Lesz-e konszolidáció? Az elhasználódott, korábban is egyre inkább tartalom nélküli összefogás-diskurzus után az előbbi kérdés lett a politikai hangosan gondolkodók újabb időtöltése, hogy aztán április hatodika után a Szabadság téri emlékű kapcsán (újra)indított folyamat kezdetével –, amelynek jelenlegi szakasza a reklámadó és Origo-ügy –, jöjjön is a kijelentésük: nincs konszolidáció. A helyzet ennél súlyosabb: konszolidáció márpedig van.

Ehhez távolabbról kell kezdeni, mint egy pártközlemény teszi. A kormányzó jobboldal politikafelfogásának megértéséhez a rendszerváltás és az azt követő időszak értelmezésén vezet az út. Ezt a periódust egyrészt az „átmenet időszakának” tekinti, másrészt a posztkommunizmus terminusával írja le, amelynek értelmében 1989/1990-nel nem szakítás vagy törés következett be, hanem folytonosságról beszél, amely kontinuitás a kommunizmus és a jelenkori posztkommunizmus között áll fenn. A 2010 utáni új politika egyik vezérvonala tehát a régi „posztkommunista” (vagy annak vélt, akként keretezett), „megalvadt” struktúrák lebontása. Nem egyszerűen arról van tehát szó, hogy a baloldali politika szereplőit elsüllyeszti – nem is lehet érdeke (lásd április hatodika) –, hanem ennél sokkal inkább metaszinten lévő cél vezérli: a rendszerváltás.

Amennyiben új rendszerről beszélünk, akkor eleve okafogyott a konszolidáció másik oldalán azokat keresni, akik a „régi” rendszer részei, akik „lebontódtak”, akik nincsenek. A 2010 utáni „rend” konszolidációhoz ugyanis nem csak „folytatjuk” erőpolitikája, hanem a teljes érdekképviseleti struktúra átszabása, a „társadalmi ás gazdasági párbeszéd” másik oldali intézményeinek kialakítása volt szükséges, amelyekkel aztán a kormányzás egy szakaszában el lehet ismertetni a rendszert. Csak a naivan / a ’89-es alapokon/ a politikatudományi enciklopédiák „konszolidáció” fogalmában gondolkodók hihették azt, hogy kérdésüknek (lesz-e konszolidáció), úgy ahogyan azt, 2010 előtti módon feltették, annak van értelme a centrális erőtérben, a Nemzeti Együttműködés Rendszerében.

Csak néhány példa: az új kamararendszerek (kötelező tagsággal és minden azzal járó listára vagy hálózatba történő bekerüléssel), az új szakszervezeti struktúra (amelynek tagjai egy erősebb TÁMOP-pályázat reményében aláírnak akár munkavállalói jogoktól mentes munka törvénykönyvét is), az MMA, vagy éppen az új tulajdonosi szerkezet átalakításából fakadó befektetői, piac- és cégfenntartó döntések mind-mind az új struktúra, a konszolidáció (kívánatos) elemei. A Norvég Alap ügye előtt/közben/után a civil szektor szereplői pontosan értik az új helyzetet, és egyes régi/új aktorai szükségképpen, vagy mert „most végre mi jövünk” mentalitásból adódóan minden bizonnyal meg is találják az „ez van, mit csináljunk” alkalmazkodás vagy éppen a siker útját. Ezzel párhuzamosan, aki az új rendszer eljárásait és megoldásait illegitimnek tekinti, az teheti, de azzal viszont nincs partnerség, az idővel a megszűnés felé veheti az irányt – norvég kormányból is csak egy van a világon. A mindezen folyamatokat nagyon távolról néző idővel csak annyit lát, hogy az ellenzéki felháborodások ellenére megszületnek a megállapodások, megköttetnek a partneri és stratégiai együttműködések, megindulnak a beruházások. A holokauszt-emlékév sem maradhat el azért – természetesen helyesen –, mert a „régi világgal” azonosított Mazsihisz nem partnere a kormányzatnak.

A konszolidációhoz tehát az alkalmazkodás is kell, az pedig számos (akár érthető) okból kifolyólag megvan. Például bár az ellenzék „remélte”, de a külön adók és a rezsicsökkentés országában nem dőltek be szektorok. Kivonulás, tiltakozás, hűség – ebből a hármasból csak az utóbbi kettő élesedett. Az egyes szektorokban szereplők, az érintettek és mindazok, akik elég nagyok ahhoz, hogy sokat veszítsenek, idővel alkalmazkodtak. Elfogadták az új jogrend szabályait. Bár az új szabályozási rend kiszámíthatatlan, de legalább már be tudják árazni a kiszámíthatatlanságot is. A reklámadó után sem vonul ki az RTL. A Deutsche Telekom – magyar kormány közötti megegyezés terve sem most született meg, hanem egy, a mai vonatkozásban szintén nem túl kecsegetőt gazdasági és jogi környezetben. Minden bizonnyal a német vállalat döntéshozói is látták a trendeket, mégis belementek. Megtalálták a módját, érdekeltté lettek. A (NER-kompatibilis) konszolidációhoz tehát nem a TASZ- vagy a Velencei Bizottság ajánlásainak elmaradása és nem is frakció nélküli ellenzéki pártok jóváhagyása kell, hanem (NER-kompatibilis) társadalmi és intézményi partnerek, továbbá hogy az erősebb (nem csak gazdasági) szereplők felismerjék lehetőségeiket és kiskapuikat.

