Miért tántorog kétszáz éve a csőd szélén Görögország?
Görögország adósságban született, fennállása során szinte mindvégig külföldi adósságokban úszott, ötször formálisan is csődbe ment. De még ezeken kívül is legalább kétszer mentették meg az országot a pénzügyi összeomlástól. És ezzel - bár nem ők a világelsők - modern történelmük felét, 90 évet államcsődben töltöttek a görögök. Nagy görög államcsőd-történelem.
Az elmúlt napokat a gazdasági sajtóban a görög válság uralja. Ha pár napon belül nem tudnak megegyezni a hitelezőkkel, akkor a görög állam csődbe megy, sőt, az sem kizárt, hogy az eurózónából is kiteszik az országot. A görögök kétség kívül renitensnek számítanak, és nemcsak azért, mert az elmúlt hat évben szinte nem volt olyan hónap, hogy ne a görög válsággal foglalkozott volna a világsajtó, hanem azért is, mert Athén majdnem kétszáz éve áll a csőd szélén.
Az első, 1827-es bukás még a törökellenes függetlenségi harcok idején, a görög állam megszilárdulása előtt következett be, de azóta is nehezen irányítható az ország. A beruházási lázban szenvedő, túlköltekező, „nyugatos” modernizátorokat általában „nemzeti” populisták (bal- és jobboldaliak) váltják évszázadok óta Athénban. Ám a válság igazi oka nem ez, hanem a cikkünk végén tárgyalt kirekesztő politikai és gazdasági intézmények, az instabilitás, az elitek megosztottsága és a populizmus.
A görög csőd első típusa: a felesleges beruházásokba fektetett pénz nem térül meg
„Sajnos, Uraim, csődbe mentünk” – jelentette be a görög állam fizetésképtelenségét a parlamentben Harilaosz Trikupisz miniszterelnök 1893. október 30-án. A mondat szállóigévé vált, jóllehet vannak, akik megkérdőjelezik, hogy valóban ő, valóban ott és akkor mondta-e ezt. Akár ő mondta, akár talán az ellenzék, Trikupisz már hatodszor volt kormányfő (s még ezután is egyszer újra hatalomra került!), nyilatkozata pedig gazdaságtörténeti könyvek címe lett. Trikupisz ugyanis ezzel a rossz beruházásokból fakadó válságot ismerte el, aminek gyakorlatilag ma is tanúi vagyunk Görögországban.
A modernizációt erőltető Trikupisz-kabinet a vasútépítéseket és a Korinthoszi-csatorna megépítését tűzte ki célul a XIX. század végén. Ám a vasútvonalak nem érték el az országhatárt, így nem fejthették ki áldásos hatásukat, a csatorna forgalma pedig meg sem közelítette a vártat.
Az államcsődöt nem a csatornaprojekt okozta, hiszen az éppen a fizetésképtelenség évében készült el. (Az elhibázott építkezés eredeti beruházó társasága a magyar Türr István irányítása alatt ugyanakkor már korábban bedőlt.) Elsősorban a vasútépítésre felvett nemzetközi hitelek vissza nem fizetése vezetett az 1893-as bukáshoz. A válság kitörésekor pedig Trikupisz nem tudta az adókat annyira megemelni, hogy azok a kiadásokat finanszírozzák, mert populista, „Nagyobb Görögországot” hirdető riválisa, Theodorosz Delijannisz a megszorítások ellen kampányolt.
A csőd hatása a XX. század háromnegyedén át tartott: 1893-ban még inkább csak tanácsadóként jelentek meg a hitelezők képviselői Athénban. De amikor Trikupisz utódja, a nacionalista Delijannisz is belebukott a törökök elleni vesztes háborúba 1897-ben, és Athén hadisarc fizetésére kényszerült, a nagyhatalmak döntő lépésre szánták el magukat. Amikor egy újabb görög kormány 1897-ben ismét kölcsönért fordult hozzájuk, a nagy hitelezőket tömörítő International Financial Control (IFC) szervezet ellenőrzése alá vonta az athéni költségvetést és a forgalmi adóbevételeket. Az állami só-, olaj- és dohánymonopóliumot is közvetlen kontroll alá helyezték. Az IFC képviselői bő 80 évvel később, csak 1978-ban hagyták el Görögországot.
Ma is hasonló a helyzet – csalásokkal és világválsággal súlyosbítva
Hasonló a helyzet ma is: Görögország a 2004-es olimpia megrendezésekor túlköltekezte magát. A Bloomberg hírügynökség összeállítása szerint az athéni olimpia vezetett a görög gazdasági hanyatláshoz a 2010-es évek elején. Az olimpia 9 milliárd euróba került (mai árfolyamon több mint 2700 milliárd forintba, ehhez képest állítják a budapesti olimpia szervezése mellett kardoskodók, hogy idehaza még a 800 milliárd forintot sem érnék el a költségek, sőt, a rendezés pénzügyileg nyereséges is lenne), de ebbe nem számították bele az új repülőtér és a metróvonalak megépítését.
| De nem a görögök a világcsúcstartók |
Néhány latin-amerikai állam mellett Görögország államadósságának visszafizetésére van a legcsekélyebb esély a világon: Hondurasról és Ecuadorról Carmen M. Reinhart és Kenneth S. Rogoff mutatta ki, hogy csak ezek hitel-visszafizetési aránya rosszabb a görögökénél – írta a Múlt-kor.hu öt éve. Ám Rogoffék fő tézisét (90 százalékos eladósodottság fölött a gazdasági növekedés lassulását) azóta cáfolták. A hvg.hu is beszámolt erről, így óvatosan kell bánnunk e tanulmánnyal. Ám a Forbes magazinnak talán hihetünk: az ötször államcsődbe menekülő Athént a 10-10 alkalommal befuccsoló Ecuador és Venezuela megelőzi, de Görögország modern történelmének csaknem felét, kilencven évet államcsődben töltötte. |
Amikor az olimpia lezárult, Athén figyelmeztette az eurózónát (amelyhez pár évvel korábban csatlakozott), hogy az államadósság a vártnál rosszabbul alakult. A 2004-es hiány 6,1 százalékos lett GDP-arányosan, duplán meghaladva a vonatkozó eurózónás kritériumot, miközben az államadósság 110,6 százalékra nőtt a hazai össztermékhez viszonyítva. A BBC és a CNN kronológiája szerint 2009-től súlyosbodott a krízis. A Papandreu politikusdinasztia harmadik kormányfője, a frissen hatalomra került Jorgosz Papandreu bejelentette, hogy a görög hiány a várt néhány százalék helyett akár 12 százalék fölötti is lehet. Kiderült, hogy a korábbi kormányok nemcsak 2004-ben, hanem 2008-ban is félretájékoztatták az EU-t az adósságról és a hiányról, gyakorlatilag csaltak, hazudtak.
Három év múlva, 2012-ben pedig a GDP 165,3 százalékára rúgott az államadósság. Ebben már a 2007-2008-as gazdasági világválság miatt más tényezők is közrejátszottak. A hitelminősítők drasztikusan leértékelték Athént, így az eleve forráshiányos világpiacon még nehezebbé vált az adósság refinanszírozása. 2010-ben Athén már képtelen volt a szabad piacon forráshoz jutni, 2012-ben pedig részleges adósságleírásról állapodott meg a magánhitelezőivel.
Papandreu közben kiadáscsökkentő intézkedéseket jelentett be, de ez 2010. januárban populista ellenkampányhoz vezetett, akárcsak az 1893 után. Tüntetések rázták meg Görögországot, amelynek 2010-2012 között az eurózóna és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) két ízben, összesen 240 milliárd eurós segélycsomagot állított össze, hogy megmentse a csődtől. Idén januárban a populista Sziriza párt kormányfője, Alekszisz Ciprasz a nacionalista függetlenségi párttal alakított koalíciót Athénban. Cipraszék fél éve tárgyalnak az adósságról a hitelezőkkel, ennek a hajrája zajlik a napokban.
A görög csődök második típusa: a háborúk és polgárháborúk okozta összeomlások
Görögország gyakorlatilag adósságban született. Az első, 1827-es csődöt okozó, 1824-25-ben felvett hiteleket ezért nevezik a „függetlenség adósságának” is. A londoni Filhellén Bizottság gyűjtött be pénzforrásokat a törökellenes felkelőknek, akikhez a pénz 40 százaléka jutott csak el, a többit jutalékként a közvetítők levonták. Ráadásul az egész összeg visszafizetésére a harc közben nem volt mód. A függetlenségi háború ugyanis görögök közti polgárháborúvá fajult, csak a nagyhatalmak Athén oldalán való katonai beavatkozása döntött a hellének javára.
