Az egészségügy szent tehén volt az elmúlt húsz évben (is). A tervgazdasági parancsuralomtól örökölt rendszer szolgáltatási és finanszírozási monopóliumához egyetlen kormányzat sem mert lényegileg hozzányúlni. A reformszándékok a hatalmas intézményi ellenérdekeltségeken futottak zátonyra. Hazánkban a társadalombiztosítási-kórházüzemeltetési szisztémát ma is nagyjából ugyanaz jellemzi, mint a kádárizmus alkonyán: korrupció, hiánygazdálkodás, a tulajdonosi feladatait ellátni képtelen állam, szürkegazdasági és feketepiaci mentalitás.

mti

Mikola István, a parlament egészségügyi bizottságának kormánypárti elnöke törvénytelenül kiszabott orvosi díj kikényszerítése miatt készül a hatóságokhoz fordulni. Felhívta a figyelmet, hogy a nőgyógyászatban mindennapos a terhes nők zsarolása, lehúzása, tőlük extra csúszópénz követelése. „[V]éget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy a közkórházban dolgozó szülészorvosok egy része előre meghatározott díj fejében vállalja csak a gyermekek világra segítését. Az előre megszabott tarifának semmi köze a hálapénzhez, amelyet saját döntése alapján, utólag adhat az a páciens, aki akar, és olyan mértékben, ahogy a lehetőségei engedik, bár annak sem vagyok híve. Ez korrupció és kényszerítés, ami nemcsak a törvényt, hanem az erkölcsöt is sérti” – nyilatkozta Mikola István.

Aki járt az utóbbi években kórházban, tudja: ugyanez a helyzet a sebészeti, belgyógyászati, urológiai, szemészeti, ortopédiai, reumatológiai, onkológiai, stb. osztályokon is. A területeket feudális tartományúrként igazgató osztályvezető főorvosok, professzorok és bizalmasaik – tisztelet a kivételnek – nem utólag, hanem előre kérik a pénzt. Miért? Luxuskórteremért, különszobáért, VIP-ellátásért? Szó sincs róla! A páciensnek már akkor is tejelnie kell, ha azt akarja, hogy emberszámba vegyék. Tehát, hogy úgy érezze: valóban foglalkoznak vele, betegségét szakszerűen kezelik. Persze a kisember elvileg megteheti, hogy nem fizet. Hisz amennyiben van biztosítási jogviszonya, akkor a törvények szerint kötelesek mindenféle külön díjfizetés nélkül felvenni a kórházba, diagnosztizálni, terápiában részesíteni. Meg is teszik. Nyilván nem küldhetik haza a súlyos, netán életveszélyes tünetekkel jelentkező pácienst.

Vízió: hiába várta orvosát a beteg

newmexicophotos.com

Csakhogy a beteg, aki nem fogad zsebbe csúsztatott borítékkal saját orvost, hamarosan tapasztalni fogja: őt visszaminősítették fapados kategóriába. Kiszolgálják ugyan, viszont jóval alacsonyabb színvonalon. Lassabban, kevésbé gondosan, rideg és kelletlen stílusban. Nem a legjobb orvos műti, hanem aki épp ott van, és hadra fogható. Cinikus, kegyetlen idegháború és türelemjáték ez, ahol legtöbbször a beteg veszít. A gátlástalan, korrupt orvos tudja, hogy a kiszolgáltatott ember nem rizikózik a betegséggel. Ha van pénze, inkább fizet, hogy nyugalma legyen, minél hamarabb és minél jobb színvonalon túlessen a kockázatos beavatkozáson.

Az „ingyenes”, térítésmentes egészségügy hazug és álszent voltának legárulkodóbb szimptómája a fogadott orvos intézménye. A Rákosi-korszakban államosított betegellátás ama illúzióra épült, hogy mindenki (főleg a szegény munkás-és parasztemberek, akiken a rezsim legitimitása névlegesen alapult) ugyanolyan szolgáltatást kap. Pozitív kivételezéstől és negatív diszkriminációtól mentesen. Ez persze soha nem volt így. S nem csak azért, mert a diktatúra csúcsvezetői luxuskategóriájú káderkórházban gyógyultak. Hanem amiatt is, mivel a feketepiac – a szocialista hiánygazdaság elmaradhatatlan kísérője – ide is betette a lábát.

Papíron egy általános, teljes, valamint alanyi jogú betegbiztosítást kínáló egalitárius rendszerben egyetlen dolgon múlik, kit mikor és hogyan látnak el. Mégpedig a kór jellege, súlyossága, valamint a páciens életkora, kondíciója, szervezetének teherbírása. Minél kockázatosabb a páciens, annál hamarabb (és annál jobb, rutinosabb orvos által) kell beavatkozni. A fogadott orvosok rendszerében azonban mindez nemcsak objektív szakmai kritériumok mentén dől el. Nyilvánvaló, hogy pl. a kórház legjobb orvosának főként (vagy akár kizárólag) a legsúlyosabb, legnagyobb kihívást jelentő esetekkel kellene foglalkoznia. Hisz az ő szakértelmét vétek lenne kevésbé veszélyes lefolyású nyavalyával bajlódó pácienseken elaprózni. Igen ám, de a legsúlyosabb beteg nem feltétlenül a leginkább fizetőképesebb.

Így aztán megeshet, hogy a tehetséges, ám pénzéhes főorvos bevállal olyan pácienseket, ahol (a kórlefolyás enyhébb jellege miatt) nem is volna szükség rá, a „nagyágyúra”, bőven megtenné egy alorvos is. De bolond lenne erről felvilágosítani a bőséggel tejelő kuncsaftot. Ha viszont komplikált, ugyanakkor előzetes hálapénzt adni nem tudó beteg jön, azt hatalmi szóval rásózza beosztottjai valamelyikére.„Hülye leszek boríték nélkül nyakamba venni a műhiba lehetőségét!” – okoskodik magában. Ráadásul egy ilyen „sztárorvos” legtöbbször úgy be van táblázva fizetős betegekkel, hogy nem is férne be hozzá egy mezei, talpas páciens.

Az átlagembernek ebből a zsaroló-sarcoló rendszerből nincs menekvés. Sokan egyébként nem is feltétlenül azt kifogásolják, hogy a jobb (vagy annak gondolt) szolgáltatásnak plusztarifája van. Hanem azt, hogy semmiféle garancia nincs rá, hogy a fogadott orvos tartja is a szavát. Cikkíró által hallott keserű panaszok sorozata bizonyítja: előfordult, hogy az orvos zsebre vágta a pénzt, aztán mégis lepasszolta a kuncsaftot, ő pedig elutazott nyaralni. Vagy pedig a beteg úgy érezte: hiába fizetett, ugyanúgy nívótlan, fapados kiszolgálásban részesült.

Léteznek magánkórházak, viszont azok díjai – OEP-támogatás nélkül – a hálapénznél is jóval magasabbak.

Így az egészségtudatos, közepesen fizetőképes átlagpolgár bonyolult technikákat kénytelen alkalmazni a sikeres gyógyulás reményében. Kezdődik a dolog a szűrő-és rutinvizsgálatoknál, a panaszfelismerésnél. Dolgozó ember, akinek az idő pénz, ha teheti, nagy ívben elkerüli a hivatalos, kincstári járóbeteg-ellátást. Zsúfoltság, tumultus, idegőrlő várakozás. Így aki bírja anyagiakkal, bejelentkezik egy magánrendelésre. Ahol ugyan operálni, CT-felvételt csinálni nem lehet, de legalább az alapszintű kivizsgálás, betegtájékoztatás, gyógyszerfelírás emberséges, gyors, illetve nagyjából-egészéből professzionális módon zajlik.

Emellett a külső helyszínen rendelő magánorvos többnyire főállásban a kórházban is dolgozik, illetve van bent összeköttetése. Így a beteg abban bízik: a piaci alapú szolgáltató-megrendelő viszony garancia rá, hogy a vállalkozóként dolgozó magánorvos közkórházas fogadott orvosként is tisztességes lesz. Nem mellesleg sajnos a köz-és magánpraxisok összefonódásánál is jelentkeznek olyan etikai ficamok, mint az orvosi korrupciónál. Rengeteg orvos bagóért, haveri alapon használja magánüzleti célra a közkórház eszközeit, helyiségeit.

Az „orvosbűnözés” kormányzati fellépéssel történő visszaszorítása szándékszinten helyes. De mindehhez szigorú, intézményes ellenőrzési jogosítványok kellenek. Azon hírek, melyek a pont az ilyesmik feltárását-szankcionálását célzó Egészségbiztosítási Felügyelet, illetve a betegjogi hálózat megszüntetésének, gyengítésének, pénzügyi kurtításának terveiről szólnak, nem épp ebbe az irányba mutatnak. Az előző időszakban természetesen helytelen volt a betegjogi alapítvány vezetését pártsemleges szakértő helyett – Csehák Judit személyében – egy volt MSZP-politikusra bízni. Ám mindez nem jogosítja fel az új kormányt rá, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntse.

