„Nem tudom, képes-e felismerni, hány élet ment tönkre”
Hat évvel ezelőtt a 444 leleplező cikkéből derült ki, hogy egy budapesti elit iskola elismert, a gyerekek rajongását is élvező magyartanára a 80-as években molesztálta a diákjait. Sipos Pál a tanítás mellett rendszeresen táboroztatott is: a szendrői háromhetes nyaralásokon Oláh Judit filmrendező négy alkalommal is részt vett. Visszatérés Epipóba című filmje arra keresi a választ, a botrány után vajon hol van a helye ennek a gyermekkori titkos világnak a ma már felnőtt táborozók életében.
Oláh Judit még hatéves sem volt, amikor a szülei felvetették neki, hogy elmehetne egy nyári táborba. A képzeletbeli világ, „Epipo” igazi csodának számított akkoriban, a híres bánki nyaraltatás egyik utódtáboraként jött létre, a főként budapesti értelmiségi családok pedig olyan szívesen küldték a gyerekeiket, hogy minden évben várólista volt.
A 6 és 14 év közötti gyerekeket befogadó Epipóban sajátos törvények uralkodtak, minden háromhetes nyaralást egy keretjátékba ágyaztak be, ahol a fiúk medvék voltak, a lányok pedig boszorkányok. A visszatérő idősebb gyerekek szobafőnökökké váltak, és segítettek irányítani a játékot, amelynek a lényege az volt, hogy az országot minden évben egy különleges ellenség támadja meg, akit a gyerekeknek kellett legyőzniük.
Epipónak különleges himnusza, sőt, titkos nyelve is volt, a táborozók pedig saját becenevet kaptak. Ebben a zárt világban az juthatott előre, az volt a legjobb játékos, aki „mindig szerepben maradt”, azaz teljesen komolyan vette feladatokat és a szeánszokat is. A tábort a laza és karizmatikus gimnáziumi tanár, Sipos Pál vezette, aki igazi kultuszt épített maga köré: a gyerekek istenként tisztelték, mindenki közel akart kerülni hozzá.
Sipos azonban egyszer csak felszívódott az iskolájából, és majdnem egy évtized után Epipo is bezárta kapuit. A gyerekek értetlenül álltak a dolog előtt.
Oláh Judit sem tudta, mi történhetett, de nem kérdezősködött többet. Csak 2014-ben, a cikk után döbbent rá, hogy azért nem volt több tábor, mert Siposról kiderült, több diákot is szexuális játékokba vont be: a hírek a táborban, valamint a tanár lakásán rendezett közös pornónézésről és maszturbálásokról szóltak – ezeket az eseteket Sipos hat éve gyakorlatilag el is ismerte a lapnak. A szülők, akik annak idején tudomást szereztek a történtekről, szerették volna megkímélni a gyerekeiket, ezért nem fordultak a rendőrséghez, de cserébe azt a feltételt szabták Siposnak, hogy ne menjen többé iskolások közelébe. Ezt a feltételt ő később – televíziós ifjúsági műsorok szerkesztőjeként – nyilvánvalóan megszegte.
Elkezdődhet a feldolgozás
„Éppen Horvátországba mentünk nyaralni a családommal, ültünk az autóban, és egyszer csak megláttam azt a cikket” – idézi fel Oláh Judit, hogyan került újra kapcsolatba az epipói emlékekkel több mint két évtized után. „Azonnal létrejött egy zárt csoport a Facebookon, ahol a régi táborozókat szedték össze, és elindult egy nagyon intenzív kommunikáció. Én addig nem hallottam semmit, csak kamaszként egyszer azt, hogy Sipos talán a fiúkat szereti. Semmi egyebet.”