Görögország káoszba süllyedt, de az elit (ön)gyilkos polgárháborúját megelégelve, a nagyhatalmak a bajor uralkodócsaládból raktak egy önkényeskedő királyt az új ország élére 1831-ben. A fiatal államot azonban a bajor udvaroncok nemigen tudták kormányozni, ellenük 1843-ban kisebb forradalom tört ki. A „függetlenség adóssága”, az 1824-25-ös hitelek azonban éppen 1843-ra okoztak újabb államcsődöt. Vilma Sinanoglou professzor szerint a második csőd az előző folytatása volt. A három nagyhatalom (Franciaország, Anglia és USA) által garantált frankhitelt 1843-ban nem tudta visszafizetni Athén. E kölcsönt eredetileg az első csőd után, a „függetlenség adósságának” törlesztésére kapták.
Mindenesetre a második bukás után, 1854-ben a franciák és a britek blokád alá vonták Pireusz kikötőjét, és ezt az akciót 1857-ig folytatták, hogy kikényszerítsék a hitelek visszafizetését, amit szép szóval már 1845-től követeltek. Ez nem nagyon sikerült, így 1860-ban óhatatlanul bekövetkezett harmadik görög csőd is.
E sorba tartozik az 1929-33-as gazdasági világválság idején bekövetkezett fizetésképtelenség is. Ez az első világháborúban végzetesen kettészakadt, majd a görög-török háború (1919-22) után meggyengült politikai elittel és a gazdasági destabilizációval függött ugyanis össze. Fokasz Nikosz írja Istenek nélkül című könyvében, hogy a világválság előtt, 1924–28 között Athénban 11 kormány váltotta egymást, 3 választás, 11 puccs és 2 katonai diktatúra alatt.
Az utolsó hivatalos görög csőd 1932-ben következett be. A „modernizáló” miniszterelnök, Eleftheriosz Venizelosz a tíz évvel korábbi törökellenes katonai kalandot hibáztatta, illetve az éppen zajló világválságot. Ám a valóságban a felhalmozott államadósság okozta a bajt – írja egy forrás.
Összeomlás a világháború alatt és az 1946–49-es partizánháború gazdasági pusztítása
Csődöt ezután már nem jelentett Athén, de azóta is többször a tönk szélére jutott. Totális gazdasági összeomlást hozott a német náci megszállás 1941-ben. A második világháború végére a görög gazdasági teljesítmény (GDP) az egyharmadára zuhant. A világháború után pedig kommunista partizánok harcoltak 1946–49 között Észak-Görögországban. A polgárháborúba beavatkozó britek részben a nácikkal kollaboráló görög jobboldaliakra és más fegyveresekre támaszkodva segítettek leverni a szélsőbaloldali mozgalmat. Mark Mazower brit professzor emlékeztet erre hivatkozva a görög politika megosztottságára.
Az 1946–49-es partizánháború gazdaságilag is a tönk szélére juttatta Görögországot, nem véletlen, hogy – Athanasiou Christoforos szerint – 1947-ben a kommunizmus elleni „feltartóztatási” politika jegyében 250 millió dollárt szavazott meg az amerikai törvényhozás Athénnak. Az ugyanis akkor már nemhogy nem tudta magát finanszírozni, hanem a beavatkozó Londonnal együtt sem volt pénze. Görögország 1945-50 között végül összesen 2,1 milliárd amerikai dollárt kapott segélyek, hitelek (Marshall-terv) formájában. John M. Koliopoulos és Thanos M. Veremis a Greece. The Modern Sequel című könyve szerint ez több, mint amit Athén 1821 és 1930 között összesen kölcsönkapott.
A bajok közben talán csak az 1955–65 közötti évtized hozott némi fellélegzést. Ekkor egy hiperinflációs válság utáni 1954-es stabilizáció, a drachma azonnali és egyszeri, 100 százalékos dollárral szembeni leértékelése segített. Ezt Sinanoglou csődhöz hasonló helyzetnek minősíti, valójában inkább a túlköltekezéses krízisről volt szó, amit megfékezett a drachma árfolyamának 20 évre való dollárhoz rögzítése. A stabilizáció sikerült: az egy főre jutó jövedelem majdnem megkétszereződött 1955 és 1963 között, míg az árak mindössze 17 százalékkal emelkedtek – Richard Clogg írja ezt a Concise History of Greece című könyvében.
