Részes vagyok abban, hogy Magyarország költségvetéséből mintegy 170 000 euró, majdnem 53 millió forint bűnözők kezébe került. Nem fehérgalléros lenyúlásról, nem politikai korrupcióról van szó, hanem rablásért, testi sértésért és más, „köztörvényes” bűncselekményekért jogerősen elítéltek jutottak ennyi pénzhez a közösből.

Erre a részességre, ami nem bűnrészesség, ügyvédként ráadásul még büszke is vagyok. Egyrészt hozzásegítettem embereket, hogy kompenzációt kapjanak olyan szenvedésekért, amelyek elviselését egyikük számára sem írta elő a legszigorúbb ítélet sem, másrészt, ha nyilván csak jelképesen csekély mértékben is, de remélem, hozzájárultam Magyarország modernizálásához, civilizáltabbá tételéhez.

E bevezető után gondolom senkit nem lep meg a „megfejtés”, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) az embertelen fogvatartási körülmények miatt kiszabott ítéletei alapján megbízóim számára kifizetett kártérítésről írok. Ennek kapcsán kellett szembesülnöm azzal, hogy a XXI. század eleji magyar börtönviszonyok sok tekintetben elrettentőbbek, mint a két évszázaddal ezelőttiek.

A milleniumi időszakban átadott budapesti „Gyűjtő”, a Kozma utcai híres-hírhedt Budapesti fegyház és Börtön például egyszemélyes zárkákkal épült, ma ezekben a cellákban 2-3 személyt tartanak fogva. Tudom, hogy nagyon sokan úgy gondolják, a rabok örüljenek annak, hogy fedél van a fejük fölött és kapnak enni, hisz bármilyen szörnyű büntetést megérdemelnének, nem kellett volna bűnözniük, sokuk jobb körülmények közt él a rácsok mögött, mint élne az otthoni putriban, és még hosszan sorolhatóak a leggyakrabban hangoztatott érvek és közhelyek.

Pedig szerintem senki nem gondolhatja komolyan, hogy az élet bármely területén, legyen szó oktatásról, egészségügyről, állatvédelemről vagy éppen akár a börtönökről elfogadható lenne, hogy Magyarország a két évszázaddal korábbi mérce alá süllyedjen. Nem hiszem, hogy bárki normálisnak tartaná, hogy egy embert – függetlenül attól, mit követett el – jogszerűen kisebb helyen lehessen tartani, mint egy házőrző kutyát, és arra kényszeríteni, hogy a szükségét mások előtt, a közös étkezőasztaltól karnyújtásnyira lévő, függönyös vécén kelljen végeznie.

Nem akarok túl sokáig időzni az elrettentő részleteknél, de a számomra legmegrázóbb tapasztalatot még feltétlenül le kell írnom. Szeged mellett, Nagyfán a büntetés-végrehajtás krónikus utókezelő részlegében zömmel idős, súlyos beteg elítéltek töltik a büntetésüket. Köztük – a tőlük hallott adatok szerint – mintegy harmincan olyan súlyos mozgássérültek, hogy csak kerekesszékkel tudnak közlekedni. Erre a létszámra egyetlenegy akadálymentesített vécé jut. Érthető zavarban, szégyenkezve mondták el, hogy a hosszú várakozás miatt többször előfordul velük, hogy egyszerűen nem jutnak be időben a vécére.

Az utóbbi 25-30 évben a magyar börtönügy, közvetlen összefüggésben a büntető politikával, szeszélyesen hullámzott az „EU-s” intézetek, mint például Tiszalök és Szombathely, vagy a kecskeméti „parkettás börtön” építése és a vállaltan, tudatosan a harmadik világot idéző nyomorúság között. Csakhogy nem csupán önmagunknak tartoznánk annyival, hogy a fogvatartottak általános helyzete is elérje legalább az európai színvonal minimumát, hanem erre nemzetközi jogi kötelezettséget is vállalt Magyarország.

Büntetés a büntetésért

Ennek a kötelezettségvállalásnak a kikényszerítője az EJEB, a sokat emlegetett strasbourgi bíróság. Elég komoly, és nagyobb részt felháborodott, elutasító visszhangot váltott ki az a hír, hogy a tavaly decemberi és idén januári ítéletek alapján már viszonylag sok embernek, mintegy 90 főnek jelentős, akár 6-7 millió forintos kártérítést kell fizetnie Magyarországnak. Ráadásul ez várhatóan csak a kezdet, több ezer kérelem vár elbírálásra, Magyarország pedig elutasította az EJEB által felkínált alternatívákat, azt, hogy önként megegyezzen a sérelmet elszenvedettekkel vagy például a kiszabott szabadságvesztések időtartamát csökkentse. Közben bírák, ügyészek és politikusok lesajnálóan beszélnek az EJEB-ről, olyan úri klubként, amely néhány ezer vagy tízezer euró kifizetését rákényszerítheti a magyar kormányra, de a döntéseit, politikáját közvetlenül nem befolyásolhatja.

