A Kiss-ügy apropóján újra előkerült sok régi sztereotípia és tévhit a nemi erőszakkal kapcsolatban, s mivel még mindig zűrzavar uralkodik a közbeszédben, jónak látom mindjárt az írás elején tisztázni a nemi erőszak fogalmát.

A nemi erőszak nem szex, hanem erőszak és hatalmi kontroll gyakorlása a másik fölött. Az elkövető nem egyetlen ember személyes jogait sérti meg, hanem emberi jogot és méltóságot is sért, s tettével minden nő biztonságérzetét veszélyezteti. A bűncselekmény megítélése szempontjából irreleváns, hogy az áldozat miniszoknyát hordott, éjszaka egyedül mászkált, vagy szabados életet élt (prostituáltat sem szabad megerőszakolni), a bíróságnak az ítélet mérlegelésekor nem dolga vizsgálni az áldozat életmódját. Az egy másik fontos kérdés, hogyan lehet és kell fiatal lányokat, nőket megtanítani arra, hogy ne váljanak áldozattá.

A nemi erőszak jogi szabályozása és közmegítélése Magyarországon évtizedeken át a férfi felsőbbrendűségébe vetett hiten alapult, s a bírói ítéletek hűen tükrözték az uralkodó patriarchális szemléletmódot. Amíg nem voltak a nemi erőszak vizsgálatára szakosodó szakemberek és intézmények, teljes volt a fogalmi zűrzavar, s a közvélemény sokkal megengedőbb volt az elkövetőkkel szemben, mint ma. Ha egy nőt megerőszakoltak, legtöbbször őt tartották hibásnak, s végül még neki kellett szégyenkeznie amiatt, ami történt. Sokszor legközelebbi barátai, hozzátartozói sem hittek neki, az ügyeletes rendőrtiszt nem volt hajlandó felvenni a jegyzőkönyvet családon belüli erőszak esetén, a bíró megfelelő jogi alap híján felmentette az elkövetőt, a közvélemény az áldozatot hibáztatta. Éppen ezért az esetek kilencven százaléka titokban is maradt, hiszen egyetlen megerőszakolt nőnek sem hiányzott, hogy az elszenvedett trauma után újabb traumával és vádakkal kelljen szembesülnie. Legtöbben megtartották maguknak „szégyenüket”, s csak hosszú idő elteltével mertek egyáltalán beszélni róla, amikor már súlyos pszichés károkat szenvedtek el, önbecsülésük megrendült, szexuális életük tönkrement. Évtizedeknek kellett eltelnie, míg nemzetközi és hazai kutatások, képzések, civil női szervezetek, társadalomkutatók és szépírók munkáinak következtében mind többet tudtunk meg a nemi erőszak természetéről, az elkövetők személyiségéről, s az erőszak hatásáról az áldozatra. Ennek ellenére még ma is sokan állítják, hogy az áldozat tehet arról, ha megerőszakolják, illetve, hogy az erőszak kivédhető, vagy elkerülhető lett volna, ha a nő igazán el akarta volna kerülni.

Ma már tudjuk, hogy a nemi erőszak a legsúlyosabb bűnök egyike, és minőségileg más, mint a többi erőszakos cselekedet: az elkövető a teljes behódolást, a másik fél teljes demoralizálását erőszakolja ki, s tette mögött gyakran morális felsőbbrendűségi tudat áll. Súlyos tévedés azt hinni, hogy nőkedvelő szoknyabolondról van szó, akiről cinkos összekacsintással azt mondhatnánk: imádja a nőket, s néha sajnos elveszíti a fejét. Szó sincs róla! Akik nőket erőszakolnak meg, azok éppen hogy nem szeretik a nőket, hanem lenézik, vagy gyűlölik, de főként uralkodni akarnak fölöttük. Az erőszakos aktus közben a nő halálfélelmet él át, utána hosszú évekig szorongást, bűntudatot érez, és sosem szabadul meg teljesen az átélt szenvedés emlékétől. A nemi erőszak áldozatai traumatizált emberek, akiknek sokféle intézményi segítségre, megfelelő jogi és pszichológiai védelemre lenne szükségük ahhoz, hogy rendezni tudják életüket, mégis legtöbbször magukra maradnak. Azoktól tudjuk mindezt, akik voltak olyan bátrak, hogy évekkel a megerőszakolásuk után nyilvánosságra hozták történetüket.

Ugyancsak gyakori tévhit, hogy nemi erőszakot legtöbbször éjjel, az utcán ismeretlen támadók követik el. Az igazság az, hogy otthon ismerősök, rokonok, barátok között sokkal nagyobb veszélynek vannak kitéve a nők, a megerőszakolások nyolcvan százaléka lakásokon történik, az elkövetők olyan személyek, akiket a nők ismernek, akikben bíznak. A tettesek nem szokták beismerni bűnüket, mondván, hogyan is erőszakolhatná meg a férj, vagy a család egy régi jó barátja a hozzátartozóját, vagyis a szokásos módon az áldozat szavahihetőségét vonják kétségbe, vagy bagatellizálják az ügyet. A laikus közvélemény pedig, mely az otthont mindig is meleg, biztonságos fészeknek akarja látni, és nem sokat hallott az erőszak hátterét vizsgáló szociológiai felmérésekről, gyakran hisz is nekik. Pedig számtalanszor kiderült már, hogy az otthon veszélyesebb, mint az utca.

Az elmúlt napokban kipattant botrány arra talán jó lehet, hogy rávilágít az ügy hátterében álló összefüggésekre, az erőszakot relativizáló és bagatellizáló szemlélet tarthatatlanságára, és az áldozatot védeni hivatott társadalmi intézmények hiányosságaira. S egyszer talán eljutunk oda is, hogy a középpontban nem az áldozat hibáztatása, hanem éppen ellenkezőleg, a védelme áll majd.