A kínai "ötvenhat" vérfürdője még mindig tabu
Miközben a Szovjetunió és Kelet-Európa javában haladt a szabad választások és a szocialista rendszer lebontása felé, az 1989-ben sokat hangoztatott reformfolyamatok nem mindenhol vettek ilyen irányt. Bár Kína elvileg már egy évtizede elköteleződött a reformok mellett, a Kínai Kommunista Párt (KKP) mégis olyan brutális módon vetett véget a helyi ellenzék és a nemzetközi közvélemény optimizmusának, hogy nem hagyott kétséget a jövője, illetve az általa követett irány felől. 25 éve vezényeltek tankokat a Tienanmen téri civil tüntetők ellen.
Huszonöt éve, 1989-ben az omladozóban lévő szocializmust, a Szovjetunióban Mihail Gorbacsovval meginduló reformfolyamatokat és a nemzetközi hangulatot látva Kínában is megmozdult valami. A pekingi egyetem diákjai már 1986–87 telén is megmozdultak a reformok érdekében, majd a mellettük kiálló, de 1987-ben végül elmozdított korábbi főtitkár, Hu Jao-pang halálának ürügyén '89 áprilisában ismét előálltak a követeléseikkel: sajtószabadságot, a tüntetések tilalmának feloldását, Jao-pang újraértékelését és rehabilitálását, szabadságot, demokráciát követeltek, valamint hogy hozzák nyilvánosságra a pártvezetők jövedelmét, növeljék az oktatás támogatását és javítsák az értelmiség helyzetét. A szívrohamban meghalt politikus emlékére összegyűlt több ezer pekingi egyetemista tüntetett a pártközpont előtt, valamint a Tienanmen téren, a megmozdulások pedig Hu Jao-pang hivatalos temetése után sem maradtak abba.
Miközben 1989 áprilisában Magyarországról már elkezdték részben kivonni a szovjet csapatokat, Kínában merőben más állapotok voltak: a karhatalom mindent megtett, hogy a diákok ne juthassanak be a szimbolikus erővel bíró Tienanmen térre újra, a rendőrségi blokádon a tüntetők azonban könnyedén átjutottak, az április végi százezres nagyságú tüntetések és felvonulások májusra pedig milliós nagyságrendűvé dagadtak.
A felvonuló és a Tienanmen téren és környékén tüntető, az egyetemeken sztrájkoló, májusban pedig a téren éhségsztrájkba is kezdő diákokhoz egyre többen csatlakoztak, egy időben pedig úgy tűnt, Kína valóban csatlakozik a szocialista országok reformfolyamataihoz. Az enyhülést és irányváltást jelezte a Szovjetunióban változásokat hozó Mihail Gorbacsov látogatása Pekingben, aki harminc év után az első szovjet vezető volt, aki egyáltalán betette a lábát Kínába, a Tienanmen téren tüntető tömegek miatt az ünnepélyes fogadási ceremóniát viszont a kínai vezetés végül kénytelen volt a reptéren megtartani.
A KKP Központi Bizottságában úgy tűnt, két, egymással szemben álló oldal alakult ki: a párt akkori főtitkára, Csao Ce-jang reformbarátnak mutatkozott, és a tömeges tüntetőkkel folytatott tárgyalások mellett foglalt állást, Li Peng miniszterelnök viszont a keményvonalasok közé tartozott, akárcsak a párt valódi vezetőjének tartott, ekkor már 84 éves Teng Hsziao-ping. A pártvezetés két iránya folyamatosan egymással ellentétes nyilatkozatokat adott ki: miközben a diákok Teng Hsziao-ping lemondását követelték az utcákon, Csao Ce-jang arról beszélt, hogy a diákok és a párt valójában ugyanúgy reformot akarnak, Li Peng pedig következetesen lázadó huligánoknak nevezte a tüntetőket, akikkel semmilyen módon nem volt hajlandó egy asztalhoz ülni.
A nemzetközi lapok megbénult kínai pártvezetésről, belső harcokról cikkeztek, majd miután május 18-án Li Peng végül fogadta a diákok 12 képviselőjét, és egy televízió által is közvetített vitában megpróbálta jobb belátásra bírni őket, másnap este bejelentette, hogy mindenfajta tüntetést betiltanak, hadiállapotot hirdetnek, és katonai erővel fogják feloszlatni a tüntetőket – úgy tűnt, a pártvezetésben a keményvonalasok kerekedtek felül.
A Peking ellen vezényelt katonákat a városiak tömege azonban egyszerűen megállította a külvárosokban, így azokat végül visszafordították. Hiába tiltották be a tüntetéseket és vezették be a rendkívüli állapotot, sem a diákokat, sem a pekingi városlakókat nem érdekelte a kormány döntése, ülősztrájkba kezdtek a Tienanmen téren, ahol létrehozták saját szervezeteiket és önellátásra rendezkedtek be – akárcsak nemrég a kijevi Majdanon, Pekingben is sátortábor épült saját kórházzal, önkéntesekkel, aktivistákkal.
