Kutya nehéz úgy vitacikket írni, ha az ember egyetért a másikkal. Az itt következő fejtegetés ezért nem cáfolja Révész Sándor írásának (Tanítsatok bátran fasiszta írókat!) állításait, inkább egyfajta lábjegyzetként viszonyul hozzájuk. Mint apró betűs kiegészítés, amelyből kiderül, hogy mi valósul meg a teóriából a gyakorlatban.
Azért érdemes ebben a témában megfutni ezt a kört, mert az új NAT tartalma, struktúrája, szemlélete és bevezetésének módja nem csak a beleerőltetett fasiszta írók miatt rettenetes, hanem mindenekelőtt az orbánista (oktatási) rendszer miatt, amelynek ez az alaptanterv ugyanúgy velejárója, mint a totális centralizáció, az uniformizálás, a tanszabadság felszámolása, a Klik, a fideszes komisszárok által vezetett tankerületek, a korai szelekció, a gyerekellenesség, Hoffmann Rózsa, Parragh László.
Ilyen a rezsim, ezért amikor egy olyan elméleti szinten is tárgyalható kérdés kerül elő, hogy mit kezdjünk a fasiszta írók alkotásaival, akkor nem tehetünk úgy, mintha erre a kérdésre nem ebben a rezsimben adnák majd meg a rezsimhez méltóan nyomorult gyakorlati választ a rezsim irányítói és a nekik kiszolgáltatott iskolai alkalmazottak a kárunkra.
Révész Sándor amellett érvel meggyőzően, hogy az egyes szerzők gaztettei és sötét politikai nézetei nem indokolják azt, hogy a műveik kimaradjanak a közoktatásból. Attól még, hogy az illető fasiszta, írhat jó könyveket. Ami igaz. A jó könyveket pedig miért ne szabadna tanítani? Ez is igaz. (Lábjegyzet 1.: Nem mindegy, hogy valakit annak ellenére tanítanak, hogy nyilas volt, vagy éppen emiatt, de erre később visszatérünk.)
Az ügyben Pokorni Zoltán is kifejtette álláspontját, amit Révész egyetértően idéz: „Egy nyilas is tud jó regényt írni. (...) Minden, amit a tananyagban szerepeltetünk, az pozitív ideál? Egy iskola világa az úgy néz ki, hogy minden, ami itt van előttetek az tökéletes és szép? Egy fenét. Értékütközéseket, dilemmákat mutatunk a gyerekeinknek. Egyébként miről szólna az iskola? Egy jó pedagógus értékdilemmákat vázol.”
Itt kezdődik a baj. A magyar iskola ugyanis pontosan annyira szól az értékdilemmák vázolásáról, az érvelési készség és az ítélőerő fejlesztéséről, mint a Normafa átépítése a környezetvédelemről. A magyar iskolák nem a dilemmázgató nyitottságukról nevezetesek, hanem a túlterhelésről, a frontális oktatásról, a rohanásról, a tekintélyelvűségről, a magolásról, a folyamatos számonkérésről. A tanagyag „letanításáról”, ahogy az érintettek mondják igen beszédesen. (Lábjegyzet 2.: Persze vannak kivételek. A kivétel azonban azért kivétel, mert nem jellemző. Ilyenkor szokott érkezni az a komment, hogy ez tévedés, hiszen a hozzászólónak remek magyartanára volt, a legendás Szabó tanár úr, akinek az óráit mindenki imádta, holott az a bizonyos Szabó tanár úr csak pár évig tanította, és aki helyette jött, már elviselhetetlen volt, de ha ő nem is, akkor a történelemtanára biztosan. A közoktatásban eltöltött tizenkét hosszú esztendő alatt mindenki találkozik egy darab Szabó tanár úrral, akire később azért emlékszik vissza szívesen, mert a többieket igyekszik elfelejteni. A csalfa remény különös megnyilvánulása abban bízni, hogy a nyilas írók munkásságával kapcsolatos értékdilemmákat nem az utóbbiak vázolják majd fel.)
Mindazonáltal Révész és Pokorni beszédhelyzete különbözik. Amikor a publicista helyeslően arról ír, hogy „értékütközéseket, a dilemmákat kell a tanulók elé állítani”, akkor a lábjegyzetes változat így hangzik: olyan iskolákra volna szükség, ahol a pedagógusok így tanítanak. Ha így tanítanának mindenütt, bárcsak!, akkor akár fasiszta írók művei is bekerülhetnek a helyi tantervekbe (hangsúly a helyin). Ez tehát egy feltételes szerkezet.
Pokorni nyilatkozata ellenben nem értelmezhető másképpen, minthogy a magyar iskolák már most is megfelelnek ennek az igénynek. Kijelentő módban, jelen időben. Hiszen a kormány döntésére vonatkozó újságírói kérdésre válaszolva magyarázta el, miért nem tartja gondnak a fasiszta írók beemelését a kötelező alaptantervbe. Azért nem, mert a jó pedagógus értékdilemmákat vázol – szögezte le, tökéletesen figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a pártja az elmúlt tíz évben mindent megtett annak érdekében, hogy a pedagógusoknak eszükbe se jusson ilyesmit tenni. Majd éppen az állampárt kedvenc írói kapcsán kezdenek értékkonfliktusokba belebonyolódni, miközben elég egyetlen turbónemzeti szülő, aki félreért valamit, és már megy a feljelentés a tankerületnek és az Origónak az ideológiai elhajlás miatt.
