Ennyiből él ma egy közmunkás, és itt meg is állhatnánk a gondolkodásban. Ebből már meg is lehetne írni a cikket, bevezetés megvolt, a tárgyalásban kifejtjük, hogy nincs igazság, jövedelmi különbségek viszont vannak. Befejezésnek adja magát a várható forradalom előszele: nem én kiáltok, a föld dübörög. Az jó magvas.

1924-ben ez jó ötletnek tűnt, csakhogy azóta már túl vagyunk a kísérleten. 2015-ben azon csodálkozni és hüledezni, hogy gazdag emberek kifizetnek negyvenhatezer forintot egy vacsoráért, pitiáner, kommunista dolog – pont az az áru, amivel Habony kereskedik. Ennél többet költ egy átlagos budapesti család a karácsonyra, pedig az is csak egy este.

El kell ismerni, hogy nem csinálja rosszul

Nyilván nincs mindenkinek pénze csak úgy kiruccanni Ibizára bulizni egyet, viszont lehetne agyuk felfogni, hogy ez nem extrém, és önmagában nem bűncselekmény. Végül is ahhoz hozzászoktunk valamiképpen, hogy a miénknél drágább autók jönnek szembe a forgalomban.

Az persze nem mindegy, hogy abból a drága autóból kiszáll-e a tulajdonosa, hogy hasbarugdosson. Illetve az se mellékes, hogy Habony jövedelmét nyilvánvalóan mi fizetjük, csak nem kötik az orrunkra, hogy milyen csatornán keresztül, és mennyit. Tehát nem áll módunkban mérlegelni, hogy megéri-e ez nekünk.

Megrendelőinek kétségkívül megéri a pénzét. Habony Árpád megnyert két parlamenti választást, és öt év után stabilan vezet a Fidesz. Ebben természetesen benne van a párt egészének munkája, de egyben igazolja a kapitány tehetségét is, futballhasonlattal élve mintegy. Ez az ő dolga, és el kell ismerni, hogy nem csinálja rosszul. Ha ezért havonta többmilliós fizetést kap, akkor az egyrészt nem kirívó a reklám- és PR-szakmában – mosóporreklámokkal is lehet szépen keresni –, másrészt akkor Habony Árpád egy igen szerény képviselője a rezsimnek.

Hiszen azok a sötét gyalogok, akiket ő mozgat, akik az ő szövegeit darálják el izzadó fejjel, uradalmakért futnak ki a pályára. Koncessziók, földek, milliárdos támogatások, akadémiák esnek le egyszerű vándorbohócoknak. Lehet persze, hogy Habony Árpád offshore-lovagként maga is oligarcha, de nem ő az, aki kisvasutat építtet a stadionjáig, és milliárdokat oszt szét a családban. Az a megbízója. Aki azért teheti ezt, mert ilyenkor az Árpi talál valami fekete bárányt, akit meg lehet rugdalni, és akkor az lesz a téma.

Az már jogos felvetés, hogy erkölcsös dolog-e spin doctornak lenni ebben a rezsimben, kulcsszerepet vállalni a fennmaradásában, és ebből szippantani a koktélokat Ibizán. Ez már nem a középiskolai tanár vagy a hivatalnok megalkuvása, hanem tevékeny alakítása Magyarország jövőjének. Habony Árpádnak felelőssége van: rajta is múlik, milyen ország lesz ez öt és tíz év múlva.

Gyűlölködő, irigy, megkeseredett, tévelygő, pszichopata, paranoid, beteg és örömtelen ország lesz, ha rajta múlik. Most is az. Ezt megállapítani nem hazaárulás, hanem Habony sikerének titka. Ezek azok az érzelmek, amikkel legkönnyebb játszani. Érthető, ha a kampánystratéga ezekkel operál, és nehéz vele vitatkozni, ha azt mondja, hogy ez kell a magyaroknak. Minden felmérés és választás neki ad igazat. Többséget szervezni itt a gyűlölködő irigységnek lehet – hát azt árulja.

Övék az ország, de nem maguknak építik

Miért mégis az a zsigeri undor, amit az ibizai képkockák kiváltanak? Egy élvonalbeli szakember megérdemelt jövedelmét költi egy mediterrán mulatóban. Ő így érzi jól magát, a színes nyugati forgatagban, Gucci-táskával a lábánál, vidáman röpködve az Európai Unióban és azon kívül. Nem a Paprika csárdában ordítja a fehérvári huszárokat, hanem Ibizán koktélozik.

És ez a viszolygás oka. Az ellentmondás, ami nemcsak az ő esetében ordít, hanem a luxusjobboldal minden figurájából. A személyes integritás hiánya: hogy másmilyen országot csinál, mint amiben ő maga jól érezné magát. Úgy élvezik a liberális, nyitott, nyugati modernitást, mint bármely normális ember – de a nem normálisakból élnek és azokat szaporítják, butítás útján. Erre Habony ibizai kalandjánál sokkal jobb példa közeli kollégája, Arthur Finkelstein, aki meghitt melegházasságban él Amerikában, jövedelmét azonban más országokban kifejtett homofób kampányokból szerzi. Például a magyar kormánypárttól.

Habony Árpád teljesíti a megrendelést, de ha sikerrel jár, akkor nem itt akar megöregedni, és bulizni se itt fog, a gyűlölködő, irigy, pszichopata magyarok között, akik negyvenhatezer forintért kikaparnák a szemét, és nem veszik észre, hogy pont ebből a vak indulatból él ő ilyen fényesen. A célpontot kereső, frusztrált gyűlöletből. És ez elől, a saját zombiapokalipsziséből menekül Ibizára.

Ha kevesebben hinnék el a világképet, amit Habony Árpád ajánl, akkor meg is bukna a megbízójával együtt. Ebből is látszik, milyen ügyes stratéga: veszíteni nem nagyon tud most már. Ha sikeres marad, akkor mehet továbbra is Ibizára, csak a kamerákra kell jobban ügyelnie. Ha pedig netalán megbukik, akkor utána olyan Magyarország épül, ahol remekül fogja érezni magát, és nem akarják leköpni azért, mert van pénze, és azt koktélra költi táncosnők társaságában.

Saját történetének visszhangját elnézve nyugodtan hátradőlhet: az irigy gyűlölet még sokáig biztos megélhetést nyújt. De csak annak, aki a nyergében tud maradni, és időben megpattan, amikor szembejön a teremtménye.