Ennyire talán még soha nem lehetett vesztes érzése egy győztesnek: Benjamin Netanjahu miniszterelnök jobbközép Likud pártja, illetve a vele közös listát alakító nacionalista Jiszráél Béténu (Zsidó Haza) párt megnyerte ugyan a keddi előrehozott választásokat, de roppant nehéz lesz kormányt alakítani. Ráadásul, ahogy most kinéz, teljes a patthelyzet: a jobb- és a baloldalnak egyaránt 60-60 mandátuma van a Kneszetben.

Ezzel az izraeli választás legfontosabb célja nem teljesült, nagy valószínűséggel ugyanis nem sikerül olyan stabil kormányzatot létrehozni, amely végre keresztülvihetné a parlamenten a 2013-as, a gigantikus hiány miatt erős megszorító elemeket tartalmazó büdzsét. Az sem kizárt (és ezt állítólag maga Netanjahu is kijelentette a választás éjszakáján), hogy sikertelen koalíciós tárgyalások esetén néhány héten belül újra a szavazóurnákhoz fáradhat majd az 5,6 millió választópolgár.

A rekordnagyságú, 66,6 százalékos választási részvétellel megtartott voksolás egyik legnagyobb meglepetése a Likud-tömb gyenge szereplése (31 képviselői hely), a közvélemény-kutatók előtte legalább 32-34 mandátumot valószínűsítettek a jelenleg 42 helyet birtokló jobboldalnak. Csalódhattak a radikálisan jobboldalinak számító, a telepesek érdekeit felkaroló Bájt Hajehudi (Zsidó Otthon) hívei is: a kampány sztárjának számító amerikai-izraeli high tech guru, Naftali Bennett pártja a várt 14 helyett kénytelen 11 mandátummal megelégedni, bár így is esélyes a koalíciós részvételre.

Naftali Bennett sármja nem volt elég

AFP / Menahem Kahana

A legnagyobb áttörést kétségkívül a centristának mondott, középosztálypárti, társadalmi kérdésekben egyértelműen balliberális Jes Atid (Van jövő) párt érte el: Jair Lapid (a magyar származású néhai liberális politikus, Tomi Lapid fia) pártja nagy meglepetésre 19 mandátumot szerzett, s ezzel a semmilyen parlamenti, politikai vagy adminisztratív tapasztalattal nem rendelkező politikus megkerülhetetlenné vált a jobboldal számára. Netanjahu már jelezte is, hogy szabadak a vegyértékei Lapidék felé. Bekerült a parlamentbe Cipi Livni volt külügyminiszter új, szintén centrista pártja, a Tnua (Mozgalom) és a szocialista Merec is (6-6 mandátum), az egyetlen párt, amely nyíltan vállalja a baloldali jelzőt, és a kampányban ki is figurázta a sok új "centrumpártot".

A fő baloldali ellenzéki erő, a volt újságírónő, Selli Jakimovics vezette szocdem Munkapárt a várt második hely helyett csak a harmadik lett, 17 helyet szerezve a 120 fős törvényhozásban. A Netanjahu-kabinet teljes megbuktatásán dolgozó Jakimovics még a választás éjszakáján közölte, támogatná Jair Lapid miniszterelnökségét. Lapid azonban valójában sosem köteleződött el egyértelműen a baloldal mellett.

Lapid lehet a mérleg nyelve?

Ha a 61 fős többségre vadászó Likud-vezetés Lapid mellett dönt, számos okból ellentmondásos helyzetbe kerül. Egyrészt megnő a mozgástere a nemzetközi színtéren (Washington nyíltan tudtára adta a miniszterelnöknek, hogy annak örülnének, ha balközép, világi politikusokkal egészítené ki kormánykoalícióját), és talán elfogadottabb partner lehet a nemzetközi tárgyalásokon. Másrészt ez a döntés számos súlyos belpolitikai konfliktust generálhat, bizonytalanná téve a jeruzsálemi vezetés majdani külpolitikai súlyát, mozgásterét.