Miután a Fidesz restaurálta a szocializmust az oktatásban, megfosztva a helyi közösségeket az iskolájuktól, a tantestületeket pedig a szakmai autonómiától; miután igazgatóktól váltak meg pusztán azért, mert nem azonosultak maradéktalanul a hivatalos irányvonallal; miután a pedagógusokat egyentankönyvet használó segédszemélyzetté fokozták le; miután beleverték a dolgozó nép fejébe, hogy ők egy 17 éves diáklánytól az Akadémia elnökéig bárkit készek szemrebbenés nélkül sárba taposni; kiáll a Fidesz színeiben megválasztott polgármester, és úgy csinál, mintha a tanórák Veiszer Alinda beszélgetős műsoraihoz hasonlítanának, amelyeken értékdilemmákat dolgoznak fel a résztvevők szabadon.
Azért ez émelyítő köztünk szólva. A Bayer-féle büszkén felvállalt harcigörénységnél csupán az emberarcú fideszes eltaknyolós magánszáma nyomasztóbb, bár ez ízlés dolga persze, nem fogunk összeveszni, ha valaki fordítva gondolja.
Néhány alapítványi iskolát és egy-két nagyvárosi gimnáziumot leszámítva az ország jelentős részében nem dilemmákat mutatnak majd be a gyerekeknek a fasiszta írókat tárgyalva, hanem „letanítják” nekik gyorsan ezt a tananyagot is a minisztériumi útmutatók alapján. Mindegy, hogy azért, mert nem jó pedagógusok, vagy azért, mert egy kistelepülésen sokkal szűkebb a mozgástér.
Valójában a védettebb intézményeknek és az elhivatottabb tanároknak sem lesz könnyű külön utakon járni. Az órák tartalmát a kimeneti vizsga határozza meg, márpedig, ha az érettségin nyilas írók is előkerülhetnek (Tájleírás és etnikai homogenitás a 20. század hazafias prózájában), akkor muszáj a diákokat erre felkészíteni.
Konklúzió: fognak fasiszta írókat tanítani, de nem olyan módon, ahogyan Révész Sándor szeretné, avagy Pokorni Zoltán állítja.
Addig nyújtózkodj, amíg a Takaró ér
Ezen a ponton térünk vissza arra a különbségre, hogy valakit annak ellenére tanítanak, hogy fasiszta volt, vagy éppen emiatt. Nem kellene ugyanis egy pillanatig sem úgy tenni, mintha a NAT irodalmi fejezetének átrendezése egy kultúrtörténeti dilemmára adott válasz lenne, és nem a hagyományos jobboldal azon régi sérelmét kezelné, amely röviden így foglalható össze: Esterházy jobb, mint nálunk bárki. Bonyolíthatnánk, de ez a lényeg. És Krúdy is jobb. Meg Nádas is. József Attila és Parti Nagy. Itt egy nagyjából 150 elemű lista következne mire eljutunk az első olyan szerzőhöz, akit a jobboldali kultúrharcosok a sajátjuknak tartanak, mert nem bírta a zsidókat ideológiai okok miatt. De ő meg kiszúrt velük azzal, hogy leszbikus volt. Ami a keresztény, fehér, heteró pride-ba nehezen illeszkedik bele hézagmentesen.
Eleinte próbálkoztak egyes népi írókkal is, akik ígéretes módon nem bírták a zsidókat utasították el a liberalizmust, de ez a vonzalom addig tartott, amíg véletlenül bele nem olvastak valamelyik írásukba, amelyből kiderült, hogy ők a Horthy-rendszert is utálták. Mára teljesen elfelejtették őket. Ezután megkísérelték átráncigálni Kertészt a táborukba, aki viszont annyira nem volt keresztény, hogy egyenesen zsidó volt. Ami momentán bocsánatos bűn, de a Jobbik régi szavazóinak átcsábításához nem kifejezetten optimális pedigré, ki is ejtették az alaptantervből.
Frusztráló helyzet. Meggyőződésük, hogy ők testesítik meg természetes joguknál fogva a nemzetet, a parlamentben kétharmaddal rendelkeznek, övék minden a földektől a budai Várig, ugyanakkor az irodalmi kánon saját képükre formálásában annyi eredményt sem tudtak felmutatni mint Mészáros Lőrinc a nemzetközi piacon.
A művészi tehetség nem szükségszerűen társul baloldali, liberális vagy konzervatív elköteleződéssel, senki sem állította az ellenkezőjét. Megkerülhetetlen, esetenként lenyűgöző életművet hoztak létre olyan személyek is, akik politikai értelemben a szélsőjobboldalhoz tartoztak. Magyarországon valami miatt nem, aminek nem tudni az okát. Így alakult. Mivel a Fideszben uralkodó világnézeti vákuumba a szélsőjobboldali ideológia nyomult be már réges-régen, a kultúra területén is ehhez igazodva keresi identitásának megalapozását. Megkérdőjelezhetetlen nagyságú hazai alkotók híján ez nem egyszerű feladat.
Mostanra végre sikerült előásniuk három olyan írót, aki egyrészt nem bírta a zsidókat dicsérte Mussolinit, másrészt a felsorolt kritériumoknak is megfelel, miközben nem állított elő olvashatatlan szövegeket. Kisebb nehézséget jelent egyelőre, hogy a háromból kettőről a törzsszavazók még nem hallottak soha, de pont arra jó az alaptanterv és a propagandaminisztérium, hogy a jövőben ez megváltozzon.
Lábjegyzet 3: a kultúrharc pedig arra, hogy ami a hatalmat illeti, minden ugyanígy maradjon.
