„Ne legyen az oktatás büntetésben, vegyél részt a tüntetésen!” – ilyen kínrímekkel súlyosbított jelszavakkal hívta az utcára a rendszerváltás idején a napokban épp 30 éve alakult Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete a tanárokat, szülőket. A PDSZ három alapítója és egykori szóvivője, Horn Gábor, Pokorni Zoltán és Mendrey László emlékezett két külsős bevonásával – az oktatáskutató Radó Péterrel és a Nemzeti Pedagógus Kar elnökével, Horváth Péterrel -–egy kerekasztal-beszélgetésben a hőskorról és vitázott a magyar oktatási rendszer elmúlt három évtizedéről szerdán a Kossuth Klubban. (A moderátor Ónody-Molnár Dóra, a 168 Óra újságírója volt.)

Milyen vita?

De vajon mennyire érdekes egy ex-szabaddemokrata államtitkár, egy kegyvesztett fideszes ex-oktatásiminiszter, és egy ex-PDSZ-elnök vitája? Mint kiderült – bár nyilván egy ilyen beszélgetésnek nagy tétje nincs –, kifejezetten izgalmas tud lenni. Ma Magyarországon amúgy is megszűntek a szakmai viták. Ide is meghívták Palkovics László minisztert, illetve Hajnal Gabriellát, a Klebelsberg Központ vezetőjét, ám előbbi válaszra sem méltatta a szervezőket, utóbbi pedig lemondta a felkérést.

A vita nem csak ilyen szinten nehezen elképzelhető a mai Magyarországon, a köznevelési törvény alapján létrehozott pedagóguskar elnöke elmondása szerint a készülő Nemzeti alaptanterv jelenlegi változatáról még őket sem kérdezte meg a kormány. „Gyakran eljutunk a helyettes-államtitkárhoz, neki elmondjuk a problémáinkat, de ennyit tehetünk. Hogy megfogadja-e, az már nem rajtunk múlik” – árulta el Horváth Péter, mintegy megerősítve azokat a vélelmeket, hogy egy súlytalan, álkonzultációs szervezetet gründolt össze annak idején Hoffmann Rózsa.

Reviczky Zsolt

Időutazás

A szakszervezet-alakítási „partizán időkről” szóló sztorik után Horn Gábor kijelentette, hogy időutazásban érzi magát. A PDSZ létrehozásakor ugyanis azok voltak a kérdések, hogy ki lehet-e venni az állam kezéből az iskolák fenntartását, hogy lehet-e nagyobb autonómiát adni a pedagógusoknak, hogy nem kellene-e áttérni az egyentankönyvekről a szabad tankönyvválasztásra stb. 2018-ban – miután volt egy közel 20 éves időszak, amikor ezekre a kérdésekre úgy tűnt, igen a válasz – újra ezekhez nagyon hasonló problémákat lehetne sorolni.

Pokorni Zoltánnal egyetértettek abban, hogy – bár ma sokszor ezt elfelejtjük, és Hoffmann Rózsa is kifejezetten sokat emlegette ennek ellenkezőjét, de – a 80-as években borzalmas állapotban volt az oktatás. Egy-két elszigetelt elitpedagógiai műhelyt leszámítva rossz hangulatban voltak a tanárok, lepusztultak voltak az iskolaépületek, a tanulók fele a rossz minőségű, reménytelen pályát nyújtó szakmunkásképzőkbe járt, gyakorlatilag nem volt nyelvoktatás, egy adott évfolyam mindössze 11 százaléka jutott be a felsőoktatásba.

Reviczky Zsolt

„Joggal lehet kritizálni az elmúlt húsz év oktatáspolitikáit, de ehhez képest radikálisan jobb állapotban van most az iskola, mint a PDSZ megalakulásakor” – jelentette ki Pokorni. Az ezredfordulón azt a célt tűzték ki, hogy egy évfolyam 50 százaléka járjon felsőoktatásba, igaz, „ez már sajnos nem cél”, de így is be fog állni ez a szám 27-27 százalékra – véli.

„A 80-as évek elvárásaihoz képest a 80-as években szörnyű volt az oktatás, és lehet, hogy ahhoz képest most jobb, de a XXI. századi elvárásokhoz képest a mai oktatás borzalmas helyzetben van” – zárta rövidre a ”régen minden jobb volt”-témát Radó Péter.

Megszakadt folyamatosság és gonoszság

Arról megoszlottak a vélemények, hogy a 2010-ig egymást váltó kormányok állandó reformjai mennyire törték meg a rendszerváltás körül kialakított oktatáspolitikai konszenzust, de inkább arra hajlanak, hogy a főbb kérdésekben (pl. decentralizált rendszer, kétszintű érettségi, középiskolai és felsőoktatási expanzió) volt folytonosság. Ez azonban 2010 után megszűnt.

