„Ezt meg kell magyarázni, erre emlékezni kell, és ez az állam feladata, nem a zsidóké” – írja kedves szerzőm, Seres László arról, miért van szükség a Sorsok Házára, mintha erről még bárkit meg kellene győzni. Nem az a kérdés, kell-e emlékezni.

De miután ebben megállapodtunk, pár sorral később ez következik: „Évek óta megy az áldatlan huzavona a kormány és a zsidók, a két hitközség, a külföldi és hazai szakértők, a zsidó szervezetek között – miközben a házkomplexum pang az ürességtől, a zsidó szervezetek inkompetenciájának és a kormány cinikus távolságtartásának (legyen "konszenzus" a zsidó szervezetek között) mementójaként. Ez az igazi szégyen. Ideje volt, hogy a kormány végre elszánja magát. Hogy aztán a feladatot outsource-olja-e egy zsidó vallási közösségnek, vagy sem, az részletkérdés: a Horthy-rendszer 1920-tól datálható felelősségének elismerése, az ártatlanul meggyilkoltakra való emlékezés állami kötelesség, és ezt az állam ebben az új konstrukcióban is teljesíteni tudja.”

Biztosan bennem van a hiba, de én itt érzek némi ellentmondást, mert ha a megmagyarázás, az emlékezés, a Sorsok Háza az állam feladata, akkor miért is kell ezt a feladatot outsorce-olni?

Seres László nagyon helyesen rögzíti, hogy mit is kellene követelni, mégpedig „teljes nyilvánosságot a projekt hátrelévő koncepcionális, történeti és építészeti megoldásainak, és teljes transzparenciát a közpénzeknek.”

De hát épp erről van szó,

azért áll a projekt, mert a nyilvánossága hiányzik, és a kiállítás koncepciójáról folytatott nyilvános vita maradt el,

ezt a Seres által követelt vitát akarja végleg elsinkófálni a kormány hirtelen buzgósága, a projekt “outsourcingja” egy kis zsidó vallási szervezetnek. Így nincs miről vitázni, a zsidóknak jó lesz, elvitték haza, vita lezárva, az évek óta hangoztatott, hazai és nemzetközi kritikákra innentől kezdve végképp nincs miért figyelni. Seres egyszerre követeli azt, hogy csináljuk végre, mindegy mit, mindegy hogyan, és követel ugyanakkor nyilvános kontrollt is a Sorsok Házának. Ez így, együtt sajnos nem fog menni.

A Mazsihisz többször is kérte, hogy legyen nyilvános a koncepció, sőt, a ma már beszédes módon nem működő nemzetközi tanácsadó testület is. Aztán egymás után álltak fel a nemzetközi tanácsadó testület tagja, mondván, hogy a kormányzati együttműködés totális hiánya miatt lehetetlen maradandót alkotni.

Szerintem ennél világosabb, egyértelműbb üzenetet nem is lehetne közölni.

Szerepel még Seres cikkében, hogy a “ballib közeg” (sic!) miatt nem akarja Köves Slomó megnevezni a „hátralévő munka közreműködőit”. Kérem szépen, de tényleg, ezt komolyan is lehet venni? Igen, érthető, ha a korlátlan hatalmú Fidesz-kormány által megbízott EMIH vezetője annyira retteg a 2018-ban legendásan befolyásos “ballib közegtől”, hogy nem mer elszámolni a nyilvánosságnak a dolgairól, ez így teljesen rendben van, én is együttérzek.

Ha a nagy állami cégek hivatkoznának arra egy közadatigénylésre felelve, hogy sajnos nem áll módjukban tájékoztatást adni, mert félnek a “ballib közegtől”, hogy a Facebook-oldalaikon csúnyákat írnak majd róluk, Seres László aligha lenne megértő. És a két eset között pont nincs semmi különbség.

Megnéztem azt a vitát, amire itt Seres László csak egy picit utalt, a kollégáim, Frölich Róbert főrabbi és Köves Slomó vezető rabbi között.

Sok minden elhangzott, de az nem, hogy akkor tulajdonképpen konkrétan mi is lesz a kiállításon. Márpedig egy ilyen kérdésben még kevésbé lehet társadalmi és szakmai vita nélkül állandó kiállítást rendezni.

Még azt is írja Seres László, hogy nem bízni kell a kormányban, hanem “kontrollálni és féken/ellensúlyon tartani”. Ennyi, csak erről van szó, pont ezt gondoljuk mi is, nem csak erről a kormányról, mindegyikről.

A Mazsihisz – példának okáért – emlékezetpolitikai ügyekben évek óta jelent egyfajta kontrollt, megvalósítja “a fékek és ellensúlyok rendszerét”, meglehetősen magányosan, ahogy a Sorsok Háza esete is mutatja. És egyedül, persze, hol több, hol kevesebb sikerrel, a Szabadság-téren nem sikerült, Donáth György szobra esetében, amelytől néhány méterre a Mazsihisz egy performance jellegű tüntetés-szombatfogadást tartott, igen, nem valósult meg (még) a Hóman-szobor, mert a Mazsihisz lement egyet hanukázni arra a térre, azonban egy kormánypárti politikus, az Országgyűlés alelnöke, miután nem tudta elmondani beszédét a Horthy-emlékmisén (ez is többek között a Mazsihisz sikere), azért jól bemutatott egy tömegyilkos, szadista hóhérról, Héjjas Ivánról szóló emlékkönyvet, erről éppen Seres László írt egy jót.

És akkor még nem beszéltem Nyírőről, Wass Albertről, a Soros ellenes kampányról és másokról. Végtelenül szomorúan írtam le az előbb, hogy a Mazsihisz sikere, mert nekünk nem ez lenne a dolgunk, pontosabban nem nekünk lenne ez a dolgunk.

A Mazsihisznek mindezek miatt pontosan az lenne a fontos, hogy legyen egy egzakt történelmi alapokra épülő emlékhely és semmi garancia sincs rá, hogy a Sorsok Háza ilyen lenne.

Játsszunk el a gondolattal, ugyanúgy, ahogy azt a szerző is teszi, hogy a Mazsihisz belemegy ebbe az egészbe, ahogy azt Seres László várja, de – és ez a múlt alapján, társadalmi vita hiányában nem zárható ki – mi van akkor, ha a kiállítás mégis kissé tendenciózus lesz, ahogy azt számos nemzetközi szakértő, személy és testület, gondolja? Lesz egy hely, ahová majd szervezetten viszik a látogatókat, de ahol nem a legteljesebb igazságot mutatják. Akkor lesz emlékezés, ahogy Seres kéri, mégsem lesz majd elégedett.

Akkor mi lesz?

Akkor hogyan valósul meg a fékek és ellensúlyok rendszere?

Akkor hol lesz a kontroll?

Inkább ne siessünk szerintem.

És ezért is gondolom azt, amit tőlem idézett Seres László, "Magyarként és zsidóként, sőt európaiként sem szeretném, hogy a holokauszt intézményes emlékezete őszintétlen legyen".