Haláááál! – hörgi bele a mikrofonba. Napirenden tartja és nem mond le róla. A bűn zsoldja a HALÁÁÁL! Semmitől sem riad vissza! Közben odabent egy apró-didergő lélek reménykedik, hogy ekkora mondástól visszakap valamit a jelentőségéből. Az azért nem lehet akárki, aki életről és halálról dönteni hivatott! Ugye? Mondjátok, hogy nagy vagyok és hatalmas és méltóságteljes!

A valóságban sajnos még aznap este szalajtják utána a saját udvarából az ápolót, hogy letörölgesse a szája széléről a habot, és beadja az injekciót. Ott pattog az ápoló a köztévén, és magyarázza, hogy a védence ezt nem szó szerint értette, hanem szimbolikusan, mert hát gyilkosságok után az emberek ezt szeretik hallani, nemzetközi egyezményektől függetlenül. Nincs itt semmi látnivaló, csak egy kis hirtelen felindulás.

Legközelebb talán csirkéket is ledarál majd a színpadon, hogy még komolyabbnak látsszon. Van ennek kultusza végül is, csak hát eléggé rétegműfaj. Tudják, mi az a metál-umlaut? Amerikai együttesek – Mötley Crüe, Blue Öyster Cult, Motörhead – biggyesztik angol nevük fölé a két pontot, hogy ettől germánabbnak tűnjenek. Valójában inkább török csempészcsokoládénak tűnnek, de erre sosem jönnek rá.

Merő handabandázás megint, ahogy a menekültek elleni kampány is. Félreértés ne essék: ettől még a lehető legkártékonyabb hatást váltja ki azokból, akik még figyelnek a csirkedarálásra. De a legtöbben már átnéznek rajta, egy percig sem veszik komolyan. Kiismerték a trükköket, és már nem kajálják meg. És a nagy titok: minden ilyen furfangos hadművelet újabb és újabb tízezreknek nyitja fel a szemét. Látják, hogy úgysem lesz ezekből semmi. Látják a tétova tántorgást, a szánalmas kuncsorgást, ahogy tetszeni próbál, és rángatja elő a cilinderből az ellenségképeket. Fáradtan legyint már a saját talpasuk is; nincs neki baja a bevándorlókkal, személy szerint a libanoni fideszesekkel sem.

Valami nagy-nagy tüzet

Aztán mégis koppan a levélszekrényben a kérdőív, egymilliárdból. Nem is kérdés, hogy ezekből a papírokból valami nagy-nagy tüzet kéne rakni. Hogy melegedjenek az emberek. És együtt köpjék szemen azokat, akik ettől a nyomorult uszítástól várják a túlélést. Meglátjuk, lesz-e bátorságuk kiküldeni az íveket, ha tudják előre, hogy milyen vágóképet hizlalnak vele.

Sok államférfit, néha egész pártokat ér utol az aggkori elbutulás. Ebből néha kínos jelenetek lesznek, és eljön a nap, amikor a köztiszteletben álló harcostársat egyszerűen karon fogják, és lekísérik a színpadról, beszéd közben. De vannak még ennél kínosabb szcenáriók, és ezek többnyire akkor következnek be, ha ez a nyugdíjazás elmarad. Ezek a forgatókönyvek nem mondanak le a halálbüntetés napirenden tartásáról, és erről nemcsak pofáznak szimbolikusan, hanem élnek vele.

Keleti nyitásunk koronagyémántja, a Kínai Népköztársaság például üzemben tartja a halálbüntetést, és nemritkán a korrupcióra sújt le vele. A maguk részéről úgy gondolják, hogy ne erőszakolják rájuk a nyugati puhaságot, hanem ha valaki ellop magának egy megyét, és ne adj' isten kisvasutat meg csónakázótavat építtet magának közpénzből, akkor annak hulljon le a feje. Ahogy annak is, aki komplett üzemágakat sajátít ki, olyan bölcs szabályozással, amely a csempészeken kívül leginkább a gyilkosoknak kedvez. Nemcsak az a néhány gyilkosság vált ki közfelháborodást, és nemcsak azok elkövetői látszanak javíthatatlannak.

Én nem forszíroznám a helyükben a halálbüntetést. Elegánsabb, európaibb, és főleg hasznosabb megoldás lekísérni a színpadról a vén bolondot.