Rafael Nadal szenvedésből és akaraterőből építi a szobrát
Rafael Nadal 35 éves, sérülésektől tépázott teste minden mutató szerint nem lehetett volna olyan állapotban, hogy eljusson az Australian Open döntőjéig, majd ott öt hosszú szettben megverje a nála esélyesebb Danyiil Medvegyevet. Nadal mégis megcsinálta. Azt mondja, ő csak élvezni akarja a teniszt, közben mégis történelmet ír. Most már az sem biztos, hogy a 21. Grand Slam-címe után nincs benne a 22. is.
Rafael Nadallal valamikor tavaly év elején készített a GQ egy szórakoztató kis színes videót, amelyben felsorolja, hogy mik azok a nélkülözhetetlen dolgok, amelyek hozzátartoznak az életéhez és a munkájához – a telefontól kezdve az útlevelén át a teniszütőig, és mostanában az arcmaszkokig. Nadal egy adott pillanatban magától értetődően rántja elő a táskájából a fájdalomcsillapítókat, és nevetve mondja, hogy már 34 és fél éves, sok kilométerrel a lábában, így a fájdalom hozzátartozik a mindennapokhoz, kell a gyógyszer, hogy működni tudjon.
Nem tudhatjuk, hogy mennyi fájdalmat kellett csillapítania az idei Australian Open döntője előtt, de az egybehangzó vélemény volt, hogy a nála tíz évvel fiatalabb Danyiil Medvegyevvel szemben nem ő volt a meccs esélyese, és nem a kora vagy a kettejük között lévő korkülönbség miatt. Nadal egy olyan fél év után érkezett meg Melbourne-be, amely után minden labdamenet ajándéknak tűnik, és ehhez ő maga is így állt hozzá. Tavaly egy régóta meglévő lábsérülés miatt került parkolópályára, és az elődöntő után bevallotta, hogy a legsötétebb pillanatokban azon is elgondolkodott a csapatával, hogy talán eljött a búcsú ideje.
Nem elég, hogy jó ideig nem tudott edzeni, decemberben még egy koronavírus-fertőzés is áthúzta a számításait. Nadal ezek után nem győzte hangsúlyozni, hogy nem sietteti a visszatérését. Három héttel ezelőtt, amikor a Djokovic-saga tartotta lázban a világot, ennek megfelelően senki sem kérdezte Rafael Nadalt, hogy készül-e a 21. Grand Slam-győzelmére.
Novak Djokovic nem könnyíti meg a világnak, hogy szeresse őt
A teniszben visszatérő motívum, hogy Novak Djokovic mennyire szeretné, ha szeretnék, de minél inkább próbálkozik, annál inkább épp az ellenkezőjét éri el. A sportág nagyjából azóta lamentál ezen a kérdésen, hogy a szerb teniszező tehetsége megtörte a bálványozott Roger Federer és Rafael Nadal párharcát.
Az, hogy januárban pályára tud állni az Australian Openen, eljut a döntőig, majd ott drámai, 5 óra 24 percen át tartó meccsen, kétszettes hátrányból visszakapaszkodva, öt szettben megveri az esélyesebb Medvegyevet, finoman szólva is a csoda kategóriáját súrolta. Mindezt úgy, hogy az első szettben annyira szenvedett, hogy az sem lett volna meglepő, ha hordágyon kell levinni a pályáról.
Hogy még erősebb legyen a két döntős közötti kontraszt: míg Nadal az elmúlt fél évben gyógyulgatott, addig Medvegyev kirobbanó formában nyerte meg élete első Grand Slam-címét, Novak Djokovicot legyőzve a US Openen – el lehet képzelni, mennyire más lélektani háttérrel érkeztek Ausztráliába.
Visszatekintve persze már könnyű azt mondani, hogy ha valaki képes arra, hogy a nehézségek és a prognózisok ellenére győzzön, akkor az Rafael Nadal. A spanyol sportolónak a kezdetektől fogva védjegye a legendás küzdőszelleme, nemcsak az eredményei tették nagyá, hanem az a hihetetlen energia is, amit a pályára tesz, és az a kifogyhatatlan szenvedély, amellyel minden egyes labdát megüt, legyen az nyitó adogatás vagy meccslabda. Mindehhez azonban most kétségtelenül hozzáadódik a szenvedés is, amelyet a feladni próbáló teste okoz, és amelynek ellentmondva Rafael Nadal viszont nem hajlandó feladni.
Vessünk is egy pillantást a statisztikákra. Vasárnap óta Rafael Nadal:
- az első férfi teniszező, akinek 21 Grand Slam-címe van,
- az első teniszező, aki a profik részvételét is engedélyező open érában kétszettes hátrányból nyert döntőt az Australian Openen,
- a negyedik férfi teniszező, aki mindegyik egyéni Grand Slamet legalább kétszer megnyerte,
- a harmadik férfi teniszező, aki tizen-, huszonévesen és a harmincas éveiben is nyert Grand Slamet,
- a második férfi teniszező, akinek a karrier Grand Slamje mellett ott van egy egyéni olimpiai bajnoki aranyérem is – 2008-ból Pekingből,
- és ott volt minden idők két leghosszabb egyéni Grand Slam-döntőjében is.
A Roger Federer–Rafael Nadal–Novak Djokovic trió lassan két évtizede uralja a teniszt, az egymás között elosztott győzelmeikbe csak néha tudott beleszólni egy Andy Murray vagy egy Stan Wawrinka. Federer első, 2003-as wimbledoni győzelme óta ők hárman hatvan Grand Slam-címet nyertek a 73-ból. Nemcsak elnyerték egymás elől a címeket, hanem kényszerítették is egymást, hogy egyre jobbak és jobbak legyenek, újabb és újabb szintre emelve a játékukat.
Biztos vagyok benne, hogy Roger és Novak jobb játékossát tett. És én is jobb játékossá tettem őket
– mondta Nadal egy interjúban.
Éppen ezért volt valami jelképes ereje annak, hogy ők hárman egyenlőre hozták ki egymás között a Grand Slam-győzelmeket, és nem a sérülésekkel, kényszerszünetekkel bajlódó Nadal volt az, akiben megvolt a potenciál arra, hogy megtörje ezt a sormintát – ha már valakinek összejön a huszonegyedik, az sokkal nagyobb valószínűséggel lett volna Novak Djokovic. Federer ugyanis, Nadalhoz hasonlóan, mankóval töltötte az elmúlt időszakot egy térdműtét miatt, és egyelőre kétséges, hogy mikor térhet vissza, és ha 40 felett visszatér, mire lehet képes.
Nadal az elmúlt hat hónapban összesen három meccset játszott, senki sem tudhatta, beleértve őt magát is, hogy mit bír a lestrapált teste, hogy egyáltalán képes lesz-e túljutni az első fordulón az AusOpenen. Sokat elmond nemcsak az állapotáról, hanem a kitartásáról is, hogy végül úgy nyerte meg a döntőt, hogy az oda vezető úton végig látható és érezhető volt, hogy a 35 éves Nadal testének vannak korlátai. De az is, hogy tapasztalatból és puszta akaraterőből ezeket a korlátokat képes kitolni, vagy legalábbis ezeken belül képes a tudását pontokra, sőt győzelmekre váltani. Most már a nevéhez fűződik minden idők két leghosszabb Grand Slam-döntője is: szintén Ausztráliában 2012-ben 5 óra 53 percen át küzdött Djokoviccsal, idén pedig 5 óra 24 percig gyűrte Medvegyevet. Tíz évvel ezelőtt kikapott a szerbtől, most viszont nem csak bírta az öt és fél órát, hanem jobban is bírta, mint Medvegyev.
Noha Nadal a kirobbanó erő jelképe a teniszben, valójában évek óta távol van attól, hogy fizikailag az ellenfelei fölé nőjön. Egyre sérülékenyebbé vált, de valahogy megtalálta a módját, hogy alkalmazkodjon ehhez a kevéssé optimális helyzethez. Ebben pedig leginkább a mentalitása volt a segítségére. A vasárnapi maratoni küzdelem után felidézte, hogy amikor a döntő szettben 5:4-nél a meccsért szervált, végigfutott az agyán, hogy most megint veszíteni fog, mint 2012-ben és 2017-ben. „De csak küzdöttem tovább.
Lehet, hogy veszítek. Lehet, hogy ő fog nyerni. De nem adhatom fel
– mondta. Ez a fajta eltökéltség, éhség és lelkesedés pedig – ami egy ilyen hosszú, sikerekben gazdag karrier után még különlegesebb – csak tiszteletet tud kiváltani.
Vagy épp őrületbe kergetni az ellenfeleit. Nadalnak régóta védjegye a kényszeresség határát súroló viselkedés a pályán. Melbourne-ben is nagy gonddal igazgatta a törülközőjét, és szinte minden szerva előtt végigment a rituáéján: alsónadrágot megigazít, vállhoz ér, izzadságot letöröl, hajat a fül mögé simít, orrot megérint. Térfélcserénél soha nem lép az alapvonalra, a palackokat pedig pedáns sorrendbe helyezi el a székénél, a címkék mindig egy irányba mutathatnak. A mozdulatsor irritáló lehet az ellenfeleknek – és néha a nézőknek is –, viszont ezek a kényszeres megnyilvánulások is azt jelzik, hogy Rafael Nadal semmit sem bíz a véletlenre, ha teniszről van szó. Nem az ellenfél idegesítése a cél, hanem, ahogy egy interjúban mondta, az, hogy megérkezzen a meccsbe: „Rendbe teszem a környezetemet, hogy az tükrözze a rendet, amelyre fejben törekszem” – magyarázta.
A szaksajtó Medvegyev tavalyi US Open-győzelme után egyre komolyabban kezdte pedzegetni, hogy talán itt a generációváltás, a fiatalok éhesek és trófeákat akarnak, Danyiil Medvegyev, Alexander Zverev, Sztéfanosz Cicipasz mind ott tolong, hogy kiszorítsa a nagyokat. Ehhez képest most Nadal magától értetődően megcélozhatja a következő Grand Slam-verseny, a Roland Garros 14. bajnoki címét, a fiatalok pedig azzal szembesülhetnek, hogy minél inkább telik az idő, annál inkább marad minden a régiben.
Rafael Nadallal kapcsolatban az a leginkább zavarbejtő, hogy mennyire szerény és alázatos a pályán kívül. „Az élet sohasem egyértelmű. Ha nincsenek kétségeid, akkor nagyon arrogáns vagy. És én nem vagyok egy arrogáns ember” – mondta a sportoló, aki büszke arra, hogy soha nem tört össze teniszütőt. („Ha veszítek, az az én hibám. Nem az ütőé” – indokolta.)
Nadal már nem az a versenyző, aki tíz évvel ezelőtt volt, viszont a melbourne-i győzelme azt vetíti előre, hogy ez az új, kicsit rozoga, kicsit kopaszodó, kicsit lestrapált, de egyre bölcsebb Nadal ugyanolyan félelmetes lehet a pályán. „Fizikailag kész vagyok. A lábsérülésemet lehetetlen helyrehozni. De ma képes voltam fájdalmak nélkül játszani. Azt hiszem, élvezni fogom a tornákat még egy kicsit” – üzente a döntő után.
Miközben nem kapaszkodik görcsösen a sikerbe, annak szellemében lép a pályára, hogy a szenvedés elengedhetetlen eleme a játéknak. Cserébe a játék boldoggá teszi, élettel tölti meg, a mai napig élvezi minden pillanatát. És amennyire nem érdekli, hogy meglesz-e a 22. Grand Slam-címe, annyira esélyes, hogy behúzza azt is. Ahogy barátja és nagy ellenfele, Roger Federer fogalmazott a melbourne-i döntő után: soha ne becsülj alá egy nagyszerű bajnokot.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Novak Djokovic nem könnyíti meg a világnak, hogy szeresse őt
A teniszben visszatérő motívum, hogy Novak Djokovic mennyire szeretné, ha szeretnék, de minél inkább próbálkozik, annál inkább épp az ellenkezőjét éri el. A sportág nagyjából azóta lamentál ezen a kérdésen, hogy a szerb teniszező tehetsége megtörte a bálványozott Roger Federer és Rafael Nadal párharcát. Az elmúlt időszak eseményei azonban mintha meggyorsították volna a folyamatot, amelynek a következtetése az, hogy Novak Djokovicot tisztelni lehet, de szeretni nem. Sőt most már az is kérdés, hogy a vakcinacirkusz után mennyi marad a tiszteletből.