Kétségtelen, a hatósági kontroll, legyen bármily drákói, nem fogja megszüntetni a fehér köpenyesek feketepiacát. Ugyanis az illegális piac mindig ott hódít legjobban teret, ahol a legális piaci gondolkodást kriminalizálják, démonizálják. Hogy a javakból (speciel itt az egészségügyi szolgáltatásokból) mindig, mindenütt és mindenki egyformán részesüljön: illúzió. Akkor sem valósult meg, amikor a közhatalom ennek ígéretével kisajátította a teljes gyógyító szektort. Az egyenlőtlenségek sokkal rosszabb formában – hipokrita, titkolt, így ellenőrizhetetlen, korlátozhatatlan verzióban – termelődtek újjá.

E sorok írója ma is akképp látja: mindennek igazán hatékony orvossága az lehetne, ha konkurens magánbiztosítók és az általuk finanszírozott kórházak versengenének a betegekért. Természetszerűleg egy ilyen piacelvű modellnek is lennének mellékhatásai, vesztesei. A magánbiztosítással önhibájukon kívül nem rendelkezőket az államnak kéne valamilyen szociális betegpénztárral kisegíteni. De az átlagember sokat nyerhetne mindezzel. Mondjuk azt, ami a jelenlegi rendszerből hiányzik: választási lehetőséget. Ha most elégedetlen valaki a szolgáltatással, nem viheti el járulékát az OEP-től máshová. Az új szisztéma lehetővé tenné, hogy profitmegvonással, szolgáltató-váltással büntessük a pénzükből hanyag orvosokat gazdagító finanszírozót.

Nyilvánvaló, hogy többszereplős egészségpiac nálunk jó darabig nem lesz. De a biztosítási főmonopólium hívei jó, ha tudják: korlátlan betegegyenlőség azon nyugati országokban sincs, ahol köztulajdonú, általános társadalombiztosítás működik. Privát melléküzemágként ott is vannak ún. kiegészítő magánbiztosítások és magánszolgáltatások. Amelyek külön díjfizetés fejében „extrákat” garantálnak. Valami hasonlót pedzeget Éger István, az Orrvoi Kamara elnöke is. Aki szerint „önmagában az, hogy egy tb-támogatott egészségügyi ellátásért valaki előre pénzt kérjen, az valóban felháborító, de lehetnek olyan igények, amikor a szolgáltatást igénybe vevő, jelen esetben a szülő nő az orvos személyéhez ragaszkodik, és azt várja tőle, hogy akár a szabadidejében ráérjen, azt nem kérheti az orvostól ingyen.”

Az okfejtés védhetőnek tűnik. Úgyis az az informális szokásjog, hogy a fogadott orvos pénzt kap, miért ne legyen akkor ez hivatalos és törvényes? Valamilyen kiegészítő betegbiztosítás vagy eseti megbízási szerződés révén legalizálva? Önmagában nincs ezzel semmi gond. Csakhogy ha már a beteg – pontosabban jelen esetben a terhes nő és családja – fizeti az extra biztosítást, akkor nyilván a legjobb és legtapasztaltabb orvost akarja. Akkor is, ha a komplikáció esélye minimális, ha semmiféle rendellenesség nem mutatható ki.  A „fapados”, szegény – ugyanakkor időnként rizikós, veszélyeztetett – pácienseknek pedig maradnak a tapasztalatlanabbak, a szakmailag gyengébbek. Gyaníthatóan így van ez tőlünk nyugatra, a Lajtán túl is.

Az Éger-féle legalizációs javaslat nyilvánvalóvá tenné: hazug ellentétpár, miszerint a közegészségügy mindig szolidáris, s csak a magánegészségügy profitelvű. Nem igaz. A társadalmi különbségek a közintézményekben is jelen vannak. Az állam annyit tehet, hogy enyhíti azokat, míg összeegyeztethetőek lesznek az alapvető humánummal. Pl. ha egy divatos  közkórházi nőgyógyász külön pénzért épp egy sima ügynek tekintett szülést vezet le, s beüt egy komplikált, ugyanakkor csak „alapdíjas” beteg, a főigazgatónak legyen joga átvezényelni a nagymenőt a veszélyes esethez, a szimpla vajúdáshoz pedig az egyik beosztottat állítani. Ekkor persze a kifizetett előzetes hálapénz részben vagy egészben visszajár a betegnek. Ami a feketefuvarnál nyilván nem kivitelezhető.  Tehát a legalitás nem tökéletes vagy ideális, de a jelenlegi szituációnál mégiscsak jobb.