Mi áll a görög problémák hátterében?
Takis S. Pappas elsősorban az intézményi közgazdaságtan képviselőjének, Daron Acemoglunak és szerzőtársának, James Robinsonnak a téziseivel magyarázza a görögök bukásait. Pappas szerint a válság fő okainak egyike az, hogy hosszabb távon a populizmus győzött a liberalizmus fölött.
Acemoglu a HVG Extra Business magazinjában kifejtette a gazdasági fejlődés legfőbb tényezőiről alkotott elméletét: „a befogadó gazdasági intézmények teremtenek ösztönzőket a befektetésre és az innovációra, és ezek teszik lehetővé az emberek részvételét a gazdasági tevékenységekben. De ezek a gazdasági intézmények olyan befogadó politikai intézmények támogatására szorulnak, amelyek a politikai hatalmat széles körben szétterítik a társadalomban, és ellenőrzik a hatalom gyakorlását is.” Márpedig Görögországban nem igazán volt demokratikus, befogadó politikai intézményrendszer az elmúlt századokban. Fokasz Nikosz szerint a második világháború után „önkorlátozó demokrácia” volt, amely a szabadságjogokat korlátozta. Mouzelis pedig a XIX. századi parlamenti rendszer demokráciadeficitjére mutat rá a Modern Greece című kötetében.
A stabil központi kormányzat Acemoglu és a gazdaságtörténész, Immanuel Wallerstein szerint is meghatározó a gazdasági fejlődésben. Márpedig Görögországban instabil kabinetek váltották egymást: 193 év alatt Alekszisz Ciprasz, a mostani kormányfő a 186. sorban. (Bár ez nem 186 különböző személyt jelent, hiszen sok kormányfő többször is alakíthatott új kabinetet.)
Wallerstein az egységes elit hiányával magyarázza a gyenge központosítást a fejletlen országokban. Görögországban éppen ezt a folyamatot figyelhetjük meg: Mouzelis szerint az állam megalakulásakor kiéleződött a liberális, emigrációból visszatérő „nyugatosok” és a görög helyi elit közti viszony. Az ortodox egyházi vezetők féltek a görög függetlenségtől, hiszen így elvesztették hatalmukat a többi, török uralom alatt maradt balkáni terület ortodox hívei fölött.
A görög földbirtokosok kezdetben nem is támogatták a függetlenséget. A siker után azonban a földek jelentős részén sikerült elérniük, hogy ne modern kapitalista viszonyok, hanem a török feudális földbirtokrendszer maradjon fenn. Kereskedelmi viták is kialakultak: a nyugatosok a védővámok helyett liberalizálták volna a nemzetközi kereskedelmet, a hazai – gyenge – hajógyártás és fonalkészítő szövetkezetek ezzel azonban olyan erős konkurenciával találták magukat szemben, mint az angol hajó- és textilipar. A „nyugatosok” közben eladósították az országot, a hiteleket viszont nem tudták visszafizetni, mert a mezőgazdaság nem volt piacképes, az ipar pedig gyakorlatilag nem létezett: pár ezer iparos és kereskedő volt a XIX. század elején csupán az egész országban, így a gazdaság nem bírta el az óriáshiteleket.
A nemzeti kettészakadás az első világháború alatt is bekövetkezett Görögországban – erről Fokasz Nikosz ír. Athénban a háború alatt egy semleges, de valójában németbarát kormány működött egy ideig, míg Thesszalonikiben antantbarát ideiglenes kormány volt. Ez a szakadás megismétlődött a kommunista partizánháború után. Az 1949-es pacifikálással a megosztottság fennmaradt, majd a hetvenes években, egy katonai diktatúra után új formában jelentkezett.
Az 1980-as és 1990-es években újfajta populizmus jelent meg Görögországban: a Papandreu politikai dinasztia ekkor a PASZOK nevű párt révén – egy rövid megszakítással - évtizedekre a népszerű, de hosszabb távon strukturális gazdasági problémákat felhalmozó politikát folytatott.
Görögország ekkor kezdett lemaradni a nemzetközi versenyben, az állami szektor túlterjeszkedett. Közben az államháztartás és a külkereskedelem deficitje növekedni kezdett. A túlburjánzó, sokszor korrupt állami elitnek és bürokráciának a fenntarthatatlanságára azonban a 2000-es években derült csak fény.
A szerző az OSZK 1956-os Intézet munkatársa.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