A változás szeléből vérfürdő
"Küszöbönálló politikai változás előszele, hogy az Új Kína hírügynökség is beszámolt a rendkívüli állapotot elítélő megmozdulásról és a Li Peng-ellenes jelszavakról" – írta a Népszabadság pekingi tudósítója május 24-én, miközben olyan híresztelésekről is beszámolt, amelyek szerint a külföldi útjáról hazatérő kínai népi gyűlés elnöke fogja majd érvényteleníttetni a hadiállapotot, Li Peng pedig távozni fog. Egy hongkongi lap, a Souht China Morning Post Teng Hsziao-ping kiszivárgott, a diákmozgalmat és a tüntetőket erővel letörni akaró véleményével kapcsolatban azt írta, az idős pártvezér már teljesen elszakadt a valóságtól, és fogalma sincs, mit beszél, május folyamán ráadásul az a hír is elterjedt, hogy Hsziao-ping már beteg, haldoklik, vagy tán már meg is halt.
A statáriummal szinte egyáltalán nem törődő pekingi állapotokból május végén úgy tűnhetett, Kína is csatlakozik azokhoz a szocialista országokhoz, amelyek a változás útjára léptek, Li Peng nyilatkozata viszont – amely szerint a kormány a helyén van, Kína pedig nem tűri a belügyeibe avatkozást – már előre jelezte, hogy ez mégsem lesz ilyen egyszerű.
A kínai diákok már két hónapja húzódó szinte folyamatos, és alig némi ellenállásba ütköző tüntetései után viszont mégis általános megdöbbenést okoztak azok a képsorok, amelyekkel a nemzetközi tévéstábok árasztották el a hírcsatornákat június 4-e után – véres, gyalog és biciklin menekülő tüntetők, hatalmas lőtt sebek, halomban fekvő holttestek, és a menekülő civilekre minden aggály nélkül gépfegyverrel tüzet nyitó katonák, embereken átgázoló tankok. A kínai pártvezetés parancsba adta a katonaságnak, hogy június 4-én reggel 6-ra tisztítsa meg a teret, a városba ismét bevonuló hadosztályok pedig egyszerűen átgázoltak a fegyvertelen civileken, agyonlőve mindenkit, aki előttük volt.
A világot bejáró brutális képsorokból egyértelmű volt, hogy mi történt Pekingben, így meglehetősen átlátszónak tűnt a kínai hadsereg hivatalos verziója, amely szerint lázadók egész kis csoportja megtámadta a katonákat, ezért nyitottak rájuk tüzet, de végül sikerült fényes győzelmet aratni felettük, a harcokban pedig mintegy ezer katona esett el. A kínai vöröskereszt későbbi közleménye szerint a mészárlásnak 2600 halálos áldozata volt, és több mint tízezer sebesültje, ráadásul a vérengzés az elkövetkezendő héten is folytatódott: az újra és újra összeverődő tüntetőkre ismételten lőttek a katonák, újabb halottakat hagyva az utcán, nem is beszélve a Peking utcáinak megtisztítása után következő megtorlásról, amely során letartóztatták a korábbi diákvezéreket és a beazonosítható tüntetőket, és vagy börtön, vagy halál, vagy internálótábor várt rájuk.
De mit szóltak ehhez a magyar elvtársak?
A tüntetők közé lövetés, illetve a Pekingben rendezett vérfürdő egyértelművé tette a vezetés álláspontját: nem lesznek politikai reformok, nem lesz demokrácia és nem lesz többpártrendszer, a keményvonalas politikusok pedig egyértelmű győzelmet arattak a pártvezetésben.
A kínai eseményeket azonban Kelet-Európában is feszült figyelemmel követték, az épphogy csak megindult demokratikus folyamatok ugyanis még bármikor a visszájára fordulhattak – legalábbis ezt mutatta a pekingi eset is. A magyar ellenzék szempontjából annak volt a legnagyobb tétje, hogy az MSZMP, illetve a kormány elítéli-e a kínai vezetést, és ha igen, akkor mikor. Az ellenzéki pártok ezt szinte azonnal megtették, az MDF pedig a kormányt is erre kérte.
Bár a sajtóban nyilatkozó MSZMP-s tisztségviselők arról beszéltek, hogy a katonai beavatkozás Magyarországon már nem jöhet szóba, a megszólaló szakértők szerint pedig Kína ismételten teljesen szembe ment a világban zajló folyamatokkal, az ellenzék egy több ezer főt megmozgató tüntetésen is nyomatékosította véleményét, vagyis a lemészárolt tüntető diákokkal vállalt közösségét: a Fidesz által szervezett június 7-i ellenzéki rendezvényen az akkor még fideszes Szelényi Zsuzsa és Rockenbauer Zoltán, valamint az SZDSZ-es Szilágyi Sándor szólalt fel, véres kötésekkel demonstráltak a jelenlévő egyetemisták, de az MDF, és az akkor még létező szociáldemokraták és a Radikális Párt is megjelent az eseményen.
