Aleksandar Vučić szerb miniszterelnök (azóta államfő) idegesen hallgatta végig a kérdést. Bár két kezét összeérintette maga előtt, hogy nyugodtnak és magabiztosnak tűnjön, ahogy Angela Merkeltől látta, a szája széle mégis szinte remegett, ahogy megválaszolta. „Kérem, az egy régi, lezárult része az életemnek, ma már hibának tartom az akkori véleményemet, de ezt ezerszer elmondtam már a kollégáinak, azóta megváltozott a felfogásom. Jó lenne, ha a mostani teljesítményem alapján ítélnének meg, nem pedig az alapján, hogy mit csináltam 17 évvel ezelőtt.”

Angela Merkel és Aleksandar Vučić találkozója Berlinben

AFP / Guido Bergmann

A délkelet-európai újságírók nemzetközi konferenciáján jártunk Belgrádban, még 2016-ban. Az eseményt maga a miniszterelnök nyitotta meg, majd kérdésekre válaszolt. Az elsőt Mihailo Jovović, a montenegrói ellenzéki napilap, a Vijesti főszerkesztője intézte Vučićhoz. Azt firtatta, hogyan nyithatja meg az újságíró-konferenciát az az ember, aki Milošević utolsó kormányában, 1998-tól 2000-ig „információs miniszter” volt – gyakorlatilag Vučić irányította a propagandagépezetet, ő állította elő a tartalmat az állami média számára, és hozott intézkedéseket az ellenzéki, szabad média sakkban tartására. Mindezt 28 évesen, a Szerb Radikális Pártot képviselve.

Nem csoda Vučić idegessége a kérdés hallatán. Szerbia fél évtizede legbefolyásosabb politikusa, illetve pártja, a Szerb Haladó Párt (Srpska Napredna Stranka – SNS) abból a szerb szélsőjobboldali, rasszista, háborúpárti, Európa-ellenes és értelmiségellenes közegből emelkedett ki, amit leginkább Vojislav Šešelj (a.k.a „Šešelj vajda”) neve fémjelez. És amit a lehető legjobban szeretne elfelejteni, kitörölni a múltjából a jelenlegi államfő, valamint teljes csapata.

Az örök másodikok

A Šešelj által vezetett, 1991-ben alapított Szerb Radikális Párt egészen 2009-ig Szerbia második legnépszerűbb pártja volt. A legerősebb pártokat, Milošević ideje alatt a Szerb Szocialista Pártot (SPS), később a Zoran Djindjić és Boris Tadić nevével fémjelzett Demokrata Pártot (DS) azonban nem tudta megszorítani. Miloševićnek több kormányzati felállásban is koalíciós partnere volt – amikor nem, akkor még nála is agresszívabb, sovinisztább politikát szorgalmazott. Az archívumokban nem nehéz olyan képeket találni, amiken a párt egykori vagy éppen mai vezetői katonai egyenruhában, fegyverrel a kézben pózolnak valahol Boszniában vagy Koszovóban, éppen „a szerbség érdekében” harcolva.

Šešelj jól látta, hogy a Nagy-Szerbiáért dobogó szívű, mindenben a szerbellenes nyugati összeesküvést kereső, ultrapopulista pártja mindig meg fogja találni a maga 10-30 százalékos szavazótáborát, ezzel remek megélhetést biztosítva a párt elitjének. Többre viszont aligha alkalmas a törzsgárda szellemi kapacitása. A háborús időkben fosztogató paramilitáris szabadcsapatokba tömörülő, aktuális háború nélkül csak békésen zászlókat égető, a melegfelvonulásokat szó szerint szétverő kemény mag mögött nincs a pártnak szellemi hátországa, hogy mondjuk egy törvényjavaslatot, ne adj' isten egy költségvetést össze tudna rakni.

Cukiságkampány

2008-ban megváltozott a helyzet. Bár a Radikális Pártot formailag a 2003-ban magát önkéntesen feladó és így Hágában raboskodó Šešelj vezette, a napi politikát két lojális embere, Tomislav Nikolić alelnök és Aleksandar Vučić főtitkár vitték. Ők azonban megunták, hogy a párt örök második legyen. Nikolić lemondott alelnökségéről, párton belüli támogatóival új parlamenti frakciót hozott létre, majd napokon belül életre hívta az SNS-t. Gyakorlatilag az történt, hogy megtartva a Radikális Párt struktúráit, lerázta egyrészt Šešeljt, másrészt a „borzalmas tagságot” – jellemző, hogy amikor bejelentette önálló frakciója megalakulását, a Radikális Párt kimaradt képviselőnői közül ketten a parlamenti ülésteremben a cipőjükkel dobálták meg Nikolićot, miközben szabályos rituáléval megátkozták.

