Aung Szan Szú Kji bátran küzdött a demokráciáért, az emberi jogokért – mindaddig, amíg a buddhista burmaiakról volt szó. Amint azonban hatalomra került, szótlanul szemlélte, ahogy buddhista szerzetesek pogromokat szerveznek a muszlim kisebbség ellen, a hadsereg meg módszeres népirtásba kezd. Elkoptatott közhely szerint ma a világ legüldözöttebb népe a rohingyáké. Mint köztudott, százezrek menekültek el a szomszédos Bangladesbe. Az otthon rekedtek válogatott borzalmakkal néznek szembe. Aung Szan Szú Kji konokul hallgatott, ha megszólalt, fake newsozott egyet, mint a magyar kormánypropaganda legszebb pillanataiban, és a nemzetközi segélyszervezeteket okolta a válság élezéséért. A világ ámult, majd a kormányok és parlamentek, a jogvédő szervezetek sorra elkezdték visszavonni tőle azokat az elismeréseket, amelyeket még ellenzékiként ítéltek neki oda.

„Magyarország különös tisztelettel van azok iránt, akik nemzetük érdekét helyezik az első helyre, és áldozatokat is készek hozni érte” – ezzel a mondattal már Szijjártó Péter ajándékozta meg a tegnap Budapestre látogató Aung Szan Szú Kjit. Jó volna, ha népünk dicső múltját és nemes jellemét fennhangon hirdetők, az amatőr és hivatalos magyarságkutatók, a lelátók büszke népe, valamint a hittudományi egyetemek tudós koponyái elméláznának azon, hogy ez a szijjártói köszöntés ugyan mit is jelent.

Mindennek az ellenkezőjét, amit az etika, a hőseposzok vagy éppen a kereszténység a hősiességről, a bátorságról, a személyes és kollektív nagyságról évezredek óta tanít. Nem az számít elismerésre és csodálatra méltónak, nem az érdemel tiszteletet és megbecsülést, ha valaki kész kiállni másokért, egyéni, nemzeti érdekeit a többiek miatt háttérbe szorítja, a Nagy Egész (az egyénnek a népe, egy népnek az emberiség) sorsa fontosabb, mint a sajátja, szembenéz a veszéllyel, hanem az, aki mindezekre szarik. Mi azok iránt vagyunk „különös tisztelettel”, akik országuk bajaiért a legkiszolgáltatottabbakat teszik felelőssé, nem félnek rátámadni a gyengékre, viszont kénytelenek elszenvedni különféle nemzetközi szervezetek és államok rosszallását. Kivéve természetesen Magyarországét, mert mi öt ruppóért gazsulálunk bármelyik gyáva gyilkos rezsimnek.

Hogy mennyire, azt Szijjártó főnöke, Orbán Viktor mutatta be, aki egy tőről metszett gazember hangján üdvözölte a mianmari vezetőt. Sőt, erkölcsi tételt faragott a legundorítóbb diktatúrákkal is bizniszelő pénzemberek sunyi mentalitásából. Imígyen szóla a miniszterelnök: „Magyarország támogatja az EU és Mianmar kereskedelmi együttműködését, egyben elutasítja a »demokráciaexportot«, és brüsszeli meg más nyugati bürokraták megközelítését, hogy össze nem tartozó kérdéseket próbálnak keverni, így például a gazdasági együttműködés ügyét belpolitikai témákkal”.

Mik is ezek a „belpolitikai témák”, amelyekkel nem szabad megzavarni az olajozott üzletmenetet? Olyan „belpolitikai témákról” van szó, mint például az emberölés, a gyerekrablás, a tömeges nemi erőszak, a kínzás, a civil lakosság elüldözése, a javak önkényes elkobzása, házak, boltok fölgyújtása és más egyéb – minden bizonnyal – a nemzeti szuverenitás hatáskörébe tartozó intézkedések és eljárások.

Orbán azonban rátett egy lapáttal, azt is kifejtette, hogy „Mianmar és Magyarország, valamint tágabb környezetük, Délkelet-Ázsia, valamint Európa számára jelenleg az illegális migráció jelenti az egyik legnagyobb kihívást, és mindkét térségben felmerült az egyre növekvő muszlim népességgel való együttélés kérdése”.

Mianmar számára az „illegális migráció” úgy jelenti „az egyik legnagyobb kihívást”, hogy konkrétan ő gerjeszti. Amennyiben a rohingyák nem tudnának – illegálisan – elmenekülni, úgy a többségüket jó eséllyel megölnék. A kormánypropaganda bérrettegői minden félreérthető vagy félremagyarázható kijelentés után hetekig nyivákolnak, hogy egyik vagy másik ellenzéki, vagy kormánnyal nem rokonszenvező értelmiségi milyen csúnyaságokat kívánt szegény fideszeseknek, arról viszont mély hallgatás lesz, hogy ez a miniszterelnöki mondat implicite emberek tízezreinek vagy százezreinek a haláláról mint kívánatos következményről értekezett.

Azután itt van még „az egyre növekvő muszlim népességgel való együttélés kérdése”, mely kérdés Mianmarban úgy tevődik föl, hogy az ötvenmilliós ország mikor tünteti el a mintegy egymilliós muzulmán kisebbségét. Tudom, zavarba ejtő egy rémmesékkel traktált és saját előítéleteit gondosan ápolgató ország számára, hogy rövid időn belül a második olyan állam kerül a hírekbe, ahol a muszlimok veszélyeztetett, atrocitásokkal rendszeresen szembenéző kisebbséget alkotnak. Az meg külön furcsa, gondolom, hogy az elnyomók az édesaranyos buddhisták (bár Srí Lankán a buddhista szingalézek mellett a hindu tamilok is beszállnak olykor a buliba, ha mecsetek lerombolása vagy egyéb muzulmánoknak szánt kedveskedés van terítéken).

Mert igazából nem vallások közötti konfliktusok a lényegesek, hanem a lebutított nacionalizmus, amely könnyen megalázható és legyőzhető ellenséget kínál a fölhergelt többségi társadalomnak. Hogy ki kerül az elnyomó és ki az elnyomott szerepébe, az általában a történelem esetlegességén múlik, ha lenne bennünk tisztesség emlékezni, tudhatnánk, hogy az alul lévők lehetnek muszlimok is. Még csak távoli, a világ túlsó feléről való példákat sem kell hozni, elég Srebrenicára gondolni. Most egy olyan nép két vezetője állt az áldozatok helyett az agresszorok oldalára, mely nép négy országban is jelentős méretű etnikai-kulturális kisebbséget alkot. Sőt, ez a két vezető nem egyszerűen az elnyomók oldalára állt, nem egyszerűen hízelgett egy kisebbségi jogokat tipró rezsimnek, de filozófiai, erkölcsi igazságot igyekezett gyártani abból, hogy senki sem szólhat bele abba, egy állam miként tapossa el kisebbségeit.

Nem tudom, mi jár Aung Szan Szú Kji fejében. Lehet, hogy mindig is csak saját népére gondolt, amikor szabadságról és népfelségről értekezett, a többiek nem érdekelték. Lehet, hogy az üldözés kikezdte ítélőképességét, lehet, hogy valami mocskos alkut kötött, amikor kormányfő lett, lehet, hogy zsarolják. Ismétlem: nem tudom. Azt tudom, hogy Orbánt és Szijjártót – még ha üzletelni akarnak is Mianmarral – semmi, de semmi nem kötelezte arra, hogy ezeket a gyalázatos, a jellemtelenséget erényként föltüntető, a magyarokat cinikus, számító vásári bazárosként bemutató mondatokat elmondják.