Az Inermorostrum xenops névre keresztelt faj egyedeinek testhossza alig haladta meg az egy métert, vagyis nagyjából feleakkorák voltak, mint egy palackorrú delfin - olvasható a PhysOrg tudományos-ismeretterjesztő hírportálon.

A szakemberek a dél-karolinai Charleston közelében, egy folyóban bukkantak rá az állat megkövesedett koponyájára, amely alapján rekonstruálni tudták a emlős evolúcióját, pofájának jellegzetességeit, és megállapították, hogy mivel táplálkozhatott.

Ironikus módon az Inermorostrum xenops a cetek rendjébe tartozó tengeri emlősállatok egyik alrendje, a fogascetek (Odontoceti) egyik korai sarja volt. A fogascetek különleges képessége, hogy a visszhang alapján tájékozódnak.

A másik alrend, a sziláscetek képviselőinek nincsenek fogaik. Apró állatokkal táplálkoznak, amelyeket a szájpadlásukról lógó szarulemezek, a szilák segítségével szűrnek ki a vízből.

A brit természettudományi akadémia, a Royal Society folyóiratában (Proceedings B) megjelent tanulmány szerint mindössze négymillió évre volt szükség ahhoz, hogy a pontosan egymásra fekvő fogakkal rendelkező ősi bálnákból kialakuljon a fogatlan, a táplálkozáshoz szívótechnikát alkalmazó Inermorostrum.

Az evolúciós mértékkel nézve röpke négymillió év alatt az Inermorostrum xenops elvesztette gyöngyházfényű fogait, az orra és a szája összezsugorodott, és szuperizmos ajkakat növesztett.

"Valószínűleg ez az utóbbi sajátosság a legkülönlegesebb" - húzta alá a tanulmányt vezető Robert Boessenecker, a Charlestoni Egyetem professzora, aki a kiterjedt lágyszövetek fenntartásához szükséges vérerek jelenléte alapján következtetett az erőteljes szívószájra.

Fogazat hiányában az Inermorostrum xenops étrendjét szinte kizárólag apró halak, tintahalak és puhatestű élőlények alkothatták. Mivel az orra kissé lefelé hajlott, a kutatók úgy sejtik, hogy az óceán fenekén kutathatott zsákmány után.