Az  igazság persze az, hogy eme harmadik nem önálló sörfesztivál volt, hanem „csak” lehetőség sörös jelenlétre egy topgasztronómiai fesztiválon. Ami akár  jól is elsülhetett volna, ha a szervezők is úgy akarják.

Kezdjük a pozitívumokkal: 2011 májusára véglegesen bebizonyosodott, hogy óriási igény van Magyarországon a mainstream sörvonaltól különböző sörökre. A fogyasztók megelégelték, hogy ugyanazzal a hat-hét nemzetközi és négy-öt hazai márkával találkozhatnak mindenütt az üzletekben és a vendéglátóhelyeken, amelyek ráadásul többé-kevésbé ugyanazt a sörtípust is képviselik, és ízvilágban, minőségben is igen közel állnak egymáshoz. A sörkedvelők ezért egyre inkább keresik a változatosságot, amit a magyarországi nagy sörgyárak egyelőre nem nagyon igyekeznek tudomásul venni. Azt nem állíthatjuk, hogy nem jelentkeznek új fejlesztésekkel, de ezek vagy a sört alapvetően nem kedvelők kegyeit keresik (gyümölcsös ízesítésű sörök), vagy alsó polcos, olcsó termékek, amikkel leginkább a konkurencia vitorlájából igyekeznek kifogni a szelet.

A változatos és igényes sörkínálatra vágyók reménye marad tehát a súlyos adóterhekkel és adminisztrációval megnyomorított kisüzemi sörfőzdék és importőrök kínálata, akik amúgy szintén nyögik a jövedéki törvény előírásait. Az előrelépés viszont tagadhatatlan. Van már legalább négy üzlet a fővárosban, ahol összességében és folyamatosan változó összetételben körülbelül 250-300-féle sört lehet kapni, és a budapesti Cseh sörfesztiválok sikerén felbuzdulva már három sörözőben is lehet regionális cseh sörfőzdék söreit fogyasztani. S remélhető, hogy  e helyek száma rövidesen nőni fog.

Azonban még ennél is örvendetesebb, hogy akad már néhány kisüzemi sörfőzde, ahol végre felismerték, hogy nekik nem a nagy sörgyárak tucatárujával kell versenyezniük, mert azon a pályán eleve bukásra vannak ítélve, hanem olyan terepen, ahova a nagyok nem merészkednek. Ez pedig a sörkülönlegességek területe. Egy kis sörfőzde jellemzően 150-500 liter sört főz egy menetben, egy nagy gyár pedig 2 ezer hektót. Mindez azt jelenti, hogy egy sörmanufaktúra igazán változatos repertoárt tarthat műsoron. Ha a magyarországiak még nem is, de egyes cseh, belga, holland, brit vagy amerikai főzdék akár kéttucatnyi sört is készítenek egy évben.

A sörre fogékony közönség pedig veszi a lapot. A májusi Főzdefeszten és a június második hetében már negyedszer megrendezett budapesti Cseh Sörfesztiválon már nem az volt a program, hogy leülünk, és minél több sört megiszunk, hanem az, hogy igyekszünk minél többféle sört megkóstolni a kínálatból. Az előbbin 30, az utóbbin pedig – ha jól sikerült összeszámolni – 42 féle sör közül lehetett választani. Az érdeklődést pedig jól mutatja, hogy mindkét fesztiválra tízezrek voltak kíváncsiak. A Főzdefeszten sokan csak 40-50 perces sorállás után jutottak a sörükhöz, de kitartottak. A Cseh Sörfesztivál népszerűségére pedig mi sem jellemzőbb, mint hogy meg kellett toldani  egy bónusznappal. (Mellesleg a két legutóbb megnyílt cseh söröző – igaz, nem nagyok – minden este zsúfoltság telt, és jól pörögnek a belga söröket csapoló helyek is.)

Mindez azt a felfokozott igényt jelzi, amelynek része lehetett abban, hogy idén minden eddiginél erősebb felhozatallal jelentek meg a hazai sörfőzők és a sörimportőrök a szintén minden eddiginél nagyobb léptékű és színvonalú – új szervezésű – Budai Gourmet Fesztiválon. A Millenárison körülbelül 50 féle csapolt, illetve üveges sör közül választhattak volna az érdeklődők – ha lettek volna. Ha elmondhatjuk ugyanis, hogy az italkultúrában jelentős előrelépést tett a sör az elmúlt években, és egyre elfogadottabbá vált, a gasztronómiában még mindig a zéró pont körül topogunk. És erre ez a fesztivál sajnos csak ráerősített.

A borsos árú, majd' 3000 forintos belépő (amiért egy borospoharat kapott a kezébe a látogató, miközben csak egy gesztus hiányzott volna, mondjuk egy deci bor vagy pohár sör, esetleg egy kóstolófalat lefogyasztása a belépőjegy árából ) sokakat visszatartott. Olyanokat is, akik simán elköltöttek volna ennyi pénzt, illetve jóval  többet is, de úgy érezték, ez az összeg nincs arányban a kapott szolgáltatásokkal, amikor mindenért külön-külön fizetni kell. Mindezt tetézte,hogy a helypénzt és a forgalom utáni jutalékot is fizető sörösök kénytelen voltak olyan szintre emelni az áraikat, ami a belépőt is beszámítva 1500 forint környékére tornázta fel a korsónyi sörárakat.

Ráadásul a szervezők úgy gondolták, a másodrendű sörivóknak jó lesz a műanyag pohár is, ne urizáljanak üvegpohárral, mint a borosok. Nehéz megérteni, miért nem lehetett bizonyos mennyiségű söröspoharat is tartani, és kérésre a boros helyett azt adni, amit azután a pohárcsere-helyeken bármikor borospohárra, vagy tiszta söröspohárra lehetett volna cserélni.

Ugyancsak nehéz megérteni, miért kellett a sörösöket a fő közlekedési útvonalaktól eldugni, és lehetőleg minél messzebb elhelyezni az éttermek standjaitól. Talán a sztereotip étel-bor párosítások betonfalán egy kis rést ütött volna, ha kiderül, kiváló étel és sör párosok is léteznek. Ez is a gasztrokultúra része.