Beszorultunk az ElkXrtuk és a Squid Game közé
A felhajtást és az őrületet vékony vonal választja el egymástól, és az elmúlt hónapban kénytelenek voltunk a kettő között egyensúlyozni. Visszatekintünk a kitömött állatoktól az IMDb-csatatérig terjedő időszakra, hogy aztán levonjuk a következtetést, hogy Facebook nélkül is lehet létezni, ha a helyzet erre kényszerít. Összegyűjöttük az október legjobb, legérdekesebb cikkeit az Élet + Stílus és a Kult rovatból.
Választási kampányt megszégyenítő hype vezette fel a Gyurcsány-filmként beazonosított, a cím írásmódjának tekintetében sokáig fluid, ám végül ElkXrtukként debütáló Kálomista-alkotást, de aztán rá kellett jönnünk, hogy EZ MÁR a választási kampány, a fideszes politikusok ugyanis úgy repültek rá a filmre, mintha az állásuk múlna rajta. De nemcsak ők generáltak elképesztő habzást az ElkXrtuk körül, hanem a producer is. Kálomista Gábor az áldozati szerepet választva hergelte a közönséget azzal, hogy a mozik diszkriminálják a filmjét, hogy aztán kiderüljön, hogy már a premier után teleszórják ingyenes vetítésekkel az országot – például a film középpontjában álló 2006-os zavargások évfordulójára (amely történetesen az 1956-os forradalom évfordulója is) rendezett Békemenet után is.
Hogy ne csak hype legyen, hanem tartalom is, megnéztük a filmet, és meg kellett állapítanunk, hogy bármennyire próbálkozik is, az ElkXrtuk nem tud sikeres propagandafilmmé válni, egész egyszerűen azért, mert dögletesen unalmas. Ettől persze a propaganda még nem maradt el, a közszolgálati rádió például tényként közölte, hogy Dobrev Klára adott utasítást a szemkilövetésre, miután a film producerei többször is elmondták, hogy az ElkXrtukban valósághűen ábrázolták, mi történt az őszödi beszéd kiszivárgása utáni napokban. Apró szépséghiba, hogy Dobrev Klára 2006-ban nem volt kormányzati pozícióban.
Az Elkxrtuk tehát már akkor túlnőtt önmagán, amikor még be sem mutatták, a legnagyobb filmes adatbázis, az IMDb oldalán pedig azóta is dúl a harc az értékelések aknamezején.
A hype-nak egy egész másik szintjére jutott a Netflix váratlanul nagyot durranó sikersorozata, a Squid Game, amely elől – másképp ugyan, mint az ElkXrtuk elől – nehéz volt elbújni az elmúlt hónapban. A dél-koreai sorozat elképesztő sikere azért is nehezen értelmezhető, mert valójában egy sokadik Éhezők viadala, ahol ezúttal ártatlan gyerekjátékokon keresztül gyilkolják a résztvevőket. A sorozat Dél-Koreában a társadalmi egyenlőtlenségekről szóló politikai diskurzus fókuszába került, a pártok kampányolnak vele. A Squid Game-ben feltűnt ruhadarabokért roham indult a boltokban. A koreai szolgáltató külön díjat akar legombolni a Netflixről, mert a Squid Game népszerűsége miatt minden eddiginél nagyobb terhelés érte az infrastruktúráját, a sorozatban többször is bemutatott telefonszám valódi gazdáját pedig őrületbe kergették azzal, hogy napi több ezer hívása volt. Ma pedig már ott tartunk, hogy a Squid Game-et másolva verik egymást az iskolákban a gyerekek. Hogy mitől ütött ez a sorozat ekkorát a véres-játékos akciófilmek túlzsúfolt mezőnyében, arra nem jöttünk rá az után sem, hogy megnéztük. De, ha kapnánk egy névjegykártyát egy négyzettel, háromszöggel és körrel a hátoldalán, biztosan nem hívnánk fel a rajta talált telefonszámot.
Szerencsére láttunk októberben néhány olyan filmet is, amely körül teljesen indokolt volt a felhajtás. A legújabb, és Daniel Craig legutolsó James Bondjára például már annyit vártunk, hogy az önmagában is felhajtás, és nem csalódtunk: a másfél éve halogatott, új 007-es produkció, a Nincs idő meghalni mindenkit gyomron vág, akit egy kicsit érdekelnek a James Bond-filmek.
Nem annak vártuk, mégis az év egyik legjobb filmjét láttuk Kis Hajni rendezésében. A Külön falka megrázó, megindító, szokatlan és hihetetlenül erős alkotás: a fiatal rendező egyből olyan nagyot dobott, amitől a szavunk is elállt.
Ahogy elállt a szavunk Frank Herbert regényének, a Dűnének az új filmes feldolgozásától is. Denis Villeneuve rendezésétől sokan tartottak az előző, 1984-es filmes verziója után, de szerzőnk minden aggodalma elszállt a mozivászon előtt.
