A Mindennapi kenyerünk az ipari méretű és csúcstechnológiájú gazdálkodás mindennapjaiba kalauzolja a nézőt.

A kommentárokat az ipari hangvilág monotonitása és az ott dolgozók munkaszüneti beszélgetései helyettesítik; és valóban: semmi szükség arra, hogy valaki elmondja, a végtelen hangárban 150 ezer vagy kétmillió kis csirkét látunk, illetve hogy milyen technológiával dolgozzák meg (fel, át) a filmben látható állatokat (az alapanyagot). A végtelen tér, a végtelen szenvedés és végtelen munka enélkül is nyomasztó, s ezt az sem oldja, hogy közben – néha – embereket (munkásgépeket) is látunk, hallunk.

Nem lehet túl jó utóbbiaknak sem, sugallja a rendező a végeláthatatlan, de leginkább embertelenül véres munka és az ebédszünetek egymásra fésülésével. A gyanúja sem merül fel annak, hogy ezt az állást valaki önmegvalósítási céllal választotta volna - itt nagyüzemi termelés folyik, pénzért (attól tartunk, még csak nem is sokért). Este meg lehet zötykölődni hazafelé a buszon, egy-másfél óra alvás talán ezzel is megspórolható az otthoni életből, mert nyilván van olyan is, egy másik filmben.

S miközben a néző szörnyülködik az aprólékos munkával összerakott, szépen fényképzett dokumentumon, közben kicsit örül is. Örül, hogy a filmnek nincs szaga.

Az alkotás előzetese: