Talán még sosem éreztem magam annyira földönkívülinek, mint amikor a pezsgős poharakat szorongató úri közönség ámulatára a Manager Magazin szerkesztősége nevében visszautasítottam a Budapesti Értéktőzsde éves médiadíját 2006-ban. Valójában nagyon nem volt jó érzés ennyire összeférhetetlennek lenni a nagy magyar helyzettel, főleg mert a „pofont” pont azok kapták, akik a tőzsde élén talán legtöbbet tettek a magyar üzleti élet átláthatósága érdekében. Nem volt azonban nagyon mit tenni: a lap közösen elfogadott etikai kódexe világosan fogalmazott, amikor kimondta, hogy a szerkesztőség tagjai kizárólag szakmai, újságírói díjakat fogadnak el és olyat még véletlenül sem, amit azok ítélnek oda, akikről rendszeresen írunk, akikkel szemben meg kell őrizni a függetlenségünket, sőt ügyelni kell a függetlenség látszatára is.

A Manager Magazinban Vajda Éva oknyomozó újságíró éppen akkortájt tárta fel díjnyertes cikksorozatban az egyik legfontosabb hazai tőzsdei cég, a Magyar Telekom macedóniai és montenegrói piszkos ügyeit, ami különös megvilágításba helyezte volna ezt a jutalmazást. Rövid beszédben ismertettem tehát az okokat és kértem elnézést a mulatság megzavarásáért. Kaptam ugyan utána megértő szavakat, de azt hiszem, soha életemben nem fogom elfelejteni a döbbent csendet, amelyben csak a pezsgős poharak kocogását lehetett hallani. Ez a döbbenet ráadásul éles ellentétben volt egy pár héttel későbbi másik ünnepség hangulatával: Hamburgban a német Manager Magazin újévi partiján kitörő taps fogadta azt a bejelentést, hogy a magyar „testvér” ezzel a furcsa gesztussal is jelezte olvasói számára, hogy független akar lenni és annak is szeretne látszani. Ott ez nem számított földönkívülinek, Budapesten igen.

Idehaza ugyanis – tisztelet az egyébként egyre gyarapodó kivételeknek – a látszatra sem nagyon ügyel a hazai sajtó egy jelentős része. Újságírók és szerkesztőségek különösebb szívfájdalom nélkül fogadnak el díjakat, jutalmakat, minisztériumoktól, cégektől, különböző ügyekre felesküdött civil szervezetektől, és nem is nagyon látják az ezzel kapcsolatos problémákat. Félreértés ne essék, a baj persze nem elsősorban a látszattal, vagy a díjakkal van, bár mindez önmagában is eléggé kínos. A gondok igazából a jelenség mögött felsejlő valósággal vannak. Azzal, hogy a hazai média – és megint csak tisztelet a kivételeknek – ugyanolyan korrupt, mint az ország többi alrendszere az igazságszolgáltatáson az üzleti szférán keresztül az állami szektorig. Valószínűleg nem jobban, de sajnos nem is kevésbé.

Pénz és befolyás

Fontos megjegyezni, hogy a korruptság szót nagyon széles értelemben használom. A legszélesebben, ami csak a fogalom eredeti gyakorlati (és nem filozófikus) jelentésébe belefér. Korrupciónak tekintek minden olyan „romlott” jelenséget, amelyben az újságírók, szerkesztők, szerkesztőségek külső hatás miatt eltérnek attól, amit a szakma elemi szabályai, illetve a lelkiismeretük diktálna egy adott helyzetben, és emiatt torzul a nyilvánosság. A külső hatás lehet direkt lefizetés, amikor egyszerűen pénzért, pénzben kifejezhető kedvezményért (pl. olcsóbb autó, repülőjegy, klubtagság) vagy természetbeni szolgáltatásért (pl. utazásért, ingyen parkolásért) cserébe hírt, interjút, beszámolót, kedvező képet, az ellenfél lejáratását, vagy netán éppen jótékony hallgatást kap a korrumpáló az újságírótól.

Mong Attila

Újságíró, az atlatszo.hu munkatársa, a Mérték Médiaelemző Műhely szakértője. Korábban az origo.hu felelős szerkesztője, a Magyar Rádió, illetve az Inforádió műsorvezetője, valamint a magyar Manager Magazin főszerkesztője is volt. Több könyv szerzője és számos újságírói díj kitüntetettje. 2010 decemberében a 180 perc műsorvezetőjeként élő adásban egyperces csenddel tiltakozott az új médiatörvény ellen.

A „fizetőeszköz” ugyanígy nagyon sok minden más is lehet: befolyás, előny, hozzáférés olyan javakhoz, információkhoz, amelyekhez mások nem jutnak hozzá. Ez az újságíró szintjén jelentkező, egyéni korrupció is sajnálatosan túl gyakori, bár messze nem a legjellemzőbb. A Nézőpont és az Unionmedia immár több éve online kérdőív segítségével méri föl a szakma állapotát, a 2011-es adatok szerint a válaszadók rendkívül magas aránya, 56 százaléka állította, hogy van tudomása arról, hogy valamely kollégája rejtett ellenszolgáltatást fogadott el egy cikk megjelentetéséért.

Az én értelmezésem szerinti széles spektrumú korrupció azonban nem csupán, és egyébként nem is a leggyakrabban az egyén szintjén jelentkezik. A korrupt játszmákat tapasztalataim szerint leginkább a tartalmi és üzleti, közép- és felsőszintű vezetők irányítják, akik aztán a megegyezésekből eredő szempontokat közvetítik lefelé. A szerkesztőségek ezeket a korrupt dealeket készen kapják, náluk már csak szűrt formában jelentkeznek. Gyakran éppen a szerkesztőségvezetők „tolmácsolják” a kéréseket: az újságírók, szerkesztők észlelik, hogy valami nem „kóser”, valami olyasmihez kell adni a nevüket, amit az újságírói-szakmai, vagy az etikai szabályok nem indokolnának. Az elvárások egy idő után azután bele is épülnek a mindennapok gyakorlatába.

Mint a háttérbeszélgetéseim során érzékelhető volt (bár további empirikus kutatásoknak még lenne helye ebben a témában), a magyar sajtóban vidáman túlélték a Kádár-korszakot az öncenzúra nemes hagyományai, alkalmazkodtak a piacgazdasági körülményekhez, és sok helyen virágoznak újra. Az egyéni és a felsőbb szint konfliktusára utal a már idézett felmérés szerint az a megállapítása, hogy az újságírók magukat nagy többségben, 81 százalékban tartják feddhetetlennek, 62 százalékban politikailag függetlennek, a szakma általános megítélése azonban ezeknek az adatoknak pont az ellenkezője (15, illetve 25 százalék). A válaszadók alig 7 százaléka nyilatkozott úgy, hogy a magyar média betölti a feladatát, elfogulatlanul és korrekt módon, befolyástól mentesen dolgozik, a többség, tehát a felmérésben részt vevők 71 százaléka szerint pedig egyszerűen a tulajdonosok elvárásait közvetíti.

Megkötött dealek a fennmaradásért

Vicces látni, hogy a megkérdezett iparági vezetők – érthető módon – messze elégedettebbek voltak a média teljesítményével, mint az újságírók maguk. A felső vezetők 19 százaléka tartotta színvonalasnak a magyar sajtót, míg a „talpasoknak" csak a 3 százaléka (tehát az utóbbiaknak mégiscsak jobb szemük van a maguk készítette termék megítéléséhez). A szomorú eredmények nem kivételesek: 2012 tavaszán a Nézőpont Intézet elemzője a Goethe Intézet egyik kerekasztal-beszélgetésén ismertette az új felmérés előzetes számait, és hasonlóan drámai volt a kép. A válaszadók 61 százaléka szerint nem szabad a sajtó, 59 százalék szerint rejtett ellenszolgáltatásokat fogadnak el az újságírók, a média pedig inkább a tulajdonosok érdekeit, mintsem a társadalomét szolgálja.

Ezekből az adatokból is látszik, hogy a nagyobb baj szerkezeti, hiszen egész szerkesztőségek, médiavállalatok, a hazai sajtó teljes szegmensei épülnek a nyilvánosságot torzító üzleti modellekre. Ezek a modellek aztán befolyásolják azon piaci résztvevők működését is, amelyek tisztességesen szeretnének működni, de kénytelenek ugyanazon a pályán versenyezni. Magam elsősorban azon rövid idő alatt tapasztaltam ennek a perverz működésnek az eredményeit, amikor rövid ideig – mint a cikk elején említettem – a Manager Magazin főszerkesztője voltam. Láttam, milyen nehéz dolguk volt a hirdetésszervezőknek, akik kénytelenek voltak azzal a feltétellel dolgozni, hogy a tartalom nem eladó, és ugyanígy a cég vezetésének is, amely tartani akarta magát a szerkesztőség által fontosnak tartott sztenderdekhez. Láttam, mivel kell versenyezniük, milyen dealekbe mennek bele más lapok hirdetési-PR pénzekért cserébe, és ez milyen tartalmat eredményezett.