Grósz Károly az MSZMP főtitkáraként másnap adta ki a közleményét, akárcsak a kormány. Az MSZMP vezetése elítélte az erőszakot és leszögezte, hogy az ilyen módszereknek a szocializmushoz semmi közük, a kormány pedig amellett, hogy megdöbbenéssel értesült az eseményekről és aggodalmát fejezte ki, azt is közölte, hogy nem kíván beavatkozni a Kínai Népköztársaság belügyeibe.
Kitörölve a tér emléke is
A június 3-i éjszaka brutális felvételei után néhány nappal egy újabb fotó járta be a világot: a Tienanmen tér mellett egy bevásárlószatyros civil férfi a városon keresztülmasírozó tankok elé állva egy percre megállította a páncélosokat – bár a férfiól azóta sem tudjuk, hogy kicsoda, vagy hogy mi történt vele, képe a civil és fegyvertelen ellenállás jelképévé vált, még ha a Tienanmen téri civil ellenállás végül nem is érte el a célját.
Hiába alkalmaztak ugyanis szankciókat világszerte Kínával szemben, június 9-én Teng Hsziao-ping a nyilvánosság elé állva kifejtette, Kína négy alapelvét nem lehet megkérdőjelezni, vagyis marad a szocialista út, a népi demokratikus diktatúra, a KKP vezető szerepe, ideológiai alapként pedig a marxizmus-leninizmus és Mao Ce-tung eszméi, emellett viszont a párt elköteleződik a reformok és a gazdasági-külpolitikai nyitás mellett. Ezzel gyakorlatilag eldőlt Kína sorsa, az ország pedig azóta is ugyanezen az úton jár annak ellenére, hogy már Teng Hsziao-ping óta többgenerációnyi pártapparátust elnyűttek.
Ami Berlinben 1953, Magyarországon 1956, Prágában 1968, az a szocializmus kínai történetében 1989 – amikor az egész szocialista világ mozgásba lendült, végre Kínában is meg akarták kérdőjelezni a szocializmus és a párt vezető szerepét. Azóta a Tienanmen tér viszont tabunak számít, hiszen 1989 óta – akárcsak Magyarországon 1956 után a Kádár-korszakban – a rendszer alapja az, hogy akkor nem népfelkelés zajlott, hanem "ellenforradalom", "lázadás", amelyet le kellett verni. Az 1989-es eseményeknek pedig olyan mélyen kitörölték az emlékét is, hogy a világszerte ismert képsorok a több tízezres diáktüntetésekről, vagy a tankokat megállító névtelen férfiról Kínában egyszerűen ismeretlenek, sőt, az internet korlátozásai miatt a Tienanmen térre rákeresve is legfeljebb csak turistafotók jelennének meg.
| Az ismeretlen "tankos férfi" |
A Peking Hotel tetején elhelyezkedő külföldi stábok 1989. június 5-én készítették el az azóta világhírűvé vált ikonikus felvételeket a "tankos férfiról". A jelenetet négy különböző fotós négy különböző képkivágással örökítette meg, 2009-ben pedig egy ötödik fénykép is előkerült, amely a tér széléről készült a tankok elé álló férfiról. A jelenetről készült videofelvételt Kínában egyetlen egyszer vetítették le a televízióban, 1989-ben a véres események után, amikor a hadsereg önuralmának példájaként mutatták be az ismeretlen férfi történetét, azóta viszont soha nem sugározták a képsorokat. Bár egy angol lap egyszer azt írta, hogy sikerült beazonosítania a férfit, aki megállította a tankokat, később kiderült, hogy nem volt biztos a forrásuk, így máig nem tudni, hogy ki volt a bevásárlószatyros férfi, és hogy mi lett vele 1989 óta. Ezzel kapcsolatban több elmélet is napvilágot látott: - Az egyik elmélet szerint a tankok előtt hadonászó férfit végül a titkosszolgálat emberei ráncigálják le az útról, egyesek tudni vélik, hogy a felvételeken megjelenő férfiak a titkosszolgálatra jellemző fogásokat alkalmaztak. - Egy másik elmélet szerint a férfit egyszerű diákok, tüntetők rángatják le az útról, de ennek ellenére a férfit meg kellett, hogy találják a titkosszolgálatok, a vérengzés utáni tömeges letartóztatások során pedig őt is el kellett, hogy fogják. - Ha a férfit elfogták, akkor vagy titokban kivégezték, vagy munkatáborba vitték. Ha ez utóbbi történt vele, akkor valószínűleg még mindig ott van, ha nem halt meg azóta. - Egyesek szerint ha valóban elfogták volna a "tankos férfit", akkor mindenképp nyilvánosságra hozták volna, hogy mi történt vele, hogy így rettentsék el a lázadozni akarókat. - Mások szerint a férfi azóta is Kínában él, de csak akkor tudott ennyire elrejtőzni, ha titokban tartotta, hogy ő az a férfi a videóról. Ráadásul mivel Kínában nem annyira ismert sem a kép, sem a videó, ezért az illető nem is sejtheti, hogy mekkora ikon lett belőle. |
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
