Ballai Attila, a Nemzeti Sport publicistája, a Magyar Nemzet korábbi főszerkesztője, aki a Ferencvárosi TC és a Magyar Kézilabda-szövetség sajtófőnökeként is dolgozott, furcsa megállapításra jutott hétvégi publicisztikájában, amely Orbán Viktor kedvenc sportlapjában jelent meg Tetű és strandpapucs címmel. A szerző arra hivatkozva ragadott klaviatúrát, hogy a napokban olvasott egy cikket egy gyermekbántalmazás vétségébe esett edzőről.

„Az a rossz hírem, hogy a klasszissá érett sportolók jelentős része annak idején elszenvedte a gyermekbántalmazást; és nem egyszer, hanem némelyikük naponta” – írja Ballai, állítását pedig több példán keresztül igyekezett igazolni:

• gyermekbántalmazók azok az utánpótlás-ökölvívóedzők, akik az első alkalommal megverették a klubhoz jelentkező fiatalokat;
• azok az úszóedzők, akik strandpapuccsal zavarták be az alig 20 fokos vízbe a didergő fiatalokat;
• Széchy Tamás, aki Tetű becenévvel illetett egy tizenkét éves úszót;
• Kercsó Árpád jégkorongedző, aki nyitott pályán zsigerelte ki a fiatalokból a jó teljesítményt;
• Laurencz László, a női kéziválogatott korábbi kapitánya, aki a ’94-es Eb-n küldte el a hölgyeket a büdös francnál is illetlenebb tájékra, mert az első félidő után nyolccal égtek a szlovákok ellen.

Ezt követően tette a legmegdöbbentőbb állítását, amikor egy személyes példával, a saját lányával történteket idézte fel, akinek úszóedzés közben több alkalommal is sírásra görbült a szája, és arra kérlelte apját, hogy ne kelljen többet úszni járnia. „Nem is járt, csak néhány hétig, mert abban egyeztünk meg, ne szenvedjen a gyerek” – írja némileg megnyugtatóan Ballai, majd úgy folytatja, hogy ez az egyik megoldás, a másik viszont az, hogy az ember marad és szenved, „mert ez a versenysport sajátja”.

Abból lesz valaki, aki naponta képes áttörni a saját fájdalomküszöbét, túllendülni a vészes oxigénadósságán. Továbbmegy, fut, úszik, teker, amikor a többiek már megállnak. Mert azt hiszik, nem bírják tovább. Pedig bírnák – ha hiányzik a belső tűz, akkor külső segítséggel. Ilyenkor jön az edző, a szakember. Aki megtöri a csemete ellenállását, egóját, ha úgy tetszik, akaratát.

Szerinte az a vérbeli utánpótlásedző egyik fő erénye, ha csak addig töri meg a fiatal sportolókat, „amíg épít, és nem rombol, roncsol. Ha pedig felismerte, addig megy el, de nem lépi át. Megérteti, érezteti a gyerekkel – és talán még inkább a szülővel –, hogy motivációja a szeretet, a rábízott érték iránti felelősség, a jóra törekvés. Hogy bajnokot, sikeres sportolót, de elsősorban embert szeretne nevelni az ifjoncból”.

Írása végén, szemléltetve a mai kor egyre gyengébbé váló sportolóit, kicsit még belerúg a dartsosokba is, ahol szavai szerint bármikor előfordulhat, hogy „aki tegnap még sima kocsmatöltelék volt, holnap akár világbajnok és ünnepelt sztár is lehet, húsz kiló túlsúly, akut edzéshiány sem akadály”.

Összegezve tehát: Ballai szerint a sport velejárója a szenvedés, amivel akkor sincs gond, ha a fiatal sportolókat testi vagy lelki fenyítéssel próbálja meg a helyes útra terelni edzőjük, ugyanis – szavai szerint – ez kell a sikerhez.

A Nemzeti Sportban megjelent publicisztikát a 444 vette észre.