Ebben sok igazság van – sajnos. Strasbourg sem kényszerítheti ki közvetlenül a modernizálást, a fogyatékosokkal, migránsokkal vagy éppen büntető eljárás alá vontakkal szembeni emberségesebb bánásmódot. Közvetve azonban sokat elérhet, mint történik az éppenséggel a magyar börtönügyben is. A túlzsúfoltságot enyhíteni hivatott új börtönök építése ugyan egyelőre csak ígéret, de az részben az EJEB-nek köszönhető, hogy ne lehessen olyan cinikus álmegoldásokkal operálni, mint az egy fogvatartottra számított kötelező alapterület elé beszúrni a „lehetőleget”, mint tették azt éveken át sikerrel a jogalkotók.

Magyarország rá fog kényszerülni az egész büntetés-végrehajtási rendszerének a civilizáltabbá tételére, ami legalább annyira szolgálja majd a bv dolgozók érdekét is, mint a rabokét.  Mindez sokba fog kerülni, bár a börtönépítésnél sokkal olcsóbban is meg lehetne úszni a csekély vétségeket is szigorúan megtorolni akaró büntetőpolitika észszerűsítésével.

Az egyik megbízóm, aki most néhány ezer eurót kapott, több, mint hat év után a teljes nincstelenségbe, gyökértelenségbe szabadult. Most, visszaesőként bíróságra kell járni, mert attól az öreg nénitől, akinek segített felvágni a tüzelőjét, ellopott és eltüzelt a vádirat szerint mintegy 15-20 hasáb fát. A hangsúly a visszaesőn van, erre tekintettel az ügyészség végrehajtandó börtönbüntetés kiszabását kéri. Nem szorul külön magyarázatra, ha miatta és a hozzá hasonlók miatt kell új börtönöket építeni, az miért fog mindannyiunknak irreálisan sokba kerülni.

Most viszont „talált pénzként” akkora összeghez jutott, amiből – felnőtt életében valószínűleg először és utoljára – akár talpra is állhat, lehetőséget kaphat az újrakezdésre. Feltehetőleg egyetlen állam, legyen a leggazdagabb és legfelvilágosultabb, sem merészelne komoly pénzeket fordítani olyan társadalmi kísérletre, amelynek során hosszú időt börtönben töltött raboknak egy-egy kisebb falusi ház árára is elegendő „újrakezdési” segélyt ad, minden további feltétel nélkül. Magyarország most kényszerű terepe lehet egy ilyen kriminológiai kutatásnak, hisz elég nagy létszámú „kísérleti alanynak”  elég sok pénzt fizetni kell, feltétlenül érdemes lenne tudományos alapossággal nyomon követni, ez befolyásolja-e személyes sorsukat, csökkenti-e mérhetően körükben a visszaesési rátát. Ha netán igen – amire látatlanban természetesen én sem tenném rá még az EJEB által megítélt ügyvédi munkadíjamat sem – akkor az rendkívül súlyos érv lenne, el lehetne kezdeni számolgatni, egy-egy rablással, verekedéssel okozott közvetlen kár, valamint az elítéléshez szükséges bűnüldözési és igazságszolgáltatási költség hogy aránylik a strasbourgi ítéletekben megállapított kártérítéshez.

Ahhoz a kártérítéshez, ami ráadásul az EJEB gyakorlatában közel sem tartozik az igazán magasak közé, hisz míg 10-12 év embertelen körülmények közti fogvatartásának „tarifája” maximum 26 000 euró, a „pofátlan végkielégítések” miatti 98 százalékos adóztatás ügyében Fidesz–Magyarország például 32 800 eurót fizetett ki a politikai kedvencei közé aligha sorolható Szilvásy György volt titokminiszternek, 51.500-at a titkosszolgálati vezető Vidus Tibornak, vagy éppen 95 500-at Szivi László Jánosnak.  Mindannyiuknak az EJEB angol szóhasználata szerint „baráti megállapodás” – gyakorlatilag egyezség – keretében, aminek a lehetőségét a rabok esetében elutasította Magyarország, gyakorlatilag passzívan várva a további ítéleteket.