Jair Lapid

AFP / David Buimovitch

Lapidék ugyanis az izraeli társadalom egyik fő feszültségforrására fókuszáltak a kampány során: arra, hogy az ultraortodox zsidók máig fel vannak mentve a katonai szolgálat alól, sokan közülük vallási okokból el sem ismerik Izrael államot. Az izraeliek jó részének támogatását maga mögött tudva, a Jes Atid markánsan amellett kampányolt, hogy a nagycsaládos "szent emberek" számára szűnjön meg ez az adófizetők pénzén fenntartott jóléti privilégium. A balközép párt várható kormányzati szerepe teljesen nyilvánvalóan kizárja a koalícióból az ultraortodoxok politikai képviseletét ellátó, 11 helyet szerzett Sasz pártot. Lapid ugyan feltételül szabta a palesztinokkal való tárgyalások megkezdését, a realitások (kivel is tárgyaljanak?) azonban hamar levehetik napirendről ezt a kérdést.

Bár Benjamin Netanjahu a sürgős teendők között első helyen nevezte meg a nemzetbiztonság, illetve az iráni nukleáris fenyegetés kérdését, a gazdasági helyzet, az izraeli társadalmon belüli szociális konfliktusok, a drágaság és a rossz lakáshelyzet miatti másfél évvel ezelőtti utcai megmozdulások egyértelműen a belpolitikai kérdésekkel foglalkozó kampány felé tolták el a pártokat.

A Haaretz napilap minapi kérdésére, hogy "mi a választók számára a legfontosabb ügy a választáson", a megkérdezettek 47 százaléka nevezte meg "Izrael társadalmi-gazdasági gondjait", 12 százalékuk az ultraortodoxok katonai szolgálatának kérdését, és csak 10 százalékuk tartotta fontos kérdésnek az iráni atomfenyegetést.

Hogy lesz itt béke?

Holott nemcsak a világgal egyre öntudatosabban dacoló Irán jelent kihívást Izrael számára, hanem a változó geopolitikai környezet is. A várva várt demokratikus fordulatokat ígérő Arab Tavasz többnyire csak iszlamista hatalomátvételt jelentett több arab országban. Az elmúlt napokban vált világossá, hogy a népirtó szíriai rezsim vegyi fegyverarzenálját minden bizonnyal be is vetette decemberben a saját lakossága ellen. A líbiai entrópia következtében líbiai fegyverek tömegei kerültek az észak-afrikai iszlamista államok, szervezetek kezébe, az algériai véres túszdráma és a mali helyzet arra világít rá, hogy az iszlám terrorizmus elleni harcnak még messze nincs vége.

Ortodox férfi szavaz. A külpolitikai problémák súlyossága ellenére a belpolitikai kérdések döntöttek.

AFP / Menahem Kahana

Ráadásul, bár a világ szemében Izrael szégyenpadra került, amiért nem akar sürgősen leülni tárgyalni a palesztinokkal a kétállami megoldásról, valamint a csakazértis alapon bejelentett újabb telepépítéssel tetézi a problémákat, nehéz elgondolni, hogy kivel is üljön le Izrael tárgyalni. A korábbi egy helyett ugyanis két, egymás ellen is küzdő palesztin entitás létezik: a terrorista Hamász az Izrael által egyoldalúan kiürített Gázában, és a mérsékeltebben Izrael-ellenes Fatah a Nyugati-parton (Ciszjordánia), a gyenge kezű, legitimációs gondokkal küzdő Mahmúd Abbász elnök vezetése alatt.

Súlyosbítja a jeruzsálemi vezetés helyzetét, hogy a minap újra beiktatott Obama amerikai elnöknek nem éppen Izrael a szíve csücske, kifejezetten rossz a viszonya Netanjahuval, az izraeliek szerint Obama néhány rosszindulatú megjegyzésével nyíltan beavatkozott a választási kampányba, és sem John Kerry leendő külügyminiszter, sem Chuck Hagel védelmi miniszterjelölt nem lelkesedik a keményvonalas, Irán-ellenes, Izrael-párti külpolitikáért.

Az izraeliek viszont, legyenek bal- vagy jobboldaliak, belefáradtak a több évtizede folyamatos kudarcokat jelentő tárgyalási kísérletekbe, nemigen hisznek már a gyors békében.