„Az egészségügyi ellátórendszer az összeomlás szélére sodródott. Forráskivonás, átgondolatlan és áterőszakolt strukturális átalakítások, leépítések, s feleslegesen túlbonyolított szabályozás és értelmetlen adminisztrációs terhek jellemzik.” Kíméletlen kritika. Szépséghibája nem az, hogy történetesen a 2010-es kormányváltás után született, az „elmúltnyócévet” ekéző vitairat, „Semmelweis-terv az egészségügy megmentésére” címen, hanem az, hogy évek múltán nem született meg (ön)kritikus folytatása. Pedig bőségesen lenne mit számba venni, hiszen – ha tilos is a fideszes retorika illemszabályai szerint reformnak nevezni – fajsúlyos és jelentős következményekkel járó változások zajlottak az elmúlt években. Sor került a kórházak államosítására, előbb bokáig, majd térdig amputálva az állami kontroll intézményeit.

Lovak, lábtörlők, kegyeleti szobák

Nem volt választási program, sem az egészségügymentő Semmelweis-terv tétele, hogy az önkormányzatoktól állami tulajdonba és -fenntartásba kell venni a kórházakat. Mondhatni hirtelen jött kormányzati gondolat volt, amely egy 2011. novemberi kormányhatározatban öltött formát. E szerint az eladósodott önkormányzatoktól át kell venni az egészségügyi intézményeket „az ellátási színvonal emelése, egységessége és a hatékonyabb, költségtakarékosabb fenntartás érdekében”.

Szócska Miklós a Semmelweis Tervben foglalt szerkezetátalakítási folyamatról tart sajtótájékoztatót 2011-ben.

MTI / Kovács Attila

A kórházak államosítása, az átadás-átvétel hivatalos aktusai több ütemben, 2012-13-ban zajlottak. Menet közben ehhez társult a menedzsmentváltás: 2012 közepétől több mint fél éven át húzódott az összesen 60 igazgatói álláshelyre kiírt pályázatok lebonyolítása. Ez szinte állandósította az egészségügyi dolgozók tétovaságát, a „megvárjuk-mi-történik állapotot”. Jóllehet ciklusokon átívelő és teljes szakmai konszenzus tartaná kívánatosnak a kórházak, illetve orvosok adminisztratív terheinek a csökkentését, az államosítás nem csupán átmenetileg, az átadás-átvétel időszakára, hanem permanensen megnövelte mind az állandó, mind pedig az ad hoc jellegű adatkéréseket. A központosított intézményfenntartás túlkapásait megörökítő évkönyvekbe bizonyosan belekerül, amikor a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet (Gyemszi) a hozzá tartozó 99 kórháztól 2013-ban sok más mellett összegyűjtötte, hány ló, mennyi lábtörlő és kegyeleti szoba szerepel a leltárukban.

Újratermelődő eladósodás

Az államosítás egyik indoka a legatyásodott önkormányzatok tehermentesítése, ezzel párhuzamosan az egészségügyi intézmények konszolidációja volt. Ha a kormány arra gondolt, hogy a 2010-2011-ben összesen 54 milliárd forintra rúgó kórházi adósságrendezéