Tisztelt ünneplők! Polgártársak! Magyarok!

Azért gyűltünk ma össze, hogy együtt emlékezzünk 1848 hőseire, és tetteikből erőt és hitet merítsünk. Százhatvanhat éve immár, hogy a magyarok egy napon, megelégelve az elviselhetetlen rezsiköltséget, az asztalra csaptak, és azt mondták: eddig és netovább. Hiszen írva vagyon: a te népednek rezsijét ne merészeld emelni.

És amikor a magyarok az asztalra csaptak, a közüzemi szolgáltatók sápadtak voltak, és reszketni méltóztattak. Értették, mit jelent számukra Petőfi Sándor halhatatlan költeménye a rezsiszámláról: ide veled, régi gázár. Tudták, hogy kitelt az idejük a magyarok földjén.

Ám az elnyomó nyugati hatalmak nem adták fel könnyen az extraprofitjukat. Akkor is kígyót-békát kiabáltak a magyar rezsicsökkentésre, megvádoltak minket mindenféle rágalommal, sőt még tejben-vajban fürdetett kisebbségeinket és szomszédainkat is ellenünk uszították. Ismerős, ugye?

És százhatvanhat éve is voltak, akik magyarként a magyarok ellen fordultak, és belülről igyekeztek hátba szúrni a rezsicsökkentésért vívott szabadságharcunkat. Voltak olyanok is, akik nem értették meg, hogy háborúban a széthúzásnak nincs helye. Akik diktatúrát kiáltottak, jogaikért visítottak, amikor a rezsicsökkentés volt a tét. Róluk írta a költő: kinek drágább rongy élete, mint a rezsi csökkenése.

Őket nem érdekelte a gázszámla, sőt egyenesen adóemelést sürgettek. Emlékezzünk ma rájuk is: az egykori hazaárulókra, a Nyugat-majmolókra, akiknek nem volt elég a magyar révész, hanem holmi hídról álmodoztak. Ne felejtsük el a hídpénzt sem, a kor vizitdíját!

Ahogy a menthetetlenül becsavarodott politikai gondolkodó írja: ezek ilyenek.

Az ő árulásuknak és a labanc túlerőnek köszönhetően a rezsiharc akkor elbukott. Hiába kérték a szabadságszerető magyarok orosz barátaik segítségét, velük együtt is vereséget szenvedtek. A számlák újra emelkedni kezdtek, s a magyarok fázni kezdtek megint.

A történelem nemhogy ismétli magát, hanem pontosan ugyanott tart, mint 1848-ban. De van egy fontos különbség.

Tisztelt Ünneplők!

Mára kivívtuk a rezsicsökkentést, és fényében sütkérezünk mindennap. Olyanok vagyunk, mint egy vidám, trópusi ország, ahol mindig ingyen van meleg. Egy illedelmes, erkölcsös riói karnevál. De ráadásul a szemetet is elviszik, méghozzá olcsón. Én meg legalább akkora vagyok, mint Kossuth Lajos a négyzeten.

Megharcoltunk a rezsinkért Európával, és orosz barátaink is időben érkeztek ezúttal. Ma nemcsak emlékezhetünk 1848-ra, hanem gratulálhatunk is magunknak, hogy nekünk sikerült, ami nekik akkor nem jött össze. Hol sírjaik domborulnak, mi pezsgőt bontunk.

Már csak egyetlen akadálya van annak, hogy hátradőlve élvezzük a győzelmünket. A belső ellenség még mindig arra készül, hogy kicsavarja a magyarok kezéből a hatalmat, és nyakunkra hozza a gázáremelést. Tudjuk róluk, hogy képesek rá – mivel nem is titkolják, mire készülnek. Ismét nekilátnának fejni, kifacsarni a magyart, hogy külföldi megbízóik zsebét tömjék az utolsó filléreinkkel. És közben a sajátjukat is. Hiszen látjuk, hogyan buknak meg egymás után kétszázötven meg ötvenmilliós összegekkel, amit mi magyarok el se bírunk képzelni. Egész pályafutásom alatt nem kerestem ennyi pénzt. Illetve le se hajoltam ennyiért.

Az ismert kínai bölcselő, Mao Ce-Tung azt üzeni a baloldalnak: nyitott tenyérrel nem lehet markolni.

Tisztelt ünneplők, magyarok!

Minden kisiskolás tudja, hogyan bukott el százhatvanöt éve a nemzeti rezsiharc. Vagy ha még nem tudja, majd megtanulja. Ahogy azt is, hogy ma már valóra vált a nemzet nagy álma, és csökkent a rezsi. De annak, hogy ezt megtanítsuk nekik és minden magyarnak, van egy feltétele. Választanunk kell rezsigyőzelem és rezsitrianon között. A fegyverek hallgatnak, most vértelenül, békésen megnyerhetjük az utolsó csatát.

1848 most van. Magyarország előtt sohasem látott lehetőség áll: magyarnak magyar lehet a Habsburgja. Petőfi Sándor sorai ma is változatlanul érvényesek: rabok legyünk, vagy fizessünk több rezsit?

Aki tudja és érzi, milyenek a magyarok, annak nem is kell gondolkodnia a válaszon.

A jelenléti ívet a pódiumtól balra lehet aláírni, de ez igazán csak formaság. Bár kedves barátaim, nem árt, ha tudjuk egymásról, hogy ki a barát és ki az ellenség. További kellemes emlékezést kívánok!