Az egyik szemem sírt, a másik nevetett, amikor a kormány visszavonta azt a korábbi döntését, amely középfokú nyelvvizsga (B2-es szint) meglétéhez kötötte a felsőfokú tanulmányok megkezdését. Szomorú voltam, mert ez nyílt elismerése annak, hogy a közoktatás képtelen teljesíteni azt a szerény célkitűzést, hogy minden továbbtanulni szándékozó középiskolás eljusson egy nyelvből B2-es szintre. Annak ellenére képtelen erre, hogy a Nemzeti Alaptanterv szerint legkésőbb a 4. évfolyamon el kell kezdeni egy nyelv tanítását, ami azt jelenti, hogy egy főiskolára vagy egyetemre felvételiző diák már legalább kilenc éve tanul nyelvet. Ugyanakkor megnyugvást is éreztem, hiszen ha a törvény életbe lépett volna, akkor nagyon sok tehetséges középiskolás nem tanulhatott volna tovább, mert önhibáján kívül nem jutott el egyetlen nyelvből sem B2-es szintre.

A 2019 decemberében megjelent PISA-felmérés eredményei is hasonló érzelmeket keltettek bennem. Némi örömet, hiszen a magyar diákok teljesítménye valamennyit javult, és némi bánatot, hiszen a magyar diákok továbbra is az OECD-átlag alatt teljesítenek.

Nagyon is érintve érzem magam ebben a nem túl rózsás helyzetben, hiszen négy évtizede tanítok nyelvet a közoktatásban. Ennyi év felhalmozott tapasztalatának elegendőnek kellene lennie ahhoz, hogy megoldást tudjak kínálni erre az áldatlan állapotra. Most meg is próbálkozom ezzel.

Amikor pályaválasztásra kerül sor, a szülők biztatják gyermekeiket, hogy legyenek közgazdászok, mérnökök, ügyvédek vagy orvosok. Én még olyat sohasem hallottam, hogy egy szülő arra próbálta volna rábeszélni gyermekét, hogy menjen pedagógusnak. Esetleg beleegyezését adja abban az esetben, ha lánygyermekről van szó, azzal a kikötéssel, hogy akkor jól kell majd férjhez mennie. Vajon miért óvják a szülők attól gyermekeiket, hogy az egyik legszebb – ha nem a legszebb – hivatást válasszák?

Úgy tűnik, a szülők sikeresen érvelnek a tanári pálya ellen, hiszen a középiskolám 120 végzős diákja közül csak egyetlen tanuló jelentkezett pedagógusnak. Azt feltételezem, hogy a szülők legfőbb érve az, hogy bármely értelmiségi szakma anyagi kilátásai vonzóak, a tanáréi viszont nem.

Nem teszek úgy, mintha a fenti megállapítás valami olyat hozott volna napvilágra, amit a magyar társadalom eddig ne tudott volna. Csak annyi a meglepő ebben, hogy a magyar társadalom ezt minden további nélkül évtizedek óta elfogadja, semmit sem tesz ellene.

Azt azonban, hogy az orvosok több mint fél évszázada súlyosan alul vannak fizetve, a társadalom nem fogadta el. A hálapénz, amelynek története egészen az 50-es évekig nyúlik vissza, segített abban, hogy egy szülő változatlanul az orvosi pályát javasolja gyermekének, hiszen „egy orvos mindig meg fog élni”.

A beteg természetesen jó orvoshoz szeretne jutni, és hajlandó azért fizetni, hogy előbb kerüljön sorra, és hogy jobban figyeljenek rá. A beteg fél a felkészületlen orvostól, mert az gyorsan és látványosan öl, ezért a jó ellátás reményében hajlandó mélyen a zsebébe nyúlni.

Az alacsony orvosi fizetést tehát a hálapénz némileg kiegyenlítette, persze nem minden szakorvos esetében, hiszen például a röntgenorvos vagy a patológus nem számíthat rá. De a hálapénz biztosította azt az általánosan elfogadott képet, hogy az orvosok jól megélnek, így a szülők továbbra is biztathatták gyermekeiket, hogy ezt a pályát válasszák. És tapasztalatom szerint sikeresen, mert egy végzős osztályból általában három-négy rendkívül tehetséges tanuló jelentkezik orvosnak.

Úgy tűnik, a társadalom nem fél a felkészületlen – és mondjuk ki: tehetségtelen – tanártól, mert az csak a lelket öli meg. Igaz, sok lelket és évtizedeken keresztül. Teljesen elfogadott, hogy egy gyerek szorongva megy iskolába, és az sem baj, ha unatkozik, és a benne rejlő tehetség nincs kibontakoztatva. Ez valahogy nem üti át a társadalom érzékenységének falát. A gyermekeink lelkének rombolásáért kevésbé aggódunk, mint egészségünk elvesztéséért. Talán mert az egyik lassan ható méreg, a másik meg pillanatok műve?

Volna egy szerény javaslatom Jonathan Swift után szabadon. Most, hogy az orvosok testületileg eldöntötték, lemondanak a hálapénzről, abban a reményben, hogy ennek fejében sikerül tisztességes fizetést kiharcolniuk, mi lenne, ha a szülők átirányítanák a hálapénzt a pedagógusoknak? Minden karácsonykor és minden pedagógusnapon kéretik minden szülőtől 10 000 forint hálapénz, amelyet konyakmeggyes dobozban kell diszkréten elhelyezni. Ha egy tanárnak hatvan tanítványa van, akkor ez félévente 600 000 forint, egy évben 1 200.000 forint. Ez havi 100 000 forint nettó, hiszen ezt nem kell bevallani, és adót sem kell utána fizetni. Így egy egyetemet végzett tanárnak nem 134 000 forint lesz a kezdő fizetése, hanem 234 000 forint, amivel talán már lehetne kezdene valamit.

Ezek után a szülők bátran mondhatnák gyermekeiknek: „Menjél fiam tanárnak, mert egy tanár mindig meg fog élni!”. Akkor majd egy végzős középiskolai osztályból több tehetséges diák választja a tanári pályát, a nyelvtanárok sikeresen juttatják el diákjaikat B2-es szintre, a PISA-felmérésben pedig lekörözzük a többi OECD-országot.

Van más ötletük?

A szerző a Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium angoltanára.