztésére stb.). És itt van az irtózatosan nagy gáz. A közepes és nagyobb kiadóknak jelenleg (sok esetben) 30-50 millióval tartozik az Alexandra. A kevésbé tőkeerős kiadók már eljutottak arra a pontra, hogy nincs hová várniuk a bevételekre (szerintem különben nincs is mire; a már elszámolt, de ki nem fizetett, ráadásul ÁFA-teljesített bizonylatok ellenértékét, vagy azok nagyobb részét valószínűleg soha senki nem fogja kifizetni, az egész Alexandrában nincs annyi érték, hogy).

Már készülnek a teljes kiadói portfóliós 80-90%-os kiárusítási tervek a kiadóknál, szabadulni akarnak meglévő készleteiktől, mert a több tízmilliós lyukak nem konszolidálhatók. Az ilyen totális akcióztatás, amellett hogy a még életképes piacot is szétveri, általában egy kiadó életének utolsó rúgása. Informálisan számos ilyen kiadóról tudok. Ha tényleg tömegével bedőlnek a kiadók, az a magyar könyvészet sokszínűségét, értékpluralitását néhány hónap alatt megfojtja, megszünteti. Miközben a megmaradtaknak még nehezebb helyzete lesz ebben a torz rendszerben (például azért, mert a megszűnő vállalkozások a piacra öntenek egy csomó felesleges munkaerőt is, ami a béreket még jobban lenyomja, a minőségi munkaerő meg végleg kivonul, mint a Bertlesmann; vagy például azért, mert ha az Alexandra által hagyott űrbe benyomuló Libri–Shopline-csoport a mostaninál is jelentősen nagyobb részesedést és befolyást szerez a piacon, akkor ő új típusú, sok nézőpontból cinikusnak látszó üzletpolitikájuk egyszerűen felszámolja a hagyományos értelemben vett könyvszakmát).

És ne legyenek, nem Neked, de az olvasóknak ne legyenek illúzióik. Végül borzasztóan rosszul járnak. A könyves gazdaság diverzitásának jelentős csökkenése, a végkiárusítások elhalása után (a versenytársak hiánya miatt) jóval drágább könyveket fog eredményezni.

Kormányzati érdektelenség

A könyves ágazat nemzetgazdasági értelemben alig látható méretű (igen, igaz, egy közepes nagyságú vidéki chipgyártó is nagyobb forgalmat bonyolít, mint a teljes magyar könyvészet cakumpakk), ezért az önálló érdekérvényesítő ereje alapból szerény. Miközben alacsony jövedelmezőségű és nagyon lassan mozgó ágazatról van szó, tehát zsákmánynak is sovány (amelyik része kicsit jövedelmezőbb volt, a tankönyves – azt most jó érzékkel le is nyúlta az állam). A könyves gazdaság tehát nincs szemmagasságban a döntéshozók számára, és mivel társadalmi szintű érdeklődés sincs iránta, politikai célokra sem használható.

Ráadásul a könyves kínálat azon szegmense, amely a kultúrpolitika számára kicsit is izgalmas (a hagyományos szépirodalom egy szelete, a társadalomtudományi non-fiction szegmens) jellemzően nem a piacon létezik, közforrásokból valósul meg, rétegérdeklődésre tarthat számot, a könyvesboltok polcaira sokszor nem is kerül fel (ez valójában egyfajta egyetemi könyvészet, akkor is, ha a kötetek épp nem a campusokban, hanem könyvbemutatókon, írótáborokban kerülnek néhány tíz, maximum néhány száz olvasójukhoz). És erre rakódik, pluszban, a Fidesz szellemi bázisának (erősen piacellenes, cégfóbiás) civilizációkritikai és antikapitalista hangoltsága. (Békés Mártonnal egy évvel nyilvánosan is vitatkoztunk a könyvkultúra néhány kérdéséről, az olvasó itt és itt találja a két szöveget.)

És a könyves vállalatokkal szembeni zsigeri bizalmatlanság romboló hatását remek effektivitással felnagyítja az ellenoldali bizalmatlanság is: a könyves érdekvédelmet ellátó Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE), részben a presztízs értékű jogosítványainak csorbulása miatt (például a nemzetközi könyves rendezvényeken 2012 óta nem ők, hanem a kormányzati Balassi Intézet prezentálja a magyar írott kultúrát), részben az állam gesztus értékű, barátságtalan lépései miatt (a közforrásból piacra küldött Magyar Nemzeti Könyvtár sorozat, vagy Gazdasági Versenyhivatal, a könyvszakmát érintő invazív és súlyosan szakszerűtlen döntései), szóval ezek miatt a MKKE borzasztóan frusztrált. Az eredmény a teljes kommunikációs csőd a kulturális kormányzat és a könyvesek között. A folyamatos szakmai és/vagy szakmapolitikai diskurzus helyett rövid ideig tartó, sértődékeny veszekedések zajlanak. Ebben vélhetően a könyveseknek is van felelősségük. Mindezek együttes hatásaként a könyves szakma ma nem kap kormányzati figyelmet.

Csakhogy. Nincs más rendszer az írott szó olvasóhoz juttatásához. Egyetlen könyvkereskedelem van, azt az egyet kell most, a bajban megmenteni. És konkrétan menteni kell, mert az ágazat, a torzulásai és a gazdasági törvényszerűségek következtében képtelen az önkorrekcióra. Bedarálja saját magát. Nem egyszer majd, hanem most történik ez, a napokban, hetekben. És Te, törvényhozóként, kellő nagyvonalúsággal, túlléphetsz az egész kudarcos csatározáson, és megajándékozhatod a könyvszakmát némi önvédő szabályozással.

Azonnali terápia

A következő értelmű jogszabályokra van szükség.

1. Las Vegas törvény

A könyvkereskedőket el kell tiltani attól a gyakorlattól, hogy a kiadói jutalékot gazdálkodásukban szervesen felhasználják. A törvénynek ki kell mondania, hogy a könyvkereskedőnek bevételei kiadói jutalék részét kötelessége külön, egy (nevezzük így) jutaléki számlán kezelnie. Egy ilyen típusú, osztott elszámolási kötelezettség direkt előírása jelentős számviteli adminisztrációs terhet róna a könyvkereskedő vállalatokra, de van erre elegáns megoldás. A törvény a könyvkereskedőt ne az osztott elszámolásra kötelezze, hanem arra, hogy ezen a jutaléki számlán (minimálisan) folyamatosan annyi pénzt tartson, amennyi az elmúlt három havi forgalmának 47%-a.

A törvény megakadályozza az Alexandra-típusú esztelen gazdálkodást, segíti a kiadói irányba történő késedelmes jutalékkifizetések elkerülését, ezzel forráshoz juttatja a kiadókat, és meggyorsítja az ágazat pénzforgalmi ciklusát, javítja versenyképességét.

A kereskedelmi láncba egyetlen ponton belenyúló, korlátozó szabályozás ugyan szokatlan a magyar kereskedelmi rendszerek jogi környezetében, de nem példa nélküli a világban. Az amerikai kaszinók számára hasonló logika alapján írja elő törvény, hogy trezorjaikban folyamatosan minimálisan az egy nap alatt a kaszinóban elnyerhető összes nyeremény teljes összegét készpénzben kell tárolniuk – hogy biztosan legyen fedezet a nyereményekre. Ezzel az összeggel nem gazdálkodhatnak.