Az Oscarra nevezett magyar alkotásnál viszont már kevésbé értettük a választást. Pedig a Post Mortem alapötlete nagyon jó: végre van népies, magyar, falusi horrorunk, karéj kenyérre szalonnát és hagymát halálra váltan vagdaló, fejkendős asszonyokkal. Ijedt falusiak, halott gyerekek, élő halottak, mi kellhet még? A gond csak az, hogy a film annak ellenére lett Magyarország nevezése az Oscar-díjra, hogy nyilvánvalóan mindenki, akinek köze van a döntéshez, pontosan tudja, hogy kisebb fesztiválokon szerzett díjai ellenére semmi esélye nincs nemhogy a díjra, de még a jelölésre sem.
Azt is tudjuk, mivel indul ugyanebben a versenyben Románia, megnéztük ugyanis a Berlinale-fődíjas furcsa című, és általában is furcsa Zűrös kettyintés avagy pornó a diliházban című filmet, amelyben még csak nem is egy éles szexjelenet a legmeglepőbb. Hanem például az, hogy a román társadalomról szóló film egy az egyben szólhatna akár a magyar társadalomról is.
Fabricius Gáborral a Kádár-kor sötétségébe merültünk alá a hideglelős hangulatú Eltörölni Frankot című filmben – abba a korba, amikor mindenkit el akartak hallgattatni, aki nem illett bele a sötétszürke – ahogy akkor becézték – „létező szocializmus” keretei közé. François Ozonnal pedig kibeszéltük, miért is kételkedett abban, hogy a mostani Magyarországon bemutatják-e az új filmjét, a 85 nyarát.
Nem új, sőt kereken húszéves idén az Üvegtigris, az Ízirájder, öcsém! viszont még mindig időtlenül cseng. Az alkotókkal beszéltük át, hogy csináltak vígjátékot egy valójában szomorú történetről.
Az ElkXrtuk mellett a Vadászati Világkiállítás volt a NER másik presztízsrendezvénye októberben, ahol úgy megvédték a vadakat, mint a kormány a magánnyugdíjpénztárakat. Mi pedig minden előítéletünket félretéve pszichedelikus utazást tettünk a vadvilágba. A Hungexpón túl azonban szívesebben foglalkoztunk élő állatokkal, például kutyákkal, hogy azán kiderüljön, a velük való kapcsolatunk milyensége valójában rólunk szól.
Kutyákról ugyan nem, de elefántokról és fókákról esett szó, amikor leültünk beszélgetni a cirkuszművészet legendás alakjával, a most 80 éves Kristóf Istvánnal. A Fővárosi Nagycirkuszt 24 éven át vezető Kristóf Istvánnak a mai napig meggyőződése, hogy a legszebb szám a cirkuszban a légtornászé. De megtanulta azt is, hogy ha az ember egy szaltót akar fogni, akkor jó sokszor fejbe fogják rúgni.
Amit még metgtanultunk/megismertünk/megtudtunk ebben a hónapban:
- Gálvölgyi János először játszik Pintér Béla társulatában. Pintér Bélának pedig rohadtul elege van. Kritikánk az új darabról itt olvasható.
- Halász Juditnak sincs születésnapja a Boldog születésnapot című dal nélkül, és állítja, hiába mondják, a gyerekek a leghálásabb közönség, de ennek az ellenkezője igaz. Interjúnk a színésznővel itt olvasható.
- Az utolsó pillanatban vagyunk, amikor még meghallgathatjuk azokat, akik túlélték a koncentrációs táborok borzalmait. A 97 éves holokauszt-túlélőnek, Lily Ebertnek hangja pedig a 17 éves dédunokájának, Dov Formannek köszönhetően milliókhoz ér el. Írásunk a TikTok-sztárokról és a közös könyvükről itt olvasható.
- Minden ügyet megúszott, a rajongók egy része pedig a mai napig kitart mellette, és nagyon sok embernek állt érdekében, hogy elfordítsa a fejét a szexuális visszaélések vádjai elől. R. Kelly akár élete végéig börtönben maradhat. Arról, hogy hogy jutottunk ide, és mit jelent ez a metoo-mozgalom sokáig háttérbe szorított fekete tagjainak, itt írtunk.
- J.K. Rowling kismet megtalálta a módját, hogy elmondja, mennyire fontos megpróbálni megérteni egymást, és úgy dolgozni a magunk boldogságáért, hogy azzal a másikét is segítsük. Írásunk a Harry Potter szerzőjének legújabb könyvéről, A karácsonyi malacról itt olvasható.
- „És akkor én most feszüljek ezen, hogy hülye az ország?” – tették fel a költői kérdést a Bohemian Betyars tagjai, akik szerint az emberek elvárásainak kellene magasabbnak lenni. Közben bedobtak egy új lemezt, mi pedig erről is beszélgettünk velük.
- Eufórikus és megindító koncertet adott a Müpában a punk keresztanyja, Patti Smith. A koncertről, amelyben meghallottuk az eget rengető kamarazenét, itt írtunk.
- Elsőre talán csak egy iszonyatosan drága, üres attrakciónak tűnik a párizsi Diadalív becsomagolása, de elmagyaráztuk, mitől művészet mégis Christo elképesztő terve. Ahogy azt is, hogy miért érdemes róla nagyon is vitatkozni. Péládul mit üzen ennyi csomagolóanyag, amikor a világot elárasztja a szemét?
- Végül pedig: van élet a Facebook nélkül. Sőt, talán a Facebook nélkül van igazán élet.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
