A magyar gazdaság mélyrepülése az elmúlt években önmagában is igen szembetűnő, de még nyilvánvalóbban jelenik meg, ha nemzetközi összehasonlításban vizsgáljuk eredményeinket. Teljesen egyértelmű, hogy a magyar válság nem a világgazdasági válság következményeként keletkezett, hanem attól függetlenül, azt megelőzve bontakozott ki - áll az elemzésben. Az időközben kitört világgazdasági válság csak „jótékony” módon elfedte a válságunkat, s ezzel késleltette a szembenézést a valósággal. A lemaradásunk szinte minden területen jól kitapintható és statisztikai adatokkal dokumentálható.

A legfájóbb talán a visegrádi társországoktól való lemaradásunk. Míg 2001-ben a davosi Világgazdasági Fórum versenyképességi rangsora szerint a visegrádi régió legversenyképesebb állama Magyarország volt a maga 26. helyével, addig 2007-re valamennyi térségbeli állam megelőzte hazánkat, s mi visszacsúsztunk a 62. helyre. Ha a magyar gazdaság is a visegrádi országok növekedési ütemével tudta volna bővíteni a GDP-jét 2005 és 2009 között, akkor ma 20 százalékkal volna magasabb. Ez az egyötödnyi bruttó nemzeti termék azonban egyszer és mindenkorra elveszett.

Az elhibázott modernizáció és gazdaságpolitika következtében hazánkban egy duális gazdasági szerkezet alakult ki: a tőkeerős, viszonylag modern és versenyképes külföldi tulajdontöbbségű vállalkozások és a tőkeszegény, alacsony versenyképességű hazai tulajdontöbbségű vállalkozások egymás mellett élésével. A külföldi vállalkozások állítják elő a GDP több mint egynegyedét, a GDP növekményének felét, és az export háromnegyedét, miközben a foglalkoztatottaknak alig 15 százalékát alkalmazzák. Ennek megfelelően egyre szélesebbre nyílott az olló a GDP (a megtermelt) és a GNI (a felhasználható jövedelem) között. 2007-ben a rés már 7,1 százalék volt, kumuláltan az 1995–2007-es időszakra pedig 65 százalék, vagyis mintegy kétharmadnyi éves (átlagos) GDP-nk veszett el a belföldi felhasználás számára.

A foglalkoztatás kétharmadát biztosító hazai gazdaság növekedési potenciálja gyenge, technikai fejlesztésekre önerőből képtelen, humántőke-ellátottsága alacsony szintű. A két szektor közötti kapcsolat gyenge és esetleges, a külföldi vállalkozások szigetekként léteznek, a hazai beszállítók helyett az importra támaszkodnak. Emiatt a technológiai transzfer, a technikai fejlesztések tovagyűrűző hatása egyáltalán nem jellemző hazai körülményeink között. A rendszerváltás utáni gazdaságpolitika alapvető tulajdonságává vált a ciklikus fiskális élénkítés, a választási évekre fókuszálva. 2002 után a fiskális lazítás állandósult, ami óhatatlanul vezetett el az egyensúly felborulásához, az állam és a magánszféra súlyos eladósodásához. 2006-ra a kibocsátási rés (a tényleges és a potenciális GDP közötti különbség) megközelítette a 4 százalékot, ami jelentős keresleti nyomásról tanúskodik.

A komoly egyensúlyhiány felszámolására bevezetett Gyurcsány-, majd Bajnai-csomag számottevően és tartósan nem tudta enyhíteni az egyensúlyi feszültségeket, mert a korlátozó intézkedések alapvetően fűnyírójellegűek voltak. A strukturális reformok hiánya miatt a felhasználási feszültségek óhatatlanul újra jelentkeznek. Ugyanakkor viszont a megszorítások következtében nulla közeli szintre csökkent a potenciális növekedési ütem, amely kedvező körülmények mellett sem emelhető 2 százalék fölé a következő két-három évben.

A laza fiskális politika eredményeként az államadósság gyorsan és óriási mértékben emelkedett, míg 2001-ben az adósság/GDP hányados csak 53 százalék volt, addig 2010 elejére már elérte a 80 százalékot. A visszafogó intézkedések következtében a lakosság is jelentős mértékben eladósodott, ma minden harmadik háztartásnak van devizaalapú adóssága. Az ország teljes (állami és magán) külföldi adóssága eléri a GDP 120 százalékát.

A monetáris politika mozgásterét alapvetően szűkítette a többletkeresletet generáló fiskális politika. Az inflációs célkövetést folytató MNB politikája nem bizonyult konzisztensnek, a pénzügyi stabilitás megőrzésére hivatkozva gyakran az árfolyamcélt követte. A költségvetés eladósodása és a szigorú monetáris politika eredményeként a hazai kamatláb rendre 200–400 bázisponttal az európai kamatlábak fölött volt, ami a devizában való eladósodásra ösztönözte a gazdasági szereplőket. A nagy devizaadósság kikényszerítette az árfolyam védelmét. S így a monetáris politika kényszerpályára került, állandóan reaktív volt, ahelyett hogy proaktívvá vált volna.