A Facebookon már egy ideje könnyedén le lehet tiltani azokat az üzeneteket, melyek szerint ismerősünk, akiről egyébként kedvező véleménnyel vagyunk, egy kóbor szamarat talált a farmján a kukorica betakarítása közben. Nem lehet azonban egyszerűen megszabadulni a gratulációktól, amikor mindenki egyenként imádja a Risztov Krisztiánt, aki olyan messzire hajította a csőfogót, mint eddig még senki se. Pedig én speciel nem igénylem ezeket a híreket, ugyanis szarok az olimpiára.

Nem vitatom el a létjogosultságát, véletlenül sem. Az akkumulátorhajításnál és a kempingbiciklis akrobatikánál sokkal bizarrabb, rétegebb hobbikat is ismerek, illetve számos egyéb szubkultúrát, és azok is megférnek szépen egymás mellett. Virágozzék száz virág, ha valakinek az a móka, hogy egy láncos vasgolyót minél messzebbre dobjon, akkor csinálja csak, amíg ezzel másokat nem zavar és nem veszélyeztet.

Objektív és egyetemes elismerésre azonban nem tart ez számot. Az úszás még hagyján, mert előfordulhat például, hogy valaki leesik a vízibicikliről, és közben üldözi valaki, aki egy másikról esett be, és akkor nem árt, ha tud gyorsan úszni. És voltaképpen a gerelyhajításnak is volt valaha értelme, pontosan akkor, amikor az olimpiát háromezer évvel ezelőtt megrendezték. Akkor az releváns képesség volt, ugyanis tűzfegyverek és rakéták híján így kellett harcolni és vadászni. Ma még sincs tüzérségi csapás, sem pedig precíziós bombázás az olimpián, ezért szerintem jogos az a hozzáállás, hogy uncsi, az egész olimpia annyira hétszázas évek, időszámítás előtt.

Nem olimpiai szám, viszont sokkal izgalmasabb terület mondjuk a robotépítés. Sajnos a pronyómédiában kevésbé eladható, mivel kidolgozott testű szexszimbólumok helyett tolószékhez vagy legalábbis gurulós fotelhez kötött tudósok az arcai. Ugyanakkor éppen most tett le az emberiség egy elég ügyes robotot a Marsra, miközben azzal semmire se mentünk volna, ha egy kalapácsvetőt viszünk oda. Vagy ha a mindennapi megélhetéshez kell kötni, ott is több hasznát vesszük a robotoknak, mint a gerelyhajításnak, a háborútól a konyháig.

Világszerte dollármilliók mennek el diszkoszvetésre és tőrvívásra, miközben volna annak a pénznek jobb helye; szétosztani segélybe, az is értelmesebb lenne, pláne robotot építeni belőle. Még egyszer: semmi gond a diszkoszvetéssel, bárki kimehet a kamaraerdőbe a saját diszkoszát dobálni, csak azt nem látom be, hogy én erre adófizetőként mégis mikor adtam felhatalmazást. Kéne az adóbevallásra egy checkbox, ahol az alany kifejezetten megtilthatja, hogy a pénzét az élsport finanszírozására használják.

De nem a pocsékolás, és nem is a túllihegés a legzavaróbb tünet. Hanem a hősök óhajtása. Az ellentmondást nem tűrő nemzeti hömpölygés, amely gyanakvóan tekint a közönyre, a lelkesedni restekre. A parancsoló előtapsolás. És a párttitkár, aki részesedést követel a diadalból. Az ásító űr, ahogy az úszni sem tudó, tohonya pocak megköveteli a világbajnok ünneplését. Mintha neki része volna abban a sikerben. Pedig nincs.

Nem tesz jót egy nemzetnek a meg nem érdemelt sikerélmény; degenerálódik tőle, mint az olajállamok. Megnyugszik a mániákus kevesek semmit sem jelentő, lényegtelen rekordjaitól, visszahanyatlik a kanapéra, és szotyizik tovább a hitelre vett plazmatévé előtt. Mégis mi vagyunk a királyok, elhoztuk az aranyat rúdtáncban és lólengésben. Fehér lovunk leng, lengeti a szél, a csaták bíbor hajnalán. És mivel ebben vagyunk jók, hát érdekünkben áll elhinni, hogy ez a lényeg, és nem a Mars-szonda.

A sírt, hol nemzet süllyed el, olimpiai aranyérmek ékesítik.