A klímaváltozásról és a mindent elborító műanyag-hegyekről szóló hírek, úgy tűnik, átütötték a társadalom ingerküszöbét. Az emberek elkezdtek kicsit odafigyelni a környezetükre. Ezzel párhuzamosan egy új pszichológiai jelenségre figyeltek fel, az öko-szorongásra. A tájékozott ember aggódik a jelene és a jövője, valamint a következő generációk sorsa miatt anélkül, hogy tudná, ő mit tehet a problémák enyhítéséért – írja BBC.

AFP / Noel Celis

A gyerekek környezettudatos nevelése ma már – elvileg – minden óvodai, iskolai program része. A most hatályos Nemzeti alaptanterv is kiemelt – és az összes tantárgyat átfogó – fejlesztési területként írja le: „A felnövekvő nemzedéknek ismernie és becsülnie kell az életformák gazdag változatosságát a természetben és a kultúrában. Meg kell tanulnia, hogy az erőforrásokat tudatosan, takarékosan és felelősségteljesen, megújulási képességükre tekintettel használja. … Törekedni kell arra, hogy a tanulók ismerjék meg azokat a gazdasági és társadalmi folyamatokat, amelyek változásokat, válságokat idézhetnek elő, továbbá kapcsolódjanak be közvetlen és tágabb környezetük természeti és társadalmi értékeinek, sokszínűségének megőrzésébe, gyarapításába.”

Az intézményeknek saját Fenntarthatóságra nevelés programot kellett korábban írniuk és, bár ma már nem kötelező, de mindez beépült a legtöbb helyen az oktatási-nevelési gyakorlatba. Ezekben olyan apró hétköznapi példákat is leírnak, mint a szelektív hulladékgyűjtés, a használt elemek visszagyűjtése, a madáretetés az udvaron, az ültetett növények gondozása, az öko-szakkörök, a papírgyűjtés, az egészségmegőrző projektnapok vagy menzaprogram keretein belül az egészséges táplálkozásra nevelés.

Ki a természetbe!

A Természetvédelmi Világszövetség oktatási és kommunikációs bizottságának magyar tagja, Czippán Katalin a hvg.hu-nak arról beszélt , hogy a Nature For All elnevezésű nemzetközi programjuk ennél tovább megy. Arra bátorítja az iskolákat, kórházakat, egyéb intézményeket, önkormányzatokat, hogy teremtsenek több olyan lehetőséget, amelyben a gyerekek/felnőttek minél közvetlenebb kapcsolatba kerülhetnek a környezetükkel. Ez különösen fontos a kisebbek esetében. Nem csak arra hat ki erőteljesen a szabad és természeti környezetben végzett játékuk, hogy később környezettudatos felnőttekké váljanak, hanem a kutatások szerint a szabad játék a kreativitást, a problémamegoldó gondolkodást, az együttműködést is erősíti ez.

A Pál Miklós Erdészeti Erdei Iskola tanulója egy, az erdőben talált szemeteszsákot húz maga után a Nyíregyháza-Sóstógyógyfürdőn rendezett „Vidd magaddal a szemetet” elnevezésű akcióban

MTI / Balázs Attila

Magyarországon az erdei iskola program erre kiváló példa egyébként: nemcsak osztálykirándulás, hanem iskolán kívüli környezetben végzett oktatás-nevelés-érzékenyítés is. Ezzel csak az a baj, hogy a becslések szerint még mindig csak a tanulók 20-30 százalékát érinti, hiszen annak költségeit leginkább a szülők állják, és ha van olyan család, ahol ez problémát jelent, ott nehezen megvalósítható, hogy több napra elutazzanak a gyerekek.

Czippán Katalin arra is felhívja a figyelmet, hogy egyre több ökoiskola van az országban, annak ellenére is, hogy ezeknek a támogatási kerete is beszűkült az utóbbi években. Ezekben az intézményekben nemcsak a tanításban érvényesülnek a környezeti nevelés, a fenntarthatóság pedagógiájának elvei, hanem az iskolai élet minden területén.

