„Az etikus egyénnek és a felelős közéleti személyiségnek tehát az a feladata, hogy egyforma távolságot tartson e század minden szélsőségétől és tévelyétől. De az ezt megalapozó gondolkodók nem veszik figyelembe a modernségre vonatkozó terápiájukban, hogy az ember nem Prométheusz: Rendkívül bizonytalan talajon akarják megvalósítani a közösség újjáteremtését.” – vélekedett mintegy húsz évvel ezelőtt egyes posztmodern tendenciákat vizsgálva a világhírű magyar származású filozófus, Molnár Tamás. A melegházasság amerikai és európai intézményesítését követően mintha valóban úgy tűnne, nyugati társadalmainkat új – és ingoványos - alapokon szervezik újjá. Ebből a „szervezőmunkából” pedig esetenként a szélsőségektől való tárgyilagos távolságtartás és a hosszú távú társadalmi következményeket szem előtt tartó tudatos jogi érvelés is hiányzik.

Amikor 1969-ben a széles nyilvánosság az akkori sajtójelentésekből értesült egy kissé furcsának tűnő összetűzésről a san fransiscói rendőrség és a helyi homoszexuális közösség között, még aligha gondolta volna bárki, hogy az egy nagy jelentőségű eseménysor egyik fontos kiinduló pontja lesz. Mindösszesen 45 év telt el az ún. Stonewall-lázadás és az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának június 26-án hozott döntése között: Ennyi idő alatt jutottunk el a homoszexuális cselekmények dekriminalizációjától az azonos neműek párkapcsolata alkotmányos védelmének amerikai deklarálásáig. (Amit a vonatkozó jogi szakirodalom is „megdöbbentően rövid időnek” tart.) Egyúttal pedig a jogi szabályozás tradicionális antropológiai felfogásának változásáig.

Az ír népszavazásról és az amerikai bírósági döntésről a világsajtóból úgy értesülhettünk, mint egy hosszú és közös harcot követő forradalmi győzelemről, amelyet a világ az egyenlőség diadalaként közösen ünnepel. Valójában azonban a háttérben a melegházasságról hozott politikai-társadalmi döntések óriási feszültséget és törésvonalat eredményeztek a közéleti és társadalmi tendenciákat figyelemmel követők sorai között. Ami nem véletlen! Amíg a melegjogok, illetőleg a homoszexuálisok jogegyenlőségének kivívása lényegében jelentősebb akadályok nélkül történt, a melegházasság jogi bevezetésével szemben jóval nagyobb megosztottság és ellenállás tapasztalható (lásd pl. a 2013-as franciaországi megmozdulásokat, vagy a júniusi mintegy félmilliós tiltakozást Olaszországban, illetőleg az osztrákok – melegházasságot elutasító – parlamenti szavazását). Ennek oka, hogy a melegházasság intézményesítése valójában kevésbé a homoszexuálisokról és a jogegyenlőségről szól, semmint inkább a házasság intézményéről, annak jelentőségéről. Még inkább a nyugat emberképéről és a szexualitásról alkotott felfogásának változásáról. Amely -  mint látni fogjuk – óriási jelentőséggel bír közösségünk számára.

Polgári házasság – polgáriság nélkül?

Ne kerteljünk: a melegházasság nyugati intézményesítését – kis túlzással – már majdhogynem tényként kezelhetjük. Elegendő utalni arra, hogy már az ír népszavazást követően jelentős mozgolódások kezdődtek például az európai jogfejlődésre mindig nagy hatással levő Németországban az azonos neműek házasságának bevezetése irányába. Nem túl merész kijelenteni, hogy akár már ebben az évben elfogadhatnak majd a melegházasságot bevezető jogszabályokat. Ez az esztendő tehát – távlataiból tekintve – bizonyos értelemben a nyugati társadalmak szakítópróbáját is jelezheti a konzervatív polgári értékvilággal. A téma tekintetében azonban igyekezni kell legalább valamennyire túllépni a – sajnálatos módon – igen sablonos felhangokat generáló (pl. „homofóbia – melegpropaganda”) jobboldali – baloldali, illetőleg liberális – konzervatív dichotómián.