S mindezek mellett van még egy rossz hírünk az ellenzéknek: a konszolidációhoz tényleg nem ők kellenek, hanem az előbbiek mellett a magyar társadalom is. Utóbbi (vélt) többsége már-már egy olyan egyfajta „gondoskodó” államot kapott 2010 után, amelyre mindig is vágyott. Az Őszöd utáni legitimációs válság és „káoszkormányzás” időszaka után a kormányzó jobboldal által felépített állammal (az öndefiníciója alapján) a társadalom „jegyében” bekövetkezett kormányzás időszaka jött el. Az államé, amely az állampolgárok tanácstalanságát segíti, amikor tankönyveket „ajánl”; amely az emberek kapitalizmus- és bankrendszer-kritikájának ad teret akkor, amikor különadókkal sújtja az intézményeket és ágazatokat; amely a tőkeellenességre és az „igazságtalan vagyonosodást” illető állampolgári attitűdre apellál akkor, amikor rezsicsökkentési küzdelmet hirdet. Az államé, amely nem respektálja az „erkölcsi nihilizmust és relativizmust”, hanem a magyar társadalomban benne rejlő értékkonzervativizmus jegyében ajánl nő- és családpolitikát. A kormányzat egy „népi igazságosság” jegyében alkotja a közpolitikát, ehhez igazítja, és ez a felvétele rendszere sikerességének. Nem a társadalom ellenében akar új rendszert építeni, hanem annak (közvetett) jóváhagyásával.

Amikor Rogán Antal a Rezešová-ügy kapcsán a magyar bíróságot bírálja, akkor nem csak azzal kell tisztában lennünk, hogy „nyomást helyez az igazságszolgáltatásra”, hanem azzal is, hogy több millió magyar polgár igazságérzetének jegyében beszél – még akkor is így van ez, ha ezzel sem tudunk azonosulni. Szintén az előbbi módon jár el Németh Szilárd, amikor tőke- és kapitalizmuskritikát gyakorol, amikor Kocsis Máté hajléktalanokat vegzáltat „rendészeti” szempontok alapján, vagy éppen amikor Harrach Péter ultrafeminizmust említ progresszív gender-politikák kapcsán. Nincs ez másként a reklámadóval sem. Lázár János a magyar társadalom hangja, amikor úgy tartja, hogy egyre bosszantóbb, hogy reklám nélkül már egy filmet sem lehet megnézni, hogy a televíziók tartalma olyan, amilyen, hogy a média szereplői extraprofitot termelnek – ezzel a szennybulvárral teszi hozzá egy Lázár János által „felkorbácsolt” átlagállampolgár. Ez egy általános vélekedés, a kormány pedig a nép hangján képes úgy közpolitikát folytatni, hogy közben átszabja az érdekképviseleti, a tulajdonosi- és a piacstruktúrát, majd pedig az új szereplőkkel, új hálózatokkal, új nyilvánossággal elismerteti, konszolidálja az építményt.

A Fidesz–KDNP az „emberek” igazságérzetére, „közerkölcsére” apellálva politizál, és egy nem túl nyitott, nem túl befogadó, nem túl reálisan gondolkodó, nem túl szolidáris társadalom fejével gondolkodik.  

 „Mindez ilyen furfangos lenne, mi? Persze!” – mondaná egy összefogás-politikus a Facebookon (hol máshol), aki éppen ki sem lát az önkormányzati választást átszabó törvény okozta stratégiai lehetetlenségből. Lehet „az emberek összefogást akarnak” magabiztossága után most is összevissza diktatúrázni, és azt gondolni, hogy „az emberek nem támogatják ezt, és csak félnek”, mindenesetre az új rendszer konszolidációjának többek között az előállított új pártrendszer, és annak előfeltétele, az új választási rendszer ágyazott meg. Éppen ezért kíváncsian várjuk sokan, hogy Budapest kapcsán majdnem pontosan ugyanazt a csapdát hogyan oldják meg most a „kormányváltók”.

Egyelőre az ellenzék számára marad az „örök” kérdés: kormány és/vagy rendszerellenzékként viselkedni. Bármelyiket választja is, a magyar társadalom ma nem vele van. Bár nincs úgy a kormánnyal sem, ahogyan azt Hoppál Péter elképzeli, de a Hoppálok által megszavazott rendszert (egyelőre) támogatja. Utóbbi ugyanis sok tekintetben „a” társadalom tükre.

Az ellenzék részéről viszont mindenféle konszolidációs projektben való együttműködés a példás bizonyítéka lenne annak, hogy feladták. Ha viszont kilépnek a rendszer keretei közül, akkor egy időre szintén feladják, hiszen a rendszeren kívül nincs „kint” nagyon senki – akik meg vannak, azok pedig nem a „kormányváltó” ellenzékkel akarnak lenni.

Egy kormánykritikusnak néha felesleges, rendszerellenzéknek viszont egyelőre kevés ellenzék ma ennyit tud hozzátenni a nélküle is zajló konszolidációs folyamathoz.

A szerző politológus, politikai elemző, ma jelenik meg az általa szerkesztett „Padlóról padlóra. Magyar baloldal 2010-2014” című kötet.