„Azt kezdtem gondolni, hogy a szépirodalom nem szép. Az írás nem írás. A létező nem létezik. Az írók nem írnak. Nincsenek is. A szövegeik felfalják őket, beledolgozzák őket magukba, úgyhogy ők maguk lesznek a szövegeikké, és soha többet nem tudnak kijönni onnan, mert még a kint és a bent fogalma is megszűnik, ők maguk lesznek a szöveg, ők maguk lesznek a világ. Mindenné lesznek. Ha akkor találkoztam volna Esterházyval, nem hittem volna el, hogy létezik.”

[…]

„Aztán megismertem. Láttam nevetni. És láttam egyszer mord, reménytelen szigorúsággal az arcán felkelni a reggelitől; tudtam, hogy most bizony írni megy. Akkor hittem el igazán, hogy mégiscsak létezik” – írja Dragomán György személyes hangú visszaemlékezésében.

A teljes írás a HVG legfrissebb számában olvasható.