A házasság fogalma Európában és Amerikában magától értetődő, amely – eltekintve a legutóbbi évek fejleményeitől – évszázadokig nem szorult semmiféle magyarázatra. Ebből következett, hogy kérdésként kezelni azt, hogy a házasságot kizárólag különneműek köthetik-e meg, gondolatként fel sem merült az európai államok megalakulása óta. A házasság intézményesítésének mindazonáltal mégis volt egy fontos kapcsolódási pontja a jogegyenlőség eszméjéhez: Ez a pont éppen a polgári házasság bevezetése volt. Az állami házasság legfontosabb jogfilozófiai gyökere – legyen szó akár a napóleoni Code Civil-ről, vagy az osztrák AGB-ről, esetleg a magyar modell 1894-es bevezetéséről – a keresztény házasságmodell, illetőleg a kánonjog volt. Természetjogi gyökerei mellett ez adta a házasság mintáját, s mind a mai napig ebből ered a házasság egyfajta – képzelt, vagy valós – szakrális és szövetség jellege is (, amely a házasságot tulajdonképpen a leginkább megkülönbözteti az egyéb, úm. common law marriage –szerű együttélési formáktól) A házasságnak ez a jellege állítható leginkább szembe az egyéb együttélési formák polgári megállapodásos jellegével. (A házasság pusztán szerződésként való értelmezésének tarthatatlansága már a XIX. században levezetésre került.) Ami a jogegyenlőséghez való kapcsolódást illeti, a polgári házasság bevezetését – talán a legfőképpen – éppen azzal indokolták (különösen idehaza), hogy a különböző felekezetekhez tartozó személyeknek így nyílt lehetőségük kapcsolatuknak oltalmat találni az egységes állami házasság ernyője alatt. Lényegében ennek a gondolatnak egyfajta továbbvitele képezi most a melegházasság bevezetésének indokát is, amely viszont már éppen a házasság jogfilozófiai és egyúttal az eddig legszilárdabbnak hitt fogalmi gyökereit (ti. férfi - nő szövetségi jellegét) rántja ki a talajból.

A házasság - , amely egyébként eddig, mint társadalmi intézmény (legalábbis elvben) kiemelt védelmet élvezett és ahhoz társított többletjogok megszerezhetőségét tekintve egyáltalán nem a jogegyenlőség alapján állt – nemcsak a házastársi hűség, vagy egyfajta makrogazdasági egység, sőt nem csupán a gyermeknemzés és nevelés, mint a társadalom fenntartásának és értékei továbbörökítésének „műhelyeként” nyerte el rangját. A házasság a férfi – női kapcsolat egyfajta ideálképeként igen jelentős kulturális befolyással bírt. Mi több, magában foglalta a biológiai nemek klasszikus kettőssége alapján egyúttal azt a társadalomformáló képet is, hogy az emberi személyiség – akár evolúciós úton az emberré válás pillanatától, akár teremtés eredményeként – alapvetően kettős: a férfi és a nő karakterében egyszerre - és egyúttal azok kölcsönhatásában - jelenik meg. Éppen ebből következik a házasság társadalmi és egyúttal politikai relevanciája is. (És ebből következően került olyan ideológiai alapú mozgalmak górcsöve alá, mint a jogegyenlőség politikai zászlaja alatt a melegházasság bevezetéséért (is) munkálkodó gender-mozgalmak.) Emiatt bizonyul hát felszínesnek minden olyan állítás, amely szerint a melegházasság bevezetése pusztán „csak boldogabbá tesz embereket anélkül, hogy másoknak hátrányt okozna.” Az azonos neműek közötti párkapcsolatnak a férfi-női kapcsolatok szintjén megvalósuló alkotmányjogi védelme – logikai szükségszerűségből következően – óriási kihatással lenne a családmodellre, az oktatásra, a kultúrára, sőt a tudományra is. Úgyszintén érdekes dilemma, hogy éppen a kereszténység által kivívott első nagy szabadságjog, a lelkiismereti és vallásszabadság jogának, továbbá a – tudományos kutatásokkal és politikai véleményformálással összefüggésben – a szólás-, és véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlása hogyan valósulhat majd meg az azonos neműek párkapcsolatának esetleges alkotmányi szintű védelme mellett. Utóbbi egyébként azért is lényeges, mert – ahogyan azt a 21/1996. (V. 17.) AB határozat óvatos megállapítja – a homoszexualitás (, sőt egyéb alternatív szexuális irányultságok) okai, kialakulása és egyáltalán fogalma még a mai napig nem tisztázott teljes körűen. Erre jó példa egy gyermekorvos-csoport az amerikai Legfelsőbb Bírósághoz áprilisban benyújtott tanulmánya, melynek következtetései alapján a meleg házaspároknál elhelyezett gyermekek esetenként komoly problémákkal küzdenek. Természetesen különféle tanulmányokra való hivatkozással pro és kontra gyakran találkozni, azonban ez mindenképpen arra mutat rá, hogy a témában rendkívül fontos lenne további érdemi és független tudományos vizsgálatokat folytatni és azokat a széles nyilvánossággal ismertetni.

