A V-alakú válság a legegyszerűbb eset. A csökkenést a mélypont elérése után gyors és egyenletes emelkedés követi. A gazdaság mozgása vargabetűt rajzol fel, mielőtt visszatérne a tartós trendjéhez. Ez a legoptimistább forgatókönyv, ami csak válság esetében elképzelhető.

Erre adott példát az 1997-es thaiföldi pénzügyi válság, amit a helyi fizetőeszköz, a baht leértékelése váltott ki. A gazdaság mélyen visszaesett, majd az IMF hatalmas kölcsönének hatására hirtelen irányváltás és gyors növekedés következett be.

Az Ázsiai Fejlesztési Bank (ADB) idén szeptemberben kiadott tanulmánya, az Asian Development Outlook 2010 szintén V alakú kilábalásról beszél a „fejlődő Ázsia” esetében. „A fejlődő Ázsia lábra állása vezeti a világot. A V-alakú kilábalás megalapozza a rövid távokon már túlmutató fenntartható növekedést” – mondta az ABD vezető közgazdásza, Jong-Wha Lee a 8,2 százalékos idén várható bővülésére célozva.

Az U-alakú válság esetében a gyors visszaesés után a gazdaság a mélypontot csak lassan éri el, majd lassan is kezd javulásba, mielőtt ismét intenzívebb növekedési fázisba jutna. Az ilyen válságokat általában nem egyetlen gyorsan orvosolható tényező váltja ki, hanem egymást erősítő elemek, amelyek nemcsak a visszaeséshez járulnak hozzá, hanem a megnehezítik a mélypontról való felemelkedést is.

Ennek a klasszikus példája az 1973 és 75 közötti olajválság volt, amikor az olajellátás nehézségei összefüggtek a magas munkanélküliségi és inflációs rátákkal az Egyesült Államokban, ahonnan a válság (ekkor ismertük meg ezt a kifejezést) átgyűrűzött az egész világgazdaságra. A „szocialista tábor” országaiban, köztük Magyarországon az állami vezetők úgy gondolták, hogy az eltérő gazdasági berendezkedés miatt a vasfüggönyön ezt a hatás nem léphet át, de hamarosan kiderült, hogy a világgazdaság folyamataiból senki sem vonhatja ki magát.

A W-alakú válságot (közkeletű angol nevén double dip – kettős megmártózás) legtalálóbban talán dupla fenekűnek aposztrofálhatnánk. Ebben a dolgok kezdetben hamar igen rosszra fordulnak, majd egy kis enyhülést követően újabb visszaesés jön, mielőtt sikerülne végleg kikapaszkodni a gödörből.

A legismertebb és mind a mai napi legtöbb vitát kiváltó W-alakú válság 1929-től egészen a második világháború kezdetéig tartott. Sőt egyes elemzők bizonyos hatásait még a háború utáni években is felfedezni vélik. Az első szakasza a „nagy gazdasági világválság” néven elhíresült 1929-33 közötti időszak volt, amit a Roosevelt-féle New Deal orvosolt. Az egyensúlytalanság azonban nem szűnt meg a világgazdaságban, és különösen nem az Egyesült Államokban, ahol a bajokat évek múlva is az igen magas munkanélküliség mutatta, még akkor is, ha 14 százalék körüli rátája sokkal alacsonyabb volt, mint az 1933-ban mért 25 százalék. Amikor azonban 1937 júniusában a kormány a büdzsé kiegyensúlyozása miatt visszafogta a foglalkoztatás javítását célzó kiadásokat, a gazdaság lejtmenetbe fordult. A növekedés 1938 közepéig visszakapaszkodott ugyan az egy évvel korábbi szintjére, de a foglalkoztatás csak 1941-érte érte el az 1937-es szintet, amiben pedig már bőven benne volt a háborús megrendelések hatása.

Manapság sokan néhány uniós ország (elsősorban, Görögország, Írország és Portugália) igen rossz gazdasági folyamatait látva aggódnak amiatt, hogy egész Európában újabb visszaesés fog bekövetkezni, s a válság felveszi a W alakot.

Az L-alakú válság, vagy ahogy közgazdászok emlegetik, a „Véres L” a legrosszabb forgatókönyv az összes között. Ilyenkor a megállíthatatlan kezdeti zuhanás után nem a feltápászkodás időszaka következik, hanem az éveken át tartó stagnálásé.

A legismertebb példa erre az 1990-es évek japán gazdaságának vergődése, amit a szigetországban csak „elveszett évtizedként” emlegetnek. E helyzet kialakulásához a japán gazdaság igen sebes növekedése után a tokiói tőzsdén kialakult buborék kipukkanása vezetett. Japán a korábbi növekedési tempójához azóta sem talált vissza.