Az 1970-es években még 100 literes fejenkénti átlagot hoztak. Mára ez évi 55 literre apadt. Viszont ugyanezen időszak alatt megduplázódott a sörfogyasztásuk. Bár az európai közösség államai között még mindig itt az egyik legalacsonyabb a fejenkénti sörfogyasztás, az évi átlagosan 40 liter sör legurítása egyre optimistábbá teszi az Olaszországban jelen levő sörgyártókat, forgalmazókat.

A borfogyasztás drasztikus csökkenésében a legfontosabb tényező, hogy a fiatalabb generációk nem kötődnek annyira a borhoz. Ez az életmód megváltozásának is következménye: elhalóban vannak a tradicionális családi étkezések, ünnepek, amelynek itala a bor volt,valamint  az olasz fiatalok is egyre kevésbé kötődnek a földhöz, a szőlőműveléshez, a vidéki életmódhoz.

Egykor az ókori rómaiak, majd a széthulló birodalom lakói csak szükséghelyzetben ittak sört, mert a barbárok italának tartották. Mindössze két kolostorról tudunk a középkorban, ahol sört is főztek: Bobbio és San Colombano. Az első igazi sörfőzdét a svájci származású J. B. Ketter alapította 1789-ben Nizzában, amely akkor éppen a piemontei királysághoz tartozott. A második sörfőzdét is külföldi mester, az osztrák Xavier Wührer alapította 1827-ben a lombardiai Bresciában. Aztán a 19. század első felében megszaporodtak a sörfőzdék, elsősorban az ország északi, alpesi területein. Nincs ebben semmi meglepő, itt ugyanis a sörfőzéshez megfelelő és bőséges vízkészlet, az érleléshez, tároláshoz pedig kimeríthetetlen mennyiségű jég állt rendelkezésre.

Habzó ital. Nem csak barbároknak

A 20. század elején már 130 sörfőzde 500 ezer hektoliter sört főzött. A két világháború közötti csúcsra 1927-ben jutott az olasz söripar: 127 sörgyárában már 1millió hektoliter sör készült. Az olasz fasiszta rendszer azonban úgy tűnik, nem akceptálta a sört, az olasz lélektől idegen italnak tarthatta, mert rendkívül magas adókkal sújtotta a gyártókat.  Ennek a diszkriminációnak és a bor tartósan alacsony árának köszönhetően a sörtermelés 1938-ra történelmi mélypontra, mindössze 280 ezer hektoliterre csökkent, és csak 38 sörfőzde tudott talpon maradni. Ekkor született az olasz sörgyártók híres szlogenje: "Aki sört iszik, száz évig él!" Nem kis szerepe lehetett az olaszországi sörfogyasztás növekedésében Manazzi Morettinek, a kiterjedt Moretti família színész tagjának. Egy 1942-ben készített, A kávéházban című filmben igen csak sűrűn emelgette az aranyló sörrel teli korsót, rajta a felirattal: Birra Moretti. Figuráját azóta láthatjuk a Morettis söröspalackok címkéin és az alátéteken.

Érdekesség, hogy míg a világháború idején szinte minden más európai országban drasztikusan csökkent a sörtermelés, addig Olaszországban emelkedett, elsősorban az erős német katonai jelenlétnek köszönhetően. Igaz a sörkedvelő németeknek a háborús alapanyag és energiahiány miatt Olaszországban is be kellett érniük a megszokottnál lényegesen hígabb, vékonyabb sörökkel. A háború után a fejlődés gyors volt és töretlen. 1948-ban másfél, 1950-ben már 2 millió hektoliter sört gyártottak Olaszországban. S a sörtermelés tíz év elteltével már meghaladta az 5 millió hektolitert is. Ebben a tíz évben a sörimport a tizenhatszorosára emelkedett.

Az olasz söripar felvásárlása már az 1970-es években megkezdődött. A holland Heineken, a belga Interbrew, a dán Tuborg-Carlsberg és a kanadai Labatt is szerzett érdekeltséget különböző sörgyárakban. Ezek azonban nem lettek véglegesek, például az Interbrew a Labatt felvásárlása után túladott a Morettin, amely így az olasz Drehert addig is birtokló Heineken tulajdonába került. Nem maradt olasz gyár nélkül a SAB-Miller sem: a Peroni megszerzésével jelen van Olaszországban is.

Sőt, úgy tűnik, ez a multinacionális gyártó mindent elkövet, hogy a Peroni söreit, az olyan nagy olasz márkaikonok sorába emelje, mint Gucci, a Ferrari, a Vespa, az Alessi vagy éppenséggel az Armani. Nem véletlen, hogy az Emporio Armani Café a nevét adta a Peroni Nastro Azzurro két héttel ezelőtti, magyarországi debütálásához, amelynek színhelye az Andrássy út  egyik dizájnbutikja volt. A Peroni megtestesíti, mindazt, ami a hatvanas évek elején az „édes élet” volt, elsősorban a Fellini-filmek hatására. Világszerte divatba jöttek az elegáns olasz ruhadarabok, a napszemüvegek, azaz a „dolce vita életérzés”. A Nastro Azzurro jelentése, a kékszalag is azt sugallja, itt valami olyasmiről van szó, ami a legjobbak közé tartozik. A Peroni 1964-óta főzi ezt az aranyszínű, testes lagert. Kár, hogy a névadással – akárcsak a Titanic tulajdonosai – előre megszavazták maguknak az elismerést, mert hiába ez az egyik legnépszerűbb olasz sör, bizony nem sok karakterességgel dicsekedhet. Viszont,kétségtelenül színesíti a kis hazánkban fellelhető import prémium sörök palettáját.

Bennünket erősen emlékeztet az olasz Dreherre. A maga idején Anton Dreher osztrák sörgyáros egész kis sörbirodalmat épített ki Európában, így volt gyára Olaszországban is. Az olasz Drehert jelenleg a Heineken főzi mint a Dreher üzem jelenlegi tulajdonosa. Az olasz Dreher egy egyszerű, túlságosan is egyszerű lager: szép arany színnel, hamar összezuhanó habbal. Leginkább az illata „érdekes”, melyben mintha a kukoricakonzerv édessége bukkanna fel. Megfelelő szén-dioxid-tartalma biztosítja ugyan frissítő jellegét, de sem testességgel, sem komlókarakterrel nem dicsekedhet. Kifinomultabb ízlésű sörisszáknak viszont ott (már mint Olaszországban) a Peroni Gran Riserva. Ez az erős baksör állítólag Giovanni Peroni eredeti receptje alapján készül. Remek malátás karakter, határozott alkoholos zamat jellemzi a száraz utóízű italt.