2. Kötött könyvár törvény

Azonnal be kell terjeszteni és el kell fogadni a korábban általad is támogatott kötött könyvár törvényt, amely előírja, hogy a könyveket a megjelenésüket követ egy évig a könyvkereskedők nem adhatják húsz százalékot meghaladó kedvezménnyel. A forráshiány és a körbetartozások miatt a kiadók időről időre likviditási gondokkal küzdenek, az új címeiket is előállítási áron vagy alatta akcióztatják kényszerből, mert hamar pénzre van szükségük. A gyakorlat az évek alatt a könyvek automatikus túlárazását, és hektikusan, de sokszor ismétlődő aránytalan árleszállítását eredményezte. A Gazdasági Versenyhivatal szerint ez az árverseny, és mint ilyen, támogatandó. De ez valójában csak rövid távon segíti a versenyt, vagy rövid távon sem. A nagy kiadó-kereskedő hálózatok a piacilag érzékenyebb időszakokban már most kiakciózzák kisebb versenytársaikat a piacról, miközben ezek a kisebbek csak menekülésként az árengedményt, náluk az akció leépülésük, eltűnésük egy újabb fázisa/tünete. És amint az alacsony árakat fenntartó kisebb versenytársak kidőlnek, nem lesz, ami megakadályozza a sokkal magasabb könyvárak bevezetését. Ez az árverseny tehát hosszabb távon versenyellenes, mert kiöli a versenytársakat, és magasabb könyvárhoz vezet. Most kell gátat szabni az öngyilkos árleszállításoknak, mielőtt az Alexandra válsága miatt a kiadók belekezdenének a tömeges harakiribe.

3. Az NKA-támogatott címek kötelező visszárus forgalmazása

A piacnak legalább egy részét le kell választani a bizományosi kereskedelemről. A könyves gazdaság kétféle támogatást kap a közösségtől. Egyrészt csökkentett, 5%-os ÁFA-tartammal forgalmazhatja a könyveket, ami segíti vásárlóbarát árképzését. Másrészt egyes címek megjelentetéséhez direkt közforrásokat kap. Amelyik vállalat ezekből részesülni akar, vegyen részt terhei viselésében az adózáson túl is. Törvény tegye kötelezővé, hogy az NKA-támogatott (tehát kvázi ellenőrzött minőségű) címeket megjelenésük után az évi egymilliárd forintot meghaladó bevételű könyvkereskedők minimum egy évig készleten tartsák, és nem bizományként, hanem visszárusan forgalmazzák. Évi néhány száz címről van csupán szó, és ezzel csak arra kötelezi a törvény a kereskedőt, ami a dolga: hogy könyveket adjon el. Ennek a törvénynek csak akkor van értelme, ha hatályba lépésével azonos időben a kiadók számára a Nemzeti Kulturális Alap előír egy kötelezően teljesítendő minimális könyvpiaci forgalmat a támogatott címekre vonatkozóan, amivel egyrészt kivédi az NKA-támogatásokból létező, de csak raktárak számára termelő kiadók indokolatlan közforráshoz jutását, másrészt ezzel az NKA is csak azt végzi, erősíti, ami a dolga: kulturális javakhoz juttatja az adófizető polgárokat (tehát nem Serfőző Simonok legendás garázsát, hanem az olvasókat).

Rövid távon mindhárom javaslat sértheti a könyves gazdasági ágazat egy-egy szereplői csoportjának érzékenységét, érdekeit, de hosszabb távon biztosítja egy stabilabb, üzembiztosabb piac kialakulását, és megakadályozza újabb Alexandra-buborékok létrejöttét. Nem kellemes feladat elvégezni, meg nem is olyan látványos, mint a Várbazár. De, mint korábbi korábbi könyves szakember, és mint kultúrpolitikus, tedd meg, vállald! Valakinek felül kell emelkedni ezen a bénult tétlenségen. Különben jön az olasz modell, a könyves kultúra sokszínűsége helyén marad egy-két kvázi monopólium. Meg egy öngyilkos szakma emléke. Nem lenne az olyan jó. Villog a piros lámpa, üvölt a sziréna, Mr. Potter, rajtad a könyves világ szeme. Have a good job man – You are the One!

Üdvözlettel,

Tibor

(Szabó Tibor Benjámin író, könyvszakmai újságíró)