Bár Pokorninak volt egy erőtlen közbevetése, hogy érdemes lenne várni néhány évet, hogy megítéljük a 2011-es köznevelési törvény hatását a folytonosságra (hiszen a kétszintű érettségi például maradt), ám azt ő is gyorsan elismerte, hogy az iskolafenntartás államosítása radikális visszarendeződés volt.

Reviczky Zsolt

A vita többi résztvevője egyértelműen azt állítja, hogy 2011-ben megtört ez a konszenzus, új és jövőtlen alapokra helyzeték a magyar iskolarendszert. Egy darabig a körül folyt a társalgás, hogy tekinthető-e nemzeti sorskérdésnek az oktatás. (Mendrey szerint csak akkor igaz ez, ha elfogadjuk, hogy két párt kikiáltotta magát nemzetnek, akik a hatalmuk bebetonozására használják az oktatás lezüllesztését. Radó szerint természetesen az, de ebből nem következik önmagában semmi. Horn szerint is kissé nagy szavak ezek, hiszen mindenre rá lehet sütni a nemzeti sorskérdés jelzőt.)

Majd a „miért butítja le az oktatást a kormány?” – kérdésre többen felvetették, hogy esetleg valamiféle gonoszság miatt. Horn úgy véli, nem akarja szétrombolni a Fidesz az oktatást, ők tényleg azt gondolják, hogy jó, amit tesznek. Radó szerint viszont a kormány kifejezetten árt a gyerekeknek. Mendrey nem gondolja gonosznak Orbánt és Parraghot, „egyszerűen nem értenek az oktatáshoz”. Palkovics és Hoffmann Rózsa – véli Mendrey – viszont addigi szakmai életútját tette tönkre az oktatáspolitikai ámokfutásával.

Jött Hoffmann, és azt mondta, OK

Horn Gábor azt hangsúlyozta, hogy Orbánék az egész társadalmat akarják átalakítani („pedig milyen jó lenne, ha csak lopnának”), egy erős, bezárkózó nemzetállamot kialakítani, és ehhez jól passzol az oktatáspolitikájuk. Idézte Spiró Györgyöt, aki azt mondta, hogy Magyarország egy feudális ország. „Az elmúlt 20 évben azt éreztük, hogy le lehet bontani ezt a feudalizmust, de most újraépítjük.”

Azt azért hozzátette, hogy a pedagógusoknak ma is csak 15-20 százaléka gondolja azt, hogy nem jó, ha megmondják, mit kell csinálniuk, nem jó az egyentankönyv, nem jó az egyentanterv. A többiek nem tiltakoznak az átalakítások miatt.

Pokorni ezen a ponton emlékeztetett arra is, hogy bár ő is nagyon károsnak tartja a tankötelezettségi korhatár leszállítását 16 évre, de amikor azt felemelték Horn Gyula idején, a pedagógusok semmilyen segítséget nem kaptak arra, mit kezdjenek a szakiskolákban a problémás fiatalokkal. „Ezen én sem tudtam segíteni, Magyar Bálint sem tudott, a többiek sem tudtak. A pedagógusok pedig szenvedtek.” Jött Hoffmann Rózsa, és azt mondta, hogy OK, akkor megteremtjük a lehetőségét, hogy megszabaduljanak az iskolák ezektől a gyerekektől.

Reviczky Zsolt

Ennek következménye, hogy "ma évente tízezer gyerek megy a lecsóba. Akik nem tudnak rendesen olvasni, akik így nem fognak munkát kapni. Évente tízezerrel növeljük azoknak az embereknek a számát, akiket nekünk kell eltartanunk”.

„Én még nem láttam okos tömeget, beleértve a pedagógusok tömegét is. 2010 előtt valamiféle elitista demokráciában nőttünk fel. A tömeg nyelvét nem beszéltük, és én már nem is akarom megtanulni. De ma a tömegdemokrácia korát éljük, ez Trump kora! Akik ma irányítják az országot, azok pedig zseniálisan és hátborzongatóan művelik a tömegdemokráciát” – mondta a Fidesz volt alelnöke, ma polgármestere.

Horn Gábor ehhez azért hozzá tette, hogy cinikus módon, központi erőforrásokból csinálják ezt a „zseniális politikát”.

És hogy mit lehet tenni mégis az iskolákban? Meg kell találni az egyéni utakat – vélik a szakértők. Jó iskolát kell csinálni, vagy elmenni alapítványi vagy egyházi iskolába – mondja Horn. Megkeresni egy rendszeren kívüli helyet – így Radó. Kialakítani kis szigeteket – mondja Mendrey.

Erre ma is van lehetőség, éppúgy, mint a 80-as években. De az állami iskolarendszer –ha így nem is lett kimondva – egy időre menthetetlen.