Ki a nagycsapat?

A neoklasszikus sportközgazdaságtan alapvetően a csapatsportok sportvállalataival foglalkozik, és leegyszerűsítve, a nagy területű, erős gazdasági potenciállal rendelkező piacokon tevékenykedő sportszervezeteket tekinti nagycsapatoknak. A meghatározást azonban nem lehet minden változtatás nélkül alkalmazni a válogatottakra, hiszen ország méret, gazdasági potenciál és futballsikerek között koránt sincs kölcsönösen egy-egyértelmű megfeleltetés.

Ha elfogadjuk, hogy az egy területhez, például Európához tartozó országokban nincs jelentős genetikai különbség az emberek sportképességeiben, akkor a nagyobb népességben feltehetően darabszámra több a tehetséges sportoló. A képességek kibontakoztatásához gazdasági erő, (sportlétesítmény- és egyéb infrastruktúra) és sportkultúra (hagyományok, tudásbázis, tapasztalat, hagyományok, normák, legendák, stb.) kell. Napjaink sportjában a kisszámú népesség a bevándorlók integrálásával illetve tudatos honosítással bővíthető, a gazdasági erő viszonylagos hiányát pedig a sportpiac működésének sajátosságai helyettesíthetik: a gazdagabb futballpiacok elszívják a tehetségeket a szegényebbekről, de evvel az adott sportolóknak jobb felkészülési lehetőségeket, képzést, játéktapasztalatot is biztosítanak, amit a nemzeti válogatottak tudnak hasznosítani. A sportkultúra hiánya viszont nem pótolható és nem helyettesíthető.

Ebben a többdimenziós térben – nem meglepő – az első hét után is a németek, angolok, olaszok, spanyolok, franciák tűnnek igazán nagycsapatoknak.

A németek minden szempontból a legkiegyensúlyozottabbak: népesség és gazdasági erő mellett a futball társadalmi integrációjában is élen járnak. A 2000-es évek képzési rendszerének megújítása beérett, ma a futball németül beszél Európában. Az angolok, olaszok és spanyolok a klasszikus futballkultúrájukat hozzák. A „rúgd és fuss!” hagyományai tetten érhetőek az angolok játékában, ebből fakadóan az „ostoba”, de nekem kedves futballjuk is igazán ismerős, ahogy a szeretni való bénaságuk is öröknek tűnik: kihagyott helyzetek után utolsó percben kapott góllal elszalasztott győzelem. A védekező futballra épülő játék hosszú távon nézhetetlen és unalmas – kivéve, ha az olaszok játsszák. Mert a talján védekezés és az abból épített gyors támadás maga a mediterrán nyár, toszkán borok és Verdi opera. A spanyol „futsal-válogatott” is hozza magát, bármelyik percben képesnek látszanak gólhelyzetet kialakítani, a kapufát is kicselezni, az operatőr elől is eldugni a labdát, de képesek bele is halni a szépségbe. Evvel együtt nehéz lesz őket legyőzni, a világ legjobb kapusával a hálójuk előtt a védelmük is erősnek tűnik. A franciák a házigazdák helyzetének minden előnyét élvezik és hátrányát elszenvedik. Nem tűnnek igazán acélosnak, de a hazai pálya adott esetben nagyon tud lejteni – ez pedig a mega-sportesemények kultúrájának sajátja…

A feltörekvő középcsapatok közül sokan a belgákat tartják a titkos favoritnak. A kis népességet a volt gyarmatokról származók befogadásával és az egyéb gazdasági bevándorlók honosításával ellensúlyozzák. A 2000-es években megkezdett koncepciózus és hatékonyan megvalósított utánpótlás-fejlesztési programjuk beért, aminek része és eredménye, hogy kezdőcsapatuk játékosai az európai nagy ligák vezetőcsapataiban alapemberek. Az olaszoktól elszenvedett vereség még semmit nem mond a majdani végső helyezésükről, de a fák valószínűleg nem nőnek az égig. Hasonló a helyzet a kiváló hazai utánpótlás-nevelésüknek köszönhetően szintén a nagy ligák csapatait erősítő portugál és horvát válogatott játékosokkal; a portugál esélyeket a brazil kapcsolat, a horvátokat a kiemelkedően erős nemzeti öntudat fűti.