A kezdeti sokk után Oláh Juditban hamar felmerült, hogy filmes eszközökkel is feldolgozza azt, ami velük, korábbi táborozókkal történik a cikk hatására. Az HBO-n hamarosan debütáló Visszatérés Epipóba című dokumentumfilm cselekménye több szálon fut: a gyerekként Epipóban táborozók egy hosszú, több alkalmas pszichodráma-foglalkozás keretein belül próbálják felidézni a táboros élményeket, és megszólal Sipos több áldozata is. A tengernyi archív felvételnek köszönhetően némi betekintést nyerhetünk abba, mivel teltek a nyarak a Borsod megyei Szendrőre szervezett táborban, de szintén erős anyag az is, amelyben a rendező a szüleivel beszélget arról, nem érzékelték-e, hogy valami baj van a kislányukkal:
Epipo világában ugyanis a játék része volt számos – nem szexuális visszaéléssel kapcsolatos – megalázó helyzet is.
Oláh Judit a cikk utáni első években kutatott, interjúkat vett fel, és igyekezett meggyőzni a régi epipói polgárokat, hogy vegyenek részt a filmjében. Azt már az elején tudta, hogy nem botrányfilmet akar csinálni. A leleplezés már megtörtént, arra a kérdésre azonban továbbra sem volt válasz, hogyan él az egykori táborozókban a szendrői nyarak emléke, és ez hogyan alakulhat át a cikk hatására. Változó ugyanis, hogy ki milyen élményekkel távozott onnan, van, aki a mai napig nagy szeretettel gondol rá.
„Nehéz elképzelni kívülről, milyen erős az érzelmi kötődés ehhez a táborhoz. Felnőtt, ma már idősödő emberek identitásának a legfontosabb pillére az, hogy ők epipói polgárok voltak. Máig azon a néven szólíttatják magukat, amit ott kaptak, közel állnak az ott megismert emberekhez. Még mindig nagyon fontos nekik. A cikk hatására azonban egy csomó ember előállt a harminc évvel ezelőtti sérelmeivel. Akkor jöttem rá, hogy ezek szerint nem csak én éreztem magam rosszul ezekben a helyzetekben. Abban volt egy katarzis. Hogy akkor végre beszélhetünk ezekről a dolgokról, elkezdődhet valamiféle feldolgozás.”
Helyre tenni Epipo emlékét
A foglalkozáson, és ezzel együtt a filmben részt vevők közül két-három olyan ember volt, aki az első perctől kezdve támogatta az ötletet – ők kapcsolatban maradtak Judittal az évek során, így tudták, nem fog ebből a történetből vállalhatatlan filmet csinálni. A rendező szerint a pozitív hozzáállásuk annak is köszönhető, hogy ők előrébb jártak abban, hogy valahogy helyre tegyék magukban a történteket, és örültek, ha ehhez további segítséget kaptak.
Az áldozatokkal ez sokkal nehezebb folyamat volt: Oláh Judit az egyik megszólalóval egy éven keresztül találkozott rendszeresen, hogy erős bizalmi viszony alakulhasson ki köztük. A férfi ez után tudta azt mondani, hogy névvel-arccal vállalja a történetet, és annak következményeit, ehhez érthető módon elképesztő bátorság kellett.
Sokan viszont nem tartják jó ötletnek a filmet. Oláh Judit szerint már kevés olyan ember van, aki Sipost védené – a legtöbben inkább azzal érveltek, hogy a filmmel meggyaláznák Epipo emlékét. „Sokakban, akiket nem ért szexuális bántalmazás, van egyfajta nagyon erős – és szerintem félreértelmezett – lojalitás, amitől azt gondolják, ha beszélünk a negatív dolgokról, lenullázzuk mindazt, amit Szendrőtől kaptunk.
Azt gondolták, hallgatni kell a hibákról, és védelmezni ezt a rendszert. Ezzel szemben én úgy véltem, hogy amit lehet, azt tegyük rendbe, hiszen csak így léphetünk tovább és fejlődhetünk mindannyian.
És persze sok olyan emberrel is beszéltem, akinek megvan a maga traumája, de nem tart még ott, hogy ország-világ előtt vállalja, ami teljes mértékben érthető” – mondja a rendező.
