A címként szereplő mondat működik Gyurcsánnyal és az „akasztanivaló haramia” minősítéssel is. Magyarországon nagyjából ez számít közéletileg releváns szellemi produkciónak. Amennyiben csúnya szavak találhatóak benne, úgy ütős, de igaz publicisztika; ha a csúnya szavakat ilyen modoros vacakságok helyettesítik, abban az esetben tárgyszerű, ám szellemes elemzés. Mindezt egy apróság miatt vagyok kénytelen egymillió hatszázhuszonhatodszorra is megjegyezni. Az apróság közel két méter, Molnár Zsoltnak hívják, és szocialista politikus, de nem róla lesz szó.

Az olvasóhoz hasonlóan engem sem érdekel Molnár Zsolt. Pontosan ugyanazt gondolom róla akkor is, ha 1992. október 23-án a Kossuth téren tartózkodott, és akkor is, ha a Bahamákon. Ahogy a többiről is ugyanazt gondolom; a fej vagy írás alapon párthoz csatlakozó, majd vezetővé emelkedő frizuramodellekről, a keresztényi erkölcsöket és a konzervatív értékeket zárt és nem is annyira zárt tivornyákon képviselő yuppie-król, a végzettség és tapasztalat híján, csinos pofi alapon szakpolitikussá avanzsáló és a parlamentbe röppenő cukorfalatokról (bár velük azért megértőbb vagyok) továbbá a pléhpofákról, akik mindent és mindennek az ellenkezőjét ugyanolyan meggyőződéssel tudják kommunikálni, hogy azután kiszolgált verbális fogdmegként fontos állami tisztségbe emelkedjenek. Szóval azt gondolom róluk, amit ők a világról: semmit.

Amik érdekelnek, azok a reakciók, ugyanis Molnár Zsolt – hogy egy fél bekezdés erejéig még visszatérjek rá – időközben előállt a védekezéssel is, ami (ahogy azt a szoci politikusoktól megszokhattuk) jelentősen rontott a helyzetén. Eszerint ő nem is volt szkinhed, fotókkal tudja bizonyítani, hogy volt haja, a kapucni meg az ónos eső ellen kellett. Akik pedig elkezdték védeni, és – az ész megáll! – akadtak, akik elkezdték védeni, azok ezt a szöveget nyomták tovább. Hogy egy kapucnis fotó nem bizonyít semmit, hogy ez alapján bárkit meg lehet vádolni, hogy nem a Magyar Nemzet manipulatív lejáratási kísérletét kell készpénznek venni. Értem. Tehát, ha Molnár nem volt szkinhed, akkor Göncz Árpád (aki a baloldal máig kedvenc közéleti figurája) kifütyülése, vagy a kifütyülőkkel együtt vonulás, már teljesen rendben lévő.

A magyar politikának keserédes jellegzetessége, hogy a legelkötelezettebbek tántoríthatatlanságuk jeleként bármikor képesek levizelni identitásukat, illetve azt, ami abból még megmaradt.

Itt van például a KDNP ifjúsági szervezete. Az ifjú kereszténydemokraták levélben kérték az Európai Parlament szociáldemokrata frakcióvezetőjét, hogy ne csak Sneider „Roy” Tamás parlamenti alelnökségét ítélje le, de Molnárt is, mert az korábban részt vett egy „neofasiszta megmozduláson”. Ám a korabeli interpretációk korántsem mindegyike tartotta neofasiszta megmozdulásnak az esetet.

„Odáig jutottunk, hogy 1992-ben a Kossuth téren a Magyar Köztársaság elnöke amikor beszédet kíván mondani, van egy hallgatóság, egy tömeg, és erre a tömegre az ellenzék globálisan rásüti a »szélsőjobboldali« bélyeget. […] ez a tömeg, amelyet én mégis ott a televízión keresztül láttam, semmiképpen nem volt egy csak szkinhedes, csak nyilaskeresztes egyenruhát viselő, valamiféle felvonultatott tömeg, amelyben egy olyan szélsőjobb veszélye jelent volna meg, amelytől az ellenzék tart”. Nem mástól származnak ezek a szavak, mint a KDNP akkori parlamenti frakcióvezetőjétől. Szegény, jó Csépe Béla fölszólalásában amellett érvelt, hogy voltak, úgymond, kellemetlen incidensek, de az ünneplő közönség többségében derék, magyar emberekből állt, akik – Istenem – egy kicsit dühösek voltak Göncz elnökre, viszont egy demokratikus tisztségviselőnek tűrnie kell a kritikát.

És éppen ez volt a témája a „muszter-ügyként” elhíresült, médiaháborús epizódnak, mikor is a kormánypárti média, élén a most Hír Tv-s Császár Attilával, a 2006-os események forradalmi tudósítójával, azt igyekezett kimutatni, hogy nem is bőrfejűek randalíroztak a Kossuth téren, az csak az ellenzéki beállítottságú tévéműsor hamisítása. Most egyes baloldaliak bizonygatják ugyanezt.

Csoda egy hely, ez a Magyarország.

Nálunk az a hatásos érvelés, ha valaki levegővétel és alátámasztás nélkül sorolja a másik által elkövetett borzalmakat, majd végül kíméletlenül rámutat, hogy a másik egy igen jelentős lókötő, és itt ragadná meg az alkalmat, hogy hivatkozzon valamelyik azonos oldali tekintélyre, aki egzaktul fogalmazta meg, hogy „ez most már tűrhetetlen”. Minden más figyelemelterelés vagy egységbontás. Akár annak fölemlegetése is, hogy a tisztelt megszólaló nemrég még homlokegyenest ellenkező elvi álláspontot képviselt.

Örüljünk, hogy ezúttal 22 év elteltével cseréltek helyet, megy ez 22 nap alatt is. Az óbaloldal Molnár-ügyben előadott tétova védekezése és kínos hallgatása azért is dühítő, mert pár héttel ezelőtt szabályos tiltakozásorkán szabadult el, mikor Schiffer András merészelte hisztériának nevezni a politikusok Szabadság téri emlékmű körüli tülekedését. De megszokhattuk ezt is, az elvhű és sziklaszilárd entellektüelek szemében nem mindenki számíthat megértésre; van, aki akkor is fasiszta lesz, ha van rajta kapucni, és akkor is, ha nincs.