Amerikában és Európában egyébként a társas kapcsolatok jog által elismert formáinak már így is több formája ismert a házasságon kívül. Magyarországon például jelenleg is ötféle jog által elismert együttélési forma van (a külön és az azonos nemű felek élettársi, bejegyzett élettársi, valamint a csak különneműek házassági kapcsolata). Az utóbbi években – jelentős részt éppen az azonos neműek társas kapcsolatainak biztosítása érdekében – a társas viszony többféle formáját vezették be a nyugati világban (élettársi viszonyok formái, külön létrehozott azonos neműek házassága, vagy pl. már az ún. gender-semleges (!) házasság Norvégiában, stb.) Az azonos neműek házasságának egységes intézményesítése a helyzetet mégsem biztos, hogy egyszerűsítené, sőt továbbkomplikálhatja. Egyrészről megerősödhetnek a házasság többféle – egymástól eltérő lényegű - modelljének polgári elismerésére vonatkozó törekvések, másrészt viszont az államilag szabályozott házasság – immár egyszerű együttélési viszonyként – el is veszítheti társadalmi jelentőségét. Ehelyütt a lehetséges következmények előrejelzésével nincs lehetőség hosszabban foglalkozni, megjegyzésként csak annyit: Az állami házasság eddigi legalapvetőbb tartalmi sajátosságának, illetőleg jogfilozófiai hátterének még erőteljesebb elhalványulásával igen nehéz a házasság olyan lényegi elemét kihangsúlyozni, amely az egyéb társas viszonyoktól markánsan és biztosan megkülönböztetheti a jövőben. Ez pedig – érdekes módon – éppen a polgári házasság intézménye kiemelt védelmének jogosságát kérdőjelezheti meg.