Nyaranta két háromhetes turnust szerveztek Epipóba csaknem egy évtizeden át, tehát minimum 100-200 mára már felnőtt, korábbi táborozó érintett a történetben: közülük tizenhárman szólalnak meg a filmben. Sokan vannak olyanok, akik nem tudtak megbékélni azzal, hogy az emlékeikről ilyen kontextusban beszéljenek.
„Szerintem ez egy tipikus pszichológiai folyamat, és abban bízom, hogy ha ők megnézik a filmet, akkor megértik, miért nem gyalázzuk meg ezzel Epipo emlékét” – mondja Oláh Judit, aki az egyik volt táborozó példáját hozta fel: ő a film végén beszél arról, hogy a másfél éven át tartó pszichodráma-foglalkozásnak köszönhetően megértette, hogy megfér egymás mellett a jó és a rossz is. Sokan ugyanis nehezen tudták egymás mellé tenni azt, „hogy az általuk olyan nagyon szeretett táborvezető a gyerekkoruk legszebb emlékeinek helyszínén ilyen dolgokat csinált”.
Akkor is, ha nem lehet szavakba önteni
Oláh Juditban erősebbek a rossz érzések a táborral kapcsolatban, ám a filmkészítést mintegy terápiaként használva eljutott odáig, hogy azt is tudja értékelni, mit kapott Szendrőtől: „Epipo az akkori úttörőtáborokhoz képest maga volt a szabadság, a nyugati demokrácia jelképe. Egy jóleső lélegzetvétel – legalábbis ez volt a szándék, ez volt az elképzelés, ebben biztos vagyok. De a valóságban létrehoztak egy olyan közeget, amelyben nem lehetett lányosnak lenni, nem lehetett szoknyát hordani, nyávogni, nem lehetett a kaját nem megenni, és ahol tűrni kellett a seggbe rúgást, akkor is, ha métereket repültél tőle. És közben belénk plántálták, hogy jobban vagyunk, mint az úttörők, mert mi kreatív színdarabokat csinálunk, és mélyebb dalokat énekelünk.”
A rendező szerint nem véletlen, hogy sok művész került ki aztán ezekből a táborokból, hiszen magukba szívták az alkotóerőt. „De számomra ez ettől még egy szigorú, zárt rendszer volt. Amikor ott voltam, túl kicsi voltam hozzá, hogy ezeket értsem. Egy abuzív légkör nagyon erősen meghatározza egy gyerek hogyanlétét, akkor is, hogyha azt akkor nem tudja szavakba önteni” – mondja Oláh Judit.
Az a rendező által elmondottakból és a filmből is kiderül, hogy az egész rendszer egy figura köré épült: Sipos gyakorlatilag isten volt, csak kevesen kerülhettek közel hozzá, a többiek számára pedig – így a rendezőnek is – szinte elérhetetlen volt. „Úgy épült fel a hierarchia, hogy egy ideig kisboszorkány vagy, utána majd nagyboszorkány leszel, és aztán igazi boszorkánnyá avatnak. Esetleg eljutsz egy medvesapkáig, ami az ottani legnagyobb kitüntetésnek felel meg. Ha idősebb korodban is mész, szobafőnök leszel, és ha még nagyobb leszel, körülbelül te leszel Sipos – ezt láthatta az ember maga előtt, mintegy lehetséges útként, de nem volt világos, hogy ehhez mit kell tenni, mert az állomások nem korhoz voltak kötve, meg kellett volna felelni bizonyos kritériumoknak, amelyek számomra nem voltak világosak. Legalábbis úgy éltem meg, hogy bárhogy igyekszem, valahogy nem felelek meg” – magyarázza Oláh Judit.
