„Messze vagyok már, messze röpültem,

messze az olcsó, híg dudaszótól,

- hallottuk Kosztolányi Marcus Aureliusát Antall temetésén. Szomorúan kell megállapítanunk, mennyire távol került hazánk mindattól, amit Antall József és három és fél évi kormányzása képviselt. Ma jobban érezzük a miniszterelnök hiányát, mint a ravatalnál, amikor még föl sem tudtuk fogni eltávozását, amikor egy egész nemzet megrendülése azt sugallta, hogy Antall József halála után is biztos útmutatónk marad. Kristóf Attila emlékezetes nekrológja, a »Félbeszakadt történelem« figyelmeztetéssel fejeződik be: »Ha most nem fogjuk össze nemzeti erőinket, önuralmunkat, legjobb tulajdonságainkat, nem tartjuk féken gyűlöletünket, nem szorítjuk háttérbe személyes hatalomvágyunkat és pártérdekeinket, ezzel a halállal Európa kerülhet tőlünk távolabb.«

[Mára] mennyire bekövetkezett mindaz, amitől annyian óvtuk önmagunkat, mennyire elhatalmasodott rajtunk a "turáni átok", a viszály, a jellembetegség. 1989 tavaszától 1993 decemberéig lenyűgözve hallgattuk beszédeit, vettünk részt történelmi, jogi és politikai tanóráin, tapsoltunk neki, amikor megérttette velünk, hol tévedtünk - s azóta engedtük, hogy legfontosabb üzenetei elfelejtődjenek, hogy igazságai elhalványuljanak, hogy arcképe alatt olyan mondatok hangozzanak el, amelyek szöges ellentétben állnak eszmerendszerével. Hogyan lehet leküzdeni ezt az amnéziát, hogyan lehet gátat vetni annak, amitől ő annyira óvott bennünket, az elvföladó opportunizmusnak, a valóságtól elrugaszkodó doktrinerségnek és a nagyotmondásban kimerülő radikalizmusnak, a kocsmapolitikának? Tét nélküli viták sorozata és hangos demagógia járatja le a parlamentarizmust, kicsinyes taktikázás váltotta föl távlatos, stratégiai elemzéseit, s a nemzetközi hátteret nemcsak figyelembe vevő, de eredményesen befolyásoló külpolitizálásából, általa megszerzett tekintélyünkből mi lett?”

Nem ma írtam le a fönti sorokat, hanem az Antall József Emlékbizottság és Baráti Társaság 1995. április 8-i emlékülésére küldtem egy külföldi utamról. Pedig nem láttam előre a jövőt.

Egykori politikai ellenfelei, élesszavú bírálói ma beismerik tévedéseiket, túlzásaikat, elhiszem, hogy Antall politikusi és emberi kvalitásai iránti tiszteletük őszinte. Rágalmazóit nem menti tudatlanságuk, a történelem rostáján menthetetlenül ki fognak hullani. Antall írásai, beszédei, interjúi korának megkerülhetetlen dokumentumai, tettei pedig mának szóló üzenetek. A „szabadság és tulajdon” választási jelszavának megvalósítása, erős kormány, erős ellenzék, pártsemleges közigazgatás, szociális érzékenység, minden „ordas eszme” elítélése, elégtétel és kárpótlás a jogtalanságok áldozatainak, minőségi oktatás, a tudományos kutatás támogatása, a nemzeti kisebbségek jogainak, autonómiájának biztosítása itthon és követelése határainkon túl, kinyújtott kéz szomszédjaink felé, euro-atlanti integráció – ezek a kormánypolitika sarokpontjai voltak. Vallotta, hogy a haza és lakóinak szabadsága, függetlensége és jóléte összefügg, egymással nem állítható szembe, hogy a szabad gondolat és a magyar gondolat egymás kiegészítője, hogy az egész közösség sikere az egyéni boldogulás előfeltétele, hogy a tudás és a vagyon nem lehet egy szűk csoport előjoga, hogy jogtisztelő és erkölcsös magatartás nélkül az ország anarchiába süllyed, hogy az Ó- és Újszövetség tanításai alkalmas kiinduló pontul szolgálnak a mai szociális problémák megoldására. Antall a történész és a politikus saját politikai eszmerendszerében össze tudta egyeztetni a konzervatívnak tekintett Széchenyi, a liberális Deák, Kossuth, Eötvös, a konzervatív szabadelvű Tisza István, a keresztény Teleki Pál, a jogrendet és a gazdaságot helyreállító Bethlen István, a nemzeti radikális Bajcsy-Zsilinszky Endre, a paraszti kisgazda Nagy Ferenc, a progressziót mély erkölcsiséggel párosító tudós Bibó István és a társadalmi igazságot a baloldalon kereső, de a nemzetért a mártíromságot vállaló Nagy Imre tiszteletét,az általuk képviselt politikai hagyományokat életében sikeresen integrálta.

Antall az önzetlen hazafiság, a makulátlan jellem és megvesztegethetetlenség példaképe volt. Ezek a tulajdonságok ma sajnos ritkaságszámba mennek, pedig ezek nélkül sorsunkban hiába várunk javulást. Ha engedjük, hogy a széthúzás, a korrupció, az önzés, a téveszmék, a hatalomvágy, a szociális érzéketlenség, a kompromisszumképtelenség eluralkodjék országunkban, ha letérünk az Antall által hirdetett politika útjáról, akkor az a szabad, erkölcsös, hagyománytisztelő és európai Magyarország, amiért Antall - nyugodtan mondhatjuk - föláldozta életét, a mai nemzedékek életében biztosan nem teremthető meg.