"Földet nem ajándékoznak, a földért vért kell áldozni" - válaszolta a HVG tudósítójának nemrég Sztyepanakertben Armo Catrjan karabahi miniszterelnök-helyettes arra a kérdésre, hajlandó lesz-e visszatérni Azerbajdzsánhoz a közel két évtizede kiszakadt Karabah tartomány. Az immár szinte 100 százalékban örmények lakta hegyvidéki körzetben - ahonnan az 1990-es évek elejének harcai során azeriek százezreit üldözték el - nem csak Catrjan harcias. A Karabahot és Azerbajdzsánt elválasztó határon épített erődrendszerben szolgáló sorkatonák és tisztek egyként állítják: most is képesek lennének visszaverni egy esetleges támadást. "Egy háborút már megvívtunk. Ha újra harcolni akarnak, még több embert veszítenek" - mondta egy Barunak nevű kiskatona. A betonnal kiöntött lövészárkokban viszonylag nyugodt az élet. Bár hajnalonként többnyire mindkét oldalról megeresztenek néhány géppisztolysorozatot, s a hallótávolságon belül lévő ellenséggel vívott szócsaták sem ritkák, halálos áldozatot követelő összecsapások elvétve robbannak ki. Nappal azért senki sem néz ki az árkokból, egy-két mesterlövész ugyanis mindkét oldalon állandóan szolgálatban áll.

Az örmények által elfoglalt területek jó részén a mai napig nincs élet. Az egykor több mint százezer ember - főként azeri - lakta Agdamban szinte egyetlen ép ház sem maradt. A szellemvárost az örmények elfoglalták, majd szisztematikusan lerombolták, mára csak a tűzfalak állnak. Hasonló a helyzet a közeli Susiban: az egykori azeri negyed romokban hever, az örmények saját házaikban élnek, és igyekeznek messziről elkerülni az ellenséggé vált szomszédokra emlékeztető utcákat. Az azeriek Iránba vagy Azerbajdzsánba menekültek, s részben azokba a lakásokba költöztek be, ahonnan korábban nemzettársaik üldözték el az örményeket: Bakuból és Szumgaitból közel 200 ezer "idegennek" kellett elfutnia néhány nap alatt.

A két évtizede húzódó válság rendezését közelebb hozhatja, hogy Ilham Aliyev azeri és Szerzs Szarkiszjan örmény államfő november elején - orosz közvetítéssel - politikai rendezési nyilatkozatot írt alá. Ez előrelépés ugyan, ám Moszkva nem tudta rávenni őket az erőszakról való teljes lemondásra. Az aláírás után Karabah jereváni képviseletének egyik, neve mellőzését kérő tagja a HVG-nek elmondta, az örményül Arcahnak nevezett terület vezetése üdvözli a közeledést, de nem hajlandó feladni a külvilág által el nem ismert független státusát.

A krízis megoldatlansága sokba kerül a 3 millió lakosú Örményországnak, amely hivatalosan nem ismerte ugyan el Karabah függetlenségét, ám mindenben támogatja Sztyepanakertet, s a térséget gyakorlatilag az ország egyik tartományává tette. A bizonytalanság miatt szinte valamennyi jelentős nemzetközi fejlesztési program - így a legnagyobb gáz- és olajvezeték-beruházások, valamint a nemzetközi vasúti és közúti projektek is - elkerülik Örményországot. Ennek ellenére szinte nincs olyan örmény, aki ne vallaná: ha kell, a hátrányok többszörösét is vállalja a 150 ezres lélekszámú régió megtartásáért. A nemzetközi elszigeteltség a főváros egykor szebb napokat látott pályaudvarán is tetten érhető: az épület egy része zárva, a másik szinte kong az ürességtől, s csak nagy ritkán gördül ki egy-egy külföldre tartó szerelvény.

Mégis érezhető némi fejlődés, ám e mögött elsősorban az orosz tőke térnyerése, valamint a külföldön dolgozó örmények egyre nagyobb összegű hazautalása áll. Örményország Moszkva biztos szövetségese, ahol az orosz tőke immár szinte mindenre rátette a kezét (HVG, 2008. február 29.). Orosz többségi tulajdonba került az energiatermelés és -szolgáltatás, a nehézipar és a közlekedési infrastruktúra java, s a telefonszolgáltatók között is egyre több a moszkvai központú cég. "A gazdasági befolyás politikaival is jár, s Oroszország egyáltalán nem olyan korszerű állam, amelyet nekünk követnünk kellene" - utalt a külföldi jelenlét árnyoldalára a HVG-nek Jerevánban Harcs Bajadjan filozófus. Másként vélekedett Szergej Minaszjan politológus, a kaukázusi Médiaintézet vezetője, aki szerint amilyen gyorsan nőtt az orosz politikai befolyás, ugyanolyan látványos lesz a függés oldódása is. "A befektetések jó része mögött politikai megfontolás is áll, de más aligha adott volna annyit az elavult gyárakért és telefonhálózatért, mint az oroszok. Ám amint csökken az olajár, és gyengül Moszkva ereje, úgy mérséklődik majd az itteni befolyás is" - jósolta az elemző.

Míg a külföldön dolgozó örmények főként családtagjaiknak küldik haza megtakarításaikat, a többmilliós diaszpóra iskolák, utak, kórházak építését finanszírozza. "Jerevánban és környékén elsősorban azok élnek, akiknek ősei a kilencven évvel ezelőtti törökországi örményellenes népirtás elől menekültek el" - magyarázta a HVG-nek Arem Hajakjan jereváni újságíró. Az örmények közt azért is nagy az összetartás - tette hozzá -, mert míg a szomszédban élő grúzok változatlanul törzsi alapon szerveződnek, az évezredek óta egy helyben élő örménység valódi nemzetté vált.

A fő vetélytárs, az olajban és gázban gazdag Azerbajdzsán közben sokkal gyorsabban erősödik, s nem kizárt, hogy katonai megoldásra vagy legalábbis komoly nyomásgyakorlásra készül. Miközben Aliyev késznek mutatja magát a párbeszédre, a vezetés rendszeresen elenged olyan nyilatkozatokat is, amelyekkel felhívja a szomszéd figyelmét: ha békés eszközökkel nem megy, katonai erővel foglalják vissza Karabahot.

NÉMETH ANDRÁS / JEREVÁN, SZTYEPANAKERT