Meglepetések

A magyar Eb-szereplés minden szempontból kellemes meglepetés. Nyilván az osztrákok feletti két gólos győzelem a legfontosabb – ennek szakmai elemzésére nem vagyok hivatva –, de érdeklődésemből fakadóan számomra a részsiker futballgazdasági hatásai az igazán érdekesek.

Amire oly régen vártunk elérkezett: vidéki kisvárosban néma csend a mérkőzésideje alatt, lélek sincs az utcán, mindenki a tévéképernyőre tapad. Budapestre érve áll a tömegközlekedés a körúton, viszont mozgásban a város, boldogan énekel, üvölt, aki csak arra jár. Igazi futballünnep.

Az elmúlt évtizedekben számos nagy sportsikert láttunk. Ünnepeltük a vízilabdások, kézilabdások, kajak-kenusok megannyi győzelmét, tapsoltunk jó néhány olimpiai aranyéremnek, dobogós helyezésnek, lelkesültünk a jégkorong válogatottunkért. De mindig hiányzott valami. A futball hiányzott. Nem a felfokozott érdeklődés, az olimpiai láz, hiszen az (majdnem) mindig megvolt, hanem az eufória. Hát, ez volt, ez van most. És ez a futball.

2010 után sokan vitatták a futballfejlesztés, benne a stadionépítés ésszerűségét hivatkozva arra, hogy Magyarországon keveseket érdekel a futball. Én mindig is úgy érvelek – igen, a stadionépítések mellett is –, hogy az érdeklődés általánosan megvan, a labdarúgás beágyazott a magyar kultúrában, még akkor is, ha például a mérkőzések látogatottságában ez nem is feltétlenül jelenik meg. Június 14. óta pedig már mindenki láthatja, az érdeklődés tényleg megvan. A nagy kérdés, hogy sikerül-e, pontosabban, hogyan sikerül átvinni ezt az érdeklődést a bajnoki mérkőzésekre, a magyar futball mindennapjaira. Mert a stadionépítéseket nem az osztrákok feletti győzelem legitimálja, hanem a stadionbevételek. Persze, ha megnyerjük az Eb-t, akkor (látszólag) minden, de minden igazolást nyer majd…

A kellemetlen meglepetés az eseményen újra erőteljes teret nyerő szurkolói vandalizmus és a szervezők látszólagos felkészületlensége.  Jacques Lambert, az ‪EURO2016 szervező bizottságának elnöke március elején jelentette be, hogy az Eb biztonsági költségvetését 15%-kal megemelik, ami így akár a 34 millió eurót is elérheti. Az elmúlt napokban több helyen nyilatkoztam, hogy ez az összeg nyilván csak valami kiegészítő forrás, az esemény biztosítása ennél jóval többe kell, hogy kerüljön, hiszen Athénban 1 milliárd dollárt (2004 olimpia), Londonban több mint 500 millió fontot költöttek (2012 olimpia). A marseille-i csata, a lengyel szurkolók garázdálkodása, de különösen az angol-orosz meccs után történtek után – jelzőrakéta pisztolyokkal lőtték az angol szurkolókat az oroszok, pisz-to-lyok!!!! a stadionban... – döbbenten nézek magam elé: Lehet, hogy igaz, és tényleg csak 38 milliót szántak a franciák ebben a terror által fenyegetett környezetben a biztosításra? Ha igen, nagyon komolyak a kockázatok.

Ugyanakkor ne legyünk igazságtalanok, nem tudjuk, mi van a háttérben. A 2015. november 13-án Párizs különböző pontjain elkövetett terrortámadás-sorozatok után Franciaországban rendkívüli állapotokat hirdetettek, amit a futballesemény végéig meghosszabbítottak. Azóta állandó készültségben vannak a francia védelmi erők, valószínűleg erejük végén járva. A hírek rémesek. Arról olvasni, hogy atomerőműveket is célkeresztben tartanak a terroristák, tömegpusztító fegyverek bevetésétől sem riadnának vissza. A stadionok, a szurkolói zónák biztosítása mellett ezekre „is” figyelni kell. Szurkoljunk nekik is…