Stiller Ákos

És akkor még csak a médiapiacnak arról a részéről beszéltünk, amely elsősorban piaci-üzleti alapokon szerveződik, inkább szakmai tulajdonosok kezében van, vagy olyanokéban, akik a médiát elsősorban üzletnek, a tartalmat terméknek, a közönséget pedig fogyasztóknak tekintik. Egy szót sem ejtettünk még a piacnak arról az egyre dagadó (és a közéleti tartalomra döntő befolyással bíró) szeletéről, amely a szakmai és szigorúan vett üzleti szempontokat teljesen figyelmen kívül hagyó tulajdonosok kezében van. A médiának arról a szegmenséről, amely inkább a politikafinanszírozás, mintsem a piac részeként értelmezhető, amelyben a média csak a politikai befolyásolás eszköze, a tartalom nem termék, hanem a pártpropaganda része, a közönségét pedig híveknek tekinti. A tulajdonosok itt oligarchák, akik az állammal való üzletelés során kisíbolt vagyonból pártközeli médiát is működtetnek. Vagy azért, mert ez volt a lopás feltétele, ez lett nekik mondva, vagy azért, mert így akarják megszolgálni a pénzt.

A média legsötétebb oldala

Vannak ezen a pályán még üzletemberek, akik befolyásszerzésre, későbbi ügyleteik olajozása végett fektettek a médiába, akik pénzük nagy részét most is máshol keresik, újságjaik pedig bonyolult üzleti érdekek hálójában vergődnek. Rajtuk kívül vannak még kisebb és nagyobb egyházak, no meg persze offshore-cégek, amelyekről csak sejtünk valamit. És persze nem beszéltünk még a közmédiáról, vagy egyre inkább a pusztán állami médiáról sem, amely mindig is ennek a szélesebb értelemben vett korrupciónak az áldozata volt, 2010 óta pedig csak még nyilvánvalóbb lett a helyzet. Messzire vezet, de a fent leírt rendszer – mint ezt a Transparency International is megállapítja – befolyásolja a korrupcióról szóló sajtóbeszámolókat is. Kicsit cinikusan, hogyan segíthet a korrupció visszaszorításában egy olyan médiarendszer, amely maga is részben a korrupció terméke, részben pedig szerteágazó korrupciós mechanizmusok működtetik?

A sajtó korrumpáltsága korlátozza a sajtószabadságot is, hiszen minél tisztább a média üzletmenete, működése, annál jobb (lenne) a helyzet. A tisztább tulajdonosi és piaci viszonyok, a befolyásolástól mentes munka körülményeinek segítése pedig ezért – részben legalábbis – szabályozási-hatósági felelősségeket is felvetne. A médiatörvényben ugyan szerepel az a kitétel, hogy nem szankcionálható az az újságíró, aki „megtagadta a szerkesztői és újságírói szabadságát csorbító utasítás végrehajtását”, így – papíron legalábbis – lenne valamiféle jogszabályi garancia a szakmai lelkiismeret érvényesítésére. Ez a fontos paragrafus csak lóg a levegőben, nincs kifejtve, nem foglalkozik vele senki. Hasonlóképpen, az újságírók szabadságát elősegítő és garantáló kezdeményezésekkel mindeddig adós maradt a hatóság, amely inkább foglalja el magát az agyament tartalmi szabályok ellenőrzésével, az irdatlan összegekből működő apparátusát pedig – pótcselekvésből – ízlésrendőrségi feladatokkal látja el és az állatos viccek visszaszorításán munkálkodik.

Hatósági vezetők, kuratóriumi tagok, politikusok, médiatulajdonosok (hazaiak és nemzetköziek), cégvezetők, reklám-, PR-, médiaügynökségek és persze újságírók, szerkesztők, főszerkesztők – sokan „bűnösök” abban, hogy se nem korruptabb, de nem is kevésbé korrupt a magyar média az ország átlagánál. Ez azért baj, mert iszonyatos erejű eszköz lenne a kezükben arra, hogy Magyarország jobb hely legyen. Nemet például a rendszer minden szintjén lehet mondani arra a korrupcióra, amit leírtam. Még akkor is, ha ennek az ára a földön kívüli élet. Ott is csak az első öt perc a nehéz.