Közvetlen érintettség

Tartalmi és módszertani szempontból a szakértő azt emeli ki, hogy akkor a leginkább hasznos a környezeti nevelés mind intézményi, mind családi keretek között, ha az abban tárgyalt témák minél inkább kötődnek helyi, országos prioritásokhoz. „Fontos tudni, hogy mi van az elefántokkal, de akkor ne vásárolj olyan terméket, aminek az előállítása veszélyeztetheti őket.” Érdemes a tartalmakat mindig a gyerekek saját kompetenciaszintjéhez alakítani, és úgy, hogy az adott probléma őket közvetlenül is érintse.

„Ha azt mondom, hogy a mérgező városi levegő megöli az embereket, azt egy kisgyerek nem érti. Vele inkább azt érdemes megbeszélni, hogy sokkal jobban óvja a környezetet, ha nem kéri, hogy autóval vigyék iskolába. Az egyéni cselekvési szintig kell levinni ezt az érzékenyítést. Különben ugyanúgy halott tudássá válik az egész, mint a ledarált matematikatételek. Ha a társadalmi szocializáció nem támogatja azt, amit az iskolában tanult, akkor mire felnő, ugyanolyan lesz a gyerek, mint mi.

És mi igencsak elszúrtuk a környezetünket.

Mit tehetünk szülőként azon kívül, hogy erre a szemléletre figyelő iskolát választunk (ha tudunk) a gyereknek? Itt is pofonegyszerű a válasz: játsszunk velük minél többet, menjünk vele minél többet a természetbe! Mint láttuk, már a felnőttek körében is megjelent az ökoszorongás, és ez a gyerekekre fokozottan igaz. „A jelenlegi világ a gyerekek számára nagyon nyomasztó lehet. Jön a klímaváltozás, az árvíz, a háború, a migráció – hallják egyfolytában. Márpedig ebben a világban kreatív, de önmagát biztonságban érző, integritással rendelkező emberre van szükség.”

Mindennapi praktikák

Ha pedig játékokat vásárolunk, figyelhetünk egyrészt arra, hogy annak tartalma a fenntarthatóságról, környezetvédelemről szóljon. Másrészt, hogy a gyártásában, előállításában megjelent-e mindez. Egyébként a legtöbb játék és játszótéri eszköz esetén már ez előírás. (Más kérdés, hogy mennyire tartják be, mondjuk, egyes távol-keleti országok.)

Ennél fontosabbak azok a mindennapi praktikák, amelyekkel észrevétlenül is egyfajta környezettudatos szemléletet sugallunk a gyerekeknek. Ha szelektíven gyűjtjük a szemetet, az elemet, ha van lehetőség, komposztálunk, stb. Vagy hogy hogyan csomagoljuk az uzsonnát: nejlonzacskóba, vagy esetleg méhviaszos papírba? Esetleg sokszor használatos dobozba? És azt is megbeszélhetjük a gyerekekkel, mit csináljon, ha nem eszi meg.

Hasznos lehet, ha megbeszéljük a gyerekekkel például, hogy milyen hatása van annak a farmernadrágnak a vízre, levegőre, a környezetre, amit hordok. Játszhatunk „Hány kilométer a reggelim”-játékot. (Egyenként átgondoljuk közösen, hogy amit fogyasztunk, honnan jött, hány kilométert utazott, amíg az asztalunkhoz ért.)

„Természetesen nem arról van szó, hogy ne igyunk, mondjuk kávét. Csak arról, hogy, gondoljuk át! És, ahol van választási lehetőségem, válasszak.”

Ehhez hasonló, amikor azt gondoljuk át, a mennyi CO2-t termeltünk, amíg beértünk az iskolába. És számos ilyen érzékenyítő praktika van (itt böngészhetünk például ilyenekről).

„Figyeljünk a társadalmi együttműködésre, a felelős gondolkodásra, a hulladék minimalizálásra. A termékek vásárlásánál nézzük meg a címkéket, nézzünk utána, azok mit jelentenek. Hogy az mennyire környezetbarát, és ha nem, van-e alternatívája. És ezeket a mindennapokban éljük át a gyerekkel közösen” – sorolja Czippán Katalin.

Egy ilyen szisztematikus munkával, a különböző szereplők (család-iskola-önkormányzat-állam) együttműködésével talán a következő generációk már nem követik el azokat a bűnöket a környezetünk ellen, amit az eddigiek bizony, elkövettek.