AFP / Andrej Isakovic

Nikoli, és a kis spéttel csatlakozó Vučić napok alatt irányt váltottak. Ők lettek Szerbia EU-csatlakozásának legnagyobb hívei. Megértették, hogy bizonyos dolgokat nem lehet többé kimondaniuk, nem célszerű például Nagy-Szerbiáról beszélni meg Koszovót visszakövetelni, nem célszerű a kisebbségeket szapulniuk (korábban a Radikális Pártban Šešelj még szendvicset kent volna a magyaroknak és a szlovákoknak az útra, ha el akarnák hagyni Szerbiát), nem célszerű buzizniuk, nem célszerű a szerb szabadcsapatok bosnyák és albán áldozatait elbagatellizálniuk, nem célszerű az ultrakonzervatív és nacionalista szerb pravoszláv egyházzal szorosan együttműködniük.

„Úristen, győztünk!”

Az új párt első komoly megmérettetése a 2012-es választás volt, ahol minden szinten új vezetést választott Szerbia – az önkormányzatoktól az államfőig. A választás esélyese a kormányon lévő Demokrata Párt és koalíciója volt, magabiztosan vezették a közvélemény-kutatásokat. Talán túlságosan is esélyesek voltak, és ez megbosszulta magát. Bár minden szinten a várakozások szerint szerepeltek, az elnökválasztás második fordulójában megtörtént a lehetetlen: a második fordulót a toronymagas esélyes Boris Tadić helyett az SNS-elnök Tomislav Nikolić nyerte, ha csak egy hajszállal is, miután a Tadić-szavazók egy része egyszerűen otthon maradt.

Tadić pár ezer szavazaton múló veresége politikai lavinát indított el. Korábbi, biztosnak hitt koalíciós partnerei elfordultak tőle, és három hónap intenzív tárgyalás után inkább az SNS-szel alakítottak kormányt.

AFP / Andrej Isakovic

A kormányalakítást nehezítette, hogy az SNS-nek egyszerűen nem voltak megfelelő szakértői. Tökéletesen jellemző, hogy a kormány olyan szaktudást igénylő kulcsminisztériumainak élén, mint a pénzügy, a gazdaság, a külügyek, az oktatás és a mezőgazdaság több-kevesebb ideig az SNS-től és koalíciós partnereitől is független, „külsős” miniszterek álltak. Az államigazgatás alsóbb szintjein még feltűnőbb volt a káderhiány, akár államtitkárként, minisztériumi főosztályvezetőként is simán megtartották az előző kormányok delegáltjait.

Azóta persze változott a helyzet: ahogy az SNS megszilárdította a hatalmát, nemcsak egyre több ellenzéki (szak)politikus állt át, de a párt támogatói bázisa is szélesedett.

Kormányra kerülve az SNS rögtön jó lépést húzott. Prioritásnak tekintette a korrupcióellenes harcot. Nem csak az ezer dinárral megvesztegetett közlekedési rendőrökre csapott le az ügyészség, de vezető politikusok, miniszterek, sőt néhány érinthetetlennek hitt oligarcha is előzetesbe került.

Örökre hatalmon?

2012 óta kétszer is előrehozott választást tartottak Szerbiában, mindkétszer meglehetősen mondvacsinált indokokra hivatkozva („erős felhatalmazás kell, hogy a kormány megkezdhesse az EU-csatlakozási tárgyalásokat”), és mindkétszer olyan pillanatban, ami az SNS számára a legkedvezőbb volt. Ennek eredményeként mára nemcsak az ellenzéket zilálta szét az SNS, de saját koalíciós partnerei is meggyengültek. A pártot bátor lépéssel megalapító, annak felemelkedését a 2012-es elnökválasztás megnyerésével lehetővé tévő Nikolić mára eltűnt a süllyesztőben, Vučić pedig miniszterelnökből államfővé lépett elő, de facto elnöki kormányzást hozva létre.

Az első idők valóban látványos korrupciós eljárásaiban Vučićék valós politikai teljesítménye ki is merült. Bár folynak a csatlakozási tárgyalások az EU-val, céldátum, vagy legalább konkrét ígéret a biztos csatlakozásra továbbra sincs. Bár a gazdaság fejlődget, a GDP növekedése az elmúlt években 0,8 és 2,8 százalék között maradt (sőt, 2014-ben még egy mínusz 1,8% is becsúszott), mindezt eleve alacsony bázisértékről. Ráadásul a komoly befektetők sem érdeklődnek túl hevesen a szerbiai lehetőségek iránt.

Az SNS hatalmát tehát aligha a bravúros kormányzás, Szerbia új aranykora, inkább három másik pillér biztosítja. Az egyik pillér a párt lekötelezettjeinek hálája – gyakorlatilag mindenkié, aki ma állami állásban dolgozik, vagy olyan cégnél, ami az állammal üzleti kapcsolatban van. Jellemző, hogy a 7 milliós Szerbiában az SNS-nek 730 ezer tagja van. (Csak viszonyításként: a Fidesz taglétszáma kb. 35 ezer fő.)

A második pillér a párt célközönsége: a keményen dolgozó kisemberek, akiket a hagyományos médián keresztül lehet elérni. Nem szeretnénk Habony Árpád zsenialitását kétségbe vonni, de a Pink TV, a legnézettebb szerb kereskedelmi csatorna (Nóta TV + valóságshow-k) hírműsorainak megszállása régebbi történet, mint a Tények eltérítése. Az Informer, a szerbiai kormánypárti bulvárlap is előbb jelent meg, mint a magyar Ripost. Sőt, a miloševići idők legendás, bátor B92 rádiójának (később televíziójának) szerkesztőségét is hamarább vették át „kormányhoz közeli” gazdasági csoportok, majd zárták be piaci indokokra hivatkozva, mint Magyarországon a Népszabadságot. Ha valaki kizárólag a szerb mainstream médiát követi, csak azon csodálkozik, miért nem indulnak meg tömegesen gazdasági migránsok Svájcból és Svédországból Szerbiába.

Az SNS hatalmának harmadik pillére a külföld támogatása. Vučić kormányai látványosan kiszolgálnak minden nyugati kérést, még a belpolitikailag kockázatosakat is, legyen az az IMF ötlete a nyugdíjak és az állami alkalmazottak fizetésének csökkentéséről, vagy a Koszovóval való kiegyezés (vagy hogy legalább tegyenek úgy, mintha), vagy a menekültekkel való normális bánásmód. Amíg Magyarország kerítést épített, a szerb hatóságok gyakorlatilag szervezetten áttaxiztatták a menedékkérőket az országon, sőt, Vučić személyesen – és konkrétan – simogatott migránsokat.

Amíg „jó fiúként” garantálja a Balkán stabilitását, addig a Nyugat tapintatosan félrenéz. Például amikor Vučić egy picit szembemegy az európai értékekkel, mondjuk nem csatlakozik az Oroszország elleni gazdasági szankciókhoz, vagy amikor kampányköltései szemre egy picit túlmutatnak az engedélyezett kereten (és az ellenőrző hatóság nem vizsgálódik), vagy amikor ellehetetleníti a független médiát. Esetleg – a rendőrség csendes asszisztálása mellett – az éjszaka leple alatt álarcos figurák kezdik bontani Belgrád művésznegyedének, a Savamalának épületeit, ami egyébként pont egy állami giga beruházás, a „Belgrád a parton” („Beograd na vodi”) tervezett helyszínének van útban.

Bár az EU sulykolása továbbra is az SNS egyik mottója, a cukiságkampány többi eleme már régen sehol, helyette egy arrogáns, autokratikus, egyes szavazói rétegekről (mindenekelőtt az értelmiségről) teljesen lemondó, ugyanakkor leválthatatlannak tűnő állampárt maradt a helyén.

Hogy mi történt a korrupcióellenes harccal? A legtöbb ügy vádemelés nélkül zárult le, a legnagyobb fogásnak számító oligarcha, Miroslav Mišković is visszaült üzleti konglomerátuma, a Delta Holding élére.

2016 után idén ismét előrehozott választásokat terveznek Szerbiában.