Gyűlöletplakát- és Pengekerítés-országból a hanyatló Nyugatra költözve, szembesülve a németországi és a magyarországi közfelfogás és hétköznapi mentalitás közti ordító különbséggel, fontosnak tartom elmesélni a saját tapasztalataimat. Hogy az uszításon átszűrődjék olyan hang is, amely szerint a menekültek nem gyilkos, erőszaktevők. Segítségre és együttműködésre szoruló emberek, akik a megfelelő feltételek mellett legtöbbször igyekeznek beilleszkedni.

Nem a pénz miatt kerekedtem föl. Az oktatási rendszer romboló hatásaihoz nem kívántam asszisztálni – tudtam, eljön a nap, amikor már nem bírom ép lelkiismerettel, amikor ugrani kell az ismeretlenbe.

Ugrottam.

Egy évembe telt, míg sikerült megszereznem a tanítási engedélyt, és több kínálkozó lehetőség közül egy segélyszervezetnél vállaltam állást. November eleje óta menekülteket tanítok, menekült felnőtteket. A kezdeti élményeimről a Facebookon írtam eddig. Nagyon-nagyon szeretem a munkám.

Megvolt az első konfliktus is. Egy felnőtt csoport sem sokkal másabb, mint a tizenhét éveseim a volt sulimban. Itt is van lógós, nagyszájú. Az egyik iráni, Nasszer, kőkeményen nekitámadt a szomáliai Fatimének. Tette ezt olyan gyűlölettel, hogy féltem, megüti. Szerencsére erre nem került sor. Nasszer alig jár órára, nem tanul, és agresszív is. Mikor végre szóhoz jutottam, elmondtam, hogy így a büdös életben nem beszélünk emberekkel, nőkkel pláne nem. Annyira kiakasztott, hogy a mosdóból sírva hívtam fel a férjemet a szünetben. Az volt a baja Nasszernek, hogy Fatime és mások szinglik, nekik van idejük tanulni, de ő családos ember és idős (negyvenhat éves). Neki nem megy a tanulás.

Ha fölajánlom, hogy segítek neki újabb, plusz könnyebb feladatokkal felzárkózni, arra is az a válasz, hogy nem megy, nem fogja megcsinálni. Igyekeztem tartani magam, de ahogy visszamentem a terembe, pár tanítvány előtt is elbőgtem magam. Még Fatime vigasztalgatott nagyon kedvesen, hogy oké, nincs is semmi baj. A többiek is biztosítottak, értik, amit mondok, és Nasszer máskor, a korábbi modulok idején, más kollégáknál is balhés volt. Elmagyaráztam neki a szünet után újra, hogy így, ekkora gyűlölettel senkivel nem lehet beszélni. A dolgot megírtam a Nasszerékért felelő szociális munkásoknak és a vezetőségnek is. Kiderült, a pasi már régóta gyűlöli Fatimét, mert a kislány muszlim, és azért is, mert sokat kérdez órán. Nasszer szekuláris, sőt az alkoholt sem veti meg.

Három nap múlva jött órára. A morc fején és villogó szemén láttam, hogy kollégáim megráncigálták a bajszát, tudta, hogy fölnyomtam. Az intézet, a rend, a tanulás utáni törekvés ugyanis a mi oldalunkon áll. Nem foglalkoztam Nasszer durcijával, bevontam az órába, könnyedén, mosolyogva és sokszor meg is dicsértem. Mondtam is, hogy azért vagyok szomorú, mert a gond nem a fejével, hanem az órákra nem járásával van, jól és gyorsan megért mindent, amit magyarázok. S örült a sikernek. A szociális munkások ki tudnák emelni a csoportból, de azon vagyok, hogy valahogy ő is megtalálja az örömét, helyét valamennyire köztünk. Hisz ha nem tanul meg németül, állásra, beilleszkedésre sincs esélye. Ha szingli lenne, csak magáért lustálkodna, de családja van. Értük kellene megfeszülnie.

Más: a buszon többször is beszélgetünk nemcsak Fatiméval, hanem Rutával és Betullal, a két eritreai lánnyal is. Ruta orthodox keresztény, Betul muszlim. Jó barátnők. Azt veszem észre, hogy a bajor nyugdíjasoknak körülöttünk kognitív disszonanciájuk van, először furcsállva nézik a csoportunkat, ahogy vegyes színű kis csoportunk jól elvan, hogy együtt nevetgélünk, aztán pedig belehallgatnak, hogy miről is beszélünk. Amikor Fatime elmesélte elfogása, fogsága és megveretése történetét, láttam az arcokon a döbbenetet. Talán a németek, ha berzenkednek is a sokféle, köztük élő idegen embertől, ilyenkor elgondolkodnak kicsit.

A kajákról volt szó, hogy melyikük országában mit esznek. Mikor Fatime mondta, hogy Szomáliában megeszik a tevét is, és tevetejet is isznak az eritreai csajok szörnyülködtek, hogy na, ne már!