XXI. - a szexualitás évszázada?

Néhány héttel ezelőtt Németországban óriási port kavartak a saját pártjában (CDU) amúgy liberálisnak számító Annegret Kram-Karrenbauer szavai. A saar-vidéki miniszterelnöknő kijelentése szerint a melegházasság intézményesítését követően igen nehéz lenne olyan alternatív szexuális orientációkkal és magatartásokkal szemben választóvonalat húzni a továbbiakban, mint amilyen – egyebek mellett - a vérfertőzés, vagy a poligámia. Hasonlóan vélekedett a szűkösen, 5:4-es arányban a melegházasság mellett döntő amerikai Legfelsőbb Bíróság ellenvéleményt megfogalmazó tagjai is. A John G. Roberts főbíró által szövegezett okfejtés  - egyéb igen jelentős kijelentései mellett - úgy fogalmazott: „Nem szándékozok minden tekintetben egyenlőségjelet tenni az azonos nemű párok és a többnejűség között. Létezhetnek fontos különbségek, amelyek eltérő jogelemzést kívánnak. De ha léteznek is, a (melegházasság bevezetését) kérelmezők egyetlen egyre sem mutattak rá.” Még érdekesebb lehet ez a problémakör idehaza. Például az Alkotmánybíróság a vérfertőzés büntetőjogi szabályozása kapcsán alapvetően a nemi erkölcsre hivatkozott (megj.: már levezetésre került, hogy a vérfertőzés egyéb, így a család védelme, vagy a leszármazók genetikai védelme okából való büntetőjogi szabályozása sehogyan sem, vagy csak rendkívül relatívan tartható). A probléma tehát abból fakad, hogy abban az esetben, amennyiben a jogi szabályozás átlépi a szexuális orientációk vonatkozásában a még puszta ésszerűség alapján leginkább tartható tradicionális vonalakat és a klasszikus férfi – női orientációval egyenlősíti például az azonos neműek közötti viszonyokat, az állam sarokba szorítva találhatja magát. Az egyéb szexuális magatartások eltérő szabályozása esetén ugyanis végtére is már alap nélkül diszkriminálna a szexuális szokások között. Ráadásul a melegházasság bevezetésével az az intézmény kerülne megnyitásra szexuális orientáció alapján, amely éppen a szexuális magatartások vonatkozásában minősült eddig – legalább elvben - úm. záró intézménynek.

A melegházasság intézményesítése vonatkozásában elénk táruló legnagyobb ívű kérdés valójában klasszikus: a jogbölcsészek Böckenförde-i paradoxonnak hívják. Ernst-Wolfgang Böckenförde jogfilozófus fogalmazta meg azt a dilemmát, hogy a szabadelvű és szekularizált államok már bizonyos előfeltételek (pl. polgári értékrend és intézmények, etikai hagyományok, stb.) fennállását igénylik. Ezeket a feltételeket előteremteni maguk azonban nem tudják és fel is emészthetik a vallási – kulturális szekularizálódás folyamatában. (Részben erre a problémára utal Molnár Tamás is fenti kijelentésében.) A melegházasság bevezetése kapcsán a kérdés az, hogy – a polgári értékrend mellőzésével – valóban megvalósult legalább a modern által szentesített tudományra, vagy legalább a hosszú távú társadalmi következményeket is felmérő tudatos gondolkodásra való hagyatkozás?

Végezetül az amerikai Legfelsőbb Bíróság ítéletének – sok más lényeges vetülete mellett – még egy érdekes hivatkozására érdemes felhívni a figyelmet. A testület ugyanis nemcsak a jogegyenlőségre és a diszkrimináció tilalmára hivatkozott, hanem a személyiség szabadságára is a melegházasság bevezetésekor. A szexuális orientáció szabadsága tehát – e felfogás szerint legalábbis – a személyiség kiteljesedésének egyik záloga és végső soron ezáltal jogi eszközökkel mérsékelten korlátozható. A szexuális forradalom óta erősödő e felfogást, az utóbbi egy-két évtized jelentős kulturális változásait, a technikai fejlődést, a globalizációt, az evolucionizmus által uralt tudomány által megerőtlenített kereszténység tekintélyvesztését, vagy éppen az olyan ideológiai mozgalmak, mint a már említett gender-ideológia, vagy éppen az ugyancsak politikai befolyásra törekvő transzhumanizmus - vagy más néven: poszthumanizmus - által alakított új trendeket, stb. vizsgálva jegyezhetjük meg: Ahogyan a XX. század „az erőszak és forradalmak évszázadává” vált, úgy lehet a XXI. a szexualitásé.