A filmkészítéshez szükséges beszélgetések alatt időnként felmerült, hogy a szexuális bántalmazások melegágya sokkal inkább az iskola volt, mint a tábor, és hogy ebből kifolyólag vajon szét kell-e választani Sipos magyartanári és táborvezetői szerepét. Oláh Judit főként olyan szexuális áldozatokat ismer, akik tanítványok voltak és táborozók is, vagy előbb egyik, aztán másik. „Az, hogy ő egyébként egy nagyon jó gimnáziumban volt nagyon elismert magyartanár, sokat segített abban, hogy a szülők megbízzanak benne, és elküldjék három hétre a gyerekeiket egy általa vezetett táborba. Olyan mélyen összefolyik a kettő, hogy lehetetlen szétválasztani, mégiscsak egy emberről van szó. Az, hogy fizikailag hol történt több eset, a lakásán vagy a táborban, teljesen mindegy.”
Előrángatni az odújából
A rendező már korán eldöntötte, hogy a filmkészítés közben benne és a társaiban felmerülő kérdéseket fel fogja tenni Sipos Pálnak. Számtalanszor írt neki, mire Sipos belement a találkozásba, azzal a feltétellel, hogy a kamera ne forogjon közben. Tudta, hogy zajlik a forgatás, de Oláh Judit szerint meglepően higgadt volt, és egyszer sem kérte, hogy ne készüljön el a dokumentumfilm.
„Amikor először megláttam, arra gondoltam, hogy milyen jól néz ki. Volt egy ilyen romantikus elképzelésem, hogy a cikk után összeomlott. De erős volt. Tényleg elgondolkodik az ember: vajon csodálatra méltó dolog, hogy valaki egy ilyen ügy után is összeszedett maradt, vagy ennyire nem esett le neki, mit csinált? Féltem, hogy haragszik rám, amiért firtatom a dolgot, de nem volt ellenséges. Ez pozitívum volt.
De lehet, hogy még mindig ügyes manipulátor
– idézte fel a viszontlátás emlékét Oláh Judit.
A találkozás után többen azt hitték, Sipos talán előáll és bocsánatot kér. Egy darabig úgy is tűnt, van esély arra, hogy szerepeljen a filmben. Végül felszívódott. A rendező néhányszor próbálkozott még nála, és úgy érzi, mindent megtett annak érdekében, hogy párbeszédet folytassanak. Innentől nem gondolja, hogy bármivel is tartozik neki. Ahogy ő fogalmaz, a maga részén túl van, azért azonban még mindig nagyon dühös, amit Sipos másokkal csinált.
„Azt mondta nekem, hogy azért nem akar bocsánatot kérni, vagy részt venni a filmben, mert bármit is mondana, úgysem hinne neki senki, megbocsátást pedig végképp nem nyerhetne. Lehet, hogy igaza volt? Nem tudom. Szerintem a gesztus sokaknak nagyon fontos lett volna, és nem csak azoknak, akik szexuális áldozatai, hanem azoknak is, akik ezzel az egész epipói emlékükkel nem tudnak mit kezdeni, mert azt várják, hogy ő mondjon valamit.
Szóljon hozzájuk, vagy mondja azt, hogy sajnálom, gyerekek, elbasztam. Csak hát ehhez bátorság kellene. Az én világképemhez hozzátartozna, hogy valaki megbánja a bűneit, és van elég gerinces ahhoz, hogy ezt be is vállalja mások előtt. Nagyon nehezen hiszek valami eredendő gonoszságban.
Oláh Judit kudarcélményként éli meg, hogy miközben öt éven át küzdött a filmért, nagyon hitt abban, hogy sikerül előrángatnia Sipost az odújából, és, ahogy fogalmaz, történik valami.
Nem tudom, hogy valójában össze tudta-e rakni, mekkora hatalma volt a gyerekek fölött, hogy mennyire visszaélt ezzel, és hogy ez mit jelent ezeknek az embereknek. Nem tudom, képes-e felismerni, hány élet ment tökre.
A film október 1-től elérhető az HBO Gón.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