Egyszer arról beszélgettünk, hogy vallási ünnepeken hogyan böjtölnek a mohamedánok, Ruta is elmesélte, hogy ők, keresztények is böjtölnek: egy hónapig és két hétig se tej, se hús, se tojás. Én pedig mondtam, hogy Jom Kipurkor a zsidók – már aki – huszonöt órán át nem esznek, de akkor – szintén már aki – nem is isznak semmit. (A férjem nem eszik, de iszik.) Betul kérdezte, hogy izraeli-e, mondtam, hogy magyarországiak vagyunk, én keresztény (igyekszem lenni), a férjem zsidó. Teljesen természetesen fogadták. Lehet, hogy a következő körben elmondom, hogy férjemet Jeruzsálemben, a Jad Vasem Intézet szakmai továbbképzésén ismertem meg. (Amúgy tényleg.) Kíváncsi vagyok a reakciókra.

Hasim muzulmán iraki. Hallottam egy svájci tanárnő balhéjáról, aki dühöngött, hogy a mohamedán férfi tanítványai nem akarnak vele kezet fogni. Én ezt úgy oldom meg – felrúgva kicsit az európai etikettet –, hogy megvárom, nyújtanak-e kezet. Ha bárki kezet nyújt, örömmel fogadom. Hasim nemcsak kezet nyújt, de mikor caplattunk fel a hegyre órára, kivette a szatyrot a sok nehéz könyvemmel a kezemből, sőt rászólt Husszeinre, hogy ő is vigyen egyet. Sőt az ajtóban előreengednek. Fatima dettó: mindig kiveszi a kezemből a cuccaimat és segít vinni. Kicsit furcsán érzem magam, hisz én is bírom a cipelést. De ehhez ragaszkodnak.

Hasim és Huszein egy másik, úgynevezett alfás kurzusra jár hozzám. Ebben írni és olvasni is meg kellett tanulniuk németül. Az a csoport (is) iszonyú aranyos, nagyon jól haladunk, tanulnak, tényleg jó hangulatúak az órák. Mikor kiadtam egy lakberendezési katalógust nekik, mondván, hogy most jöttem Afrikából, és segítsenek olcsó ágyat, szekrényt keresni, nagyon elmélyülten keresgéltek, Hasim felhasalt az asztalra, hogy jobban lássa az egy példányt, amit kaptak.

Szóval alapvetően nagyon szeretem ezt a munkát. Nagyon jó látni, ahogy egyre többet értenek a diákjaim. Husszein sokkal gyengébb tudással került a csoportba, mint a többiek, komoly gondjai vannak az írással. Ő például a százas számokat értette meg a többieknél sokkal előbb. Neki az iskolába itt járó kislánya segít otthon tanulni.

Jött visszajelzés is, hogy szeretnek, elfogadnak a diákjaim, megértik nálam, amit meg kell tanulni. A bőgős szünetem végén ott volt két nápolyi az asztalomon. Mikor kérdeztem, kitől, az iráni Mohammad szégyenlősen mondta, hogy tőle. Örömmel megköszöntem.

Új szó volt a csodálkozás kifejezésénél a „Wahnsinn”, azaz „őrület”. Páran értették a szót. Bírom, ahogy saját nyelvükön segítenek azoknak, akik nem értenek valamit. Nagy igyekezettel magyaráznak egymásnak. Szóba jött, hogy mit kezdenek az országukban az elmebetegekkel. Szomáliában nincs orvos erre, az ilyen betegek a családjukkal élnek.

Az is téma volt, ki mikor lesz felnőtt. Szomáliában és Irakban tizenöt (!) évesen. Itt gondoljunk az ilyen korban férjhez adott lányokra. A tankönyvben feladat, hogy hogy ismertem meg a páromat, barátomat, hogy nézett ki ő akkor. Erre irániak, irakiak, szomáliaiak mondták, hogy nincs szabad választás, hanem sokszor az apa unokatestvéréhez, vagy épp saját unokatestvérükhöz kell menni feleségül, esetleg a szülők pénzért eladják a lányukat valakinek. Fatima Facebook-profilképén egy szerelmespár van, ahol a férfi kezet csókol a nőnek. Itt, Németországban beteljesülhet a vágya, hogy olyan párja lesz, akit ő is választ.

A küllem leírásánál beszéltünk arról, hogy valaki hogy nézett ki régen és most. Mohammad mesélte, hogy neki itt, Németországban lófarokban volt a haja, olyan hosszú volt. Megkérdeztem, Iránban lehet-e. A válasz az volt, hogy a rendőrség levágja, illetve a hosszú hajú férfiakat gúny tárgyává teszik.

Tudatosan kérdezek rá ezekre, tudom persze, hogy vannak különbségek országok, vallások szokásai közt. De ilyenkor szeretném megmutatni az euroatlanti világot jellemző szabadságból fakadó előnyöket. Mohammad hordhat hosszú hajat, anélkül, hogy férfitársai, vagy a rendőrség zrikálná, a fiatal nők, hacsak nem kötik őket itt is a családi vagy vallási tradíciók – ami a zárt közösségekben sajnos sokszor megesik London, Berlin vagy akár München szívében is –, találhatnak párt szerelemből, nem lesznek eladva egy tevéért. Hogy lássák, van lehetőség, egy emberhez méltó életre, ami otthon nem volt.