A vasárnapi horvát választásokat nem nyerte meg a nacionalista jobboldal, a HDZ vezette Hazafias Koalíció. Pedig sokan erre számítottak. Orbán nyílt támadásai sokat segítettek a horvát baloldali kormánynak, mert Zoran Milanović többek között ennek köszönhetően tündökölhetett egyszerre a horvát nemzet védelmezőjeként – aki hol Belgrádnak, hol Budapestnek szól vissza útszéli stílusban – és a nyugati értékek képviselőjeként, aki nem engedi, hogy a HDZ hasonlóan illiberális államot építsen, mint testvérpártja Magyarországon.

Ugyan végül a legtöbb mandátumot a HDZ vezette koalíció szerezte meg, a párt mindenképp a vasárnapi voksolás legnagyobb vesztese: úgy, ahogy akart, semmiképp sem fog hatalomra kerülni, és nagyon úgy néz ki, hogy talán sehogy sem alakít kormányt a Tomislav Karamarko vezette jobboldal. Maga a konzervatív Večernji List napilap is azt írta, hogy „a HDZ a választások relatív győztese és abszolút vesztese". A párt egész nyelvezetében megmaradt a kilencvenes évek nacionalizmusánál, táborlogikájánál. Siralmasan mutatta például ezt, ahogy a párthoz közel álló zadari Hrvatski Tjednik hetilap címlapján Titóval meg jugoszláv úttörők képeivel riogatta a jobboldali választókat: „Ők vagy mi“, állt a címlapon öles betűkkel. Ebből azonban már nem kér a horvát társadalom többsége.

Ez persze nem a szocdemek sikere. Noha Zoran Milanović koalíciója – amely a hangyányi GDP-növekedésen felbuzdulva rögtön „Növekvő Horvátországnak“ nevezte el magát – a választási hajrában igencsak feljött, de egyedül nem tud hatalmon maradni. Természetes szövetségeseivel, az ezúttal önállóan indult és örömtelien jól szerepelt isztriai-tengermelléki regionalistákkal (IDS/DDI-PGS-RI) se tudna kormányt alakítani. Azaz se a baloldali tömbnek, se a jobboldali tábornak nincs többsége a Saborban. Mindkét tábor elbukott.

Ugyanis a vasárnapi választások valódi nyertese éppen a táborlogikát akarta áttörni: a Független Listák Hídja – röviden csak Most (azaz Híd) – nevű párt alig hároméves, de majdnem húsz mandátumot szerzett, és majdnem minden körzetben tíz százalék feletti eredménye lett (Zágrábban közel húsz százalékot kapott). „Mi fogjuk eldönteni, ki kormányozza Horvátországot“ – nyilatkozták diadalittasan már a választások éjszakáján. És mivel ebben tökéletesen igazuk van, minden szem rájuk szegeződik, mindkét nagypárt az ő kegyeiket keresi. Zoran Milanović szocdem miniszterelnök már vasárnap este kijelentette, hogy „mindent aláírhatunk, amit a Most akar“; a horvát sajtóban pedig elterjedt a hír, hogy a HDZ felajánlotta a pártnak a parlamenti elnöki posztot. A kiszemelt Most-os politikus – aki amúgy a HDZ-ből lépett át az új pártba –, Drago Prgomet öntudatosan csak annyit válaszolt: „Miért nem rögtön a miniszterelnöki posztot ajánlják fel?“ És tény, hogy nem zárható ki, a Most végül azon párt mellé áll be, amely átengedi neki a kormányfőséget.

Ennél azonban többet is követel a Most, amely még van annyira friss, fiatalos és tisztességes, hogy csupán posztokkal nem hagyja megvenni magát. A párt kedden ismertette azon követeléseit, amelyekből nem enged, és amelyek egy esetleges koalíció vagy külső támogatás feltételei lennének. A Most újdonsága a horvát politikában éppen az, hogy nem a megszokott táborlogika szerint gondolkodik. A horvát közéletet majdnem a magyarhoz hasonló megosztottság jellemzi. Egyik oldalon állnak a baloldaliak – akiket jugoszláv kommunistának titulál a jobboldal –, a másik oldalon pedig a nacionalista (baloldali olvasatban: usztasa-fasiszta-klerikális) jobboldaliak. A táborok között csak néhány aprócska párt mer ide-oda vándorolni, de amúgy a frontvonalak elég világosak és befagyottak.

A Most ebbe a képletbe robbant be, megkerülhetetlenül. Azaz bármilyen kormánya is lesz Horvátországnak, az biztos, hogy nem az egyik vagy a másik tábor logikáját követi majd.

A Most a programja alapján inkább jobboldali liberális. Kedden nyilvánosságra hozott követeléseik között szerepel az egészségügy privatizációja, az adócsökkentés, a liberális nyugdíjreform, a bürokrácia csökkentése, egy vállalkozóbarát adórendszer bevezetése, az ingatlanadó bevezetése, a költségvetés kiadási oldalának lefaragása, a fiskális szigor. Talán csak a veteránügyi minisztérium megszüntetése és a megyék számának radikális csökkentése tekinthető inkább balosabb elemnek a programjukból.

Azaz a programok alapján a Most mindenképp közelebb állna a HDZ vezette jobboldali koalícióhoz, amelynek gazdasági programját eleve a neve ellenére neoliberális Horvát Szociálliberális Párt (HSLS) és a neves német, konzervatív közgazdász, Hans-Werner Sinn müncheni intézete dolgozta ki. Azonban éppen a HDZ klientelizmusa, nacionalizmusa, korruptsága, megkövesedettsége ellen indult harcba egykoron a Most. A párt ugyanis azzal jelent meg 2013-ban először a politikai színpadon, hogy a dél-dalmát Metković városkában egy fiatal pszichiáter, az alig harmincéves Božo Petrov legyőzte a HDZ két évtizede uralgó, teljhatalmú polgármesterét.

Ma ugyanez a Božo Petrov áll diadalittasan a kamerák előtt, s fogja eldönteni, hogy hívják majd az új horvát miniszterelnököt. A két nagy párt vezetője joggal reszkethet, mert Drago Prgomat, Most-politikus kijelentette, hogy „se Karamarko, se Milanović nem lesz kormányfő”.

Szerdán a Most már arra tett javaslatot, hogy egy nemzeti egységkormány alakuljon a HDZ, az SDP és a Most részvételével: e kormány gyorsan és keményen levezényelné a szükséges reformokat, és utána újra lehetne választani. A HDZ azonban erről hallani sem akar.

Horvátországban a gazdasági válság és a mindkét táborra – bár leginkább a HDZ-re – jellemző korrupció, nepotizmus miatt óriási az elégedetlenség. Az egyharmadnyi balos, egyharmadnyi jobbos tábor mellé ma már harmadik táborként a dühösek tömegei jelentek meg.

Petrov, a tipikus horvát

Nagyon sok jobboldali, nemzeti érzelmű, vallásos horvát van, aki unja a nem hatékony horvát államot, a magas adókat, a nagy pártok klientúraépítését, a fárasztó ideológiai csörtéket és a múltról szóló vitákat. És egyszerűen kisebb államot, kevesebb politikát, több szabadságot, átláthatóságot akar.

AFP / Stringer

A Most éppen hozzájuk szól. A pártelnök Petrov a katolikus egyházzal nagyon jó kapcsolatokat ápol – egyes vádak szerint az egyház házat vett neki Dalmáciában, egyik nagybátyja befolyásos vatikáni diplomata –, a hagyományos családmodellt támogatja és háromgyerekes családapaként meg is éli, egy ideig munkanélküli volt, mert nem volt hajlandó belépni egyetlen pártba sem. Azaz tipikus, hétköznapi horvát életrajz. Petrov nem baloldali utópiakat, nem nacionalista fordulatot, hanem egyszerűen „a közép forradalmát” hirdette meg. Éppen ezért követelései sem baloldaliak, hanem inkább jobboldaliak, libertariánusak, és a kisebb, hatékonyabb, olcsóbb államot célozzák.

Ausztria vagy Lengyelország után – ahol számos rendszerellenes szavazó éppen nem  a baloldalra, hanem az ottani új neoliberális erőkre, az osztrák NEOS-ra vagy a lengyel Modernekre szavaznak – Horvátországban is megjelent az elégedetlen társadalmi közép.

Zágrábban semmi se lesz úgy, ahogy eddig volt – hirdette a Most a választások előtt. Ezen ígéretüket be is tartottak. Kezdetnek nem rossz.