Az első pillanatban azt gondoltuk, rossz helyre csöppentünk, amikor a székesfehérvári Oskola utca Hiemer-házának udvarába lépve szigorú tekintetű biztonsági őr, és pálinkafolyamokban tobzódó, falusi lagzi közönségére hajazó társaság fogadott. Aztuán felmeneteltünk az emeletre, és tisztult a kép: itt már szép rendben asztalokra állított palackok garmadája fogadott: a fajták mellett okos táblák igazítottak, hogyan is néz ki az adott bort „szülő” szőlő, s milyen fontos jellegzetességekkel bír.

A szervezők felvéve az először két éve Keszthelyen megrendezett 100 Hungaricum Bormustra rendezőinek palástját, idén Székesfehérvárra csábítottak 80 borászt 200 féle borral. Előadásokkal is színesítették a rendezvényt, és amit az imént írtunk a falusi esküvő hangulatáról, tulajdonképpen a mustra előnyére váltották : okos marketinggel elérték, hogy ne csak a kifinomult ízlésű borszopogatók és a szakmai újságírók jelenjenek meg, hanem derék  fizető vendégek is. Azok a talán még csak ünnepi alkalmakkor „rendes” bort kortyolók, akiknek szélesedhet a horizontja, finomulhat az ízlelési képessége és tudása a magyar fajtákról.

Bár ami ez utóbbit illeti, még a legelkötelezettebb borértők is találhattak olyan különlegességeket Fehérváron, amiket talán sosem kóstoltak. Az év első idei bora, a friss Csabagyöngye erősen szénsavas bor, már-már súrolja a habzó kategóriát, de belövő italnak pont megfelelő. A  z -betűs borok tekintetében kifejezetten jó volt a felhozatal, az etyeki Viale Mandorlato zenitjének illata sokáig elkísért. Az érleltebb Szentesi zengő különleges érettségével szintén ajándék a szomjazóknak.

hvg.hu

Onnan is tudható, hogy nemcsak kifinomult ízlésű hungaricum-rajongók látogattak el a rendezvényre, hogy a tokaji desszertborok palackjai meglepően gyorsan kiürültek. Míg   számos, talán kevésbé ismert bortermelő palackjából még este felé is jócskán akadt (nem tudták, mit hagynak ki azok, akik elkerülték a ménesi Balla Géza Királyleánykáját, amely egyszerre szenvedélyes, jó ivású, miközben még szemérmes is) kóstolni való.

A tájékozódást és az értő kóstolást megkönnyítette volna egy kóstolófüzet, de nem panaszkodunk. Jóllehet, számos borász is eljött a rendezvényre, kevesekkel találkoztunk, többségük minden bizonnyal már korábban lelépett, így a borokból mindenki maga, mintegy önkiszolgáló módon kóstolgatott.

Hirtelen előtoppant a semmiből az ismét csak a saját feje után menő Wunderlich Alajos, a borszeretők Lojzi bácsija, aki nem kérdezett, csak töltött. Portugieser hordómintája olyat robbant, hogy nem győztük felszedegetni az állunkat, holott korábban már végigmentünk az összes nagy villányi ex-kékoportón. Lojzi bácsi virgonc leánykájának meg olyan az illata, hogy forgatás nélkül, méteres körzetben is érezni a friss gyümölcsöket.Ha már portugieser: meglepődtünk a Gróf Buttler ilyen borán, nem gondoltuk, hogy Eger tud a villányiakat megszégyenítő portugiesert teremni.

Közben megismerkedtünk egy szimpatikus fiatal párral, akiknek hozzánk hasonló az ízlése. A figyelmükbe ajánlottuk a Vylyan kadarkát, amely – amint bevallották – a többi borászat tételeinek megkóstolása után megmentette aznap este ennek a fajtának a becsületét. Ők viszont a Pannon Egyetem Georgikon Karának „házi boraira” hívták fel a figyelmünket. Jól tették. A Rozália és a Vinitor nem feltétlenül könnyű kategória, kevesen is vállalják be az ilyen borok készítését. Az egyetem viszont parádésan megoldja a házi feladatot, nem győztünk ámulni.

Érdekes tanulság, hogy nagyobb, nevesebb pincészetek néha nem tudnak ellenállni a kísértésnek, és a mainstream divatok, esetlegesen a piaci nyomások ellenében a maguk örömére is mernek kísérletezni. Szép példája ennek Gere Attila fekete járdoványa, amely a villányi mester keze alatt karakteres, de a hétköznapi ember számára is élvezetet jelentő borrá kerekedett. Bezericsék Pátriája almás-fügés ízével csábít, Nyári Ödön kéknyelűje pedig  -  2008-ban készült - végre egy tétel, amit nem liliomtipró módon alig néhány hónaposan fogyasztottak el.

Szintén a Balaton-felvidékről származik a Badacsony Borászati Szövetkezet Rózsakője, amely érthető módon hamar elfogyott, Laposáék félédes hárslevelűje pedig tökéletesen tudja hasznosítani a máskor oly csípősnek tűnő savakat. Egyedül talán az édes turánokkal (Egri Korona, Hadobás) nem tudtunk mit kezdeni, ám úgy tűnt, mások élvezettel fogyasztottak ezekből is.

A kóstolgatás közben belebotlottunk Bognár Zoltánba is, aki a székesfehérvári Noé-hegyi Szent István Borlovagrend nagymestere. Mint megtudtuk, legendás a helyi szőlőhegy, amit a hagyomány szerint Marcus Aurelius nevezett el a világ első bortermelőjéről. Az 500 hektáros szőlőhegyen még az 1860-as években is vagy ezer présház, pince állott. A filoxéra vész után azonban egyre többen inkább családi házakkal építették be a területet, és a szőlőt lassacskán teljesen kivágták. A sors igazságtalanságán merengve kóstoltuk vissza a legjobb tételeket, csendben hálát mondva a szőlő teremtőjének, a szervezőknek és az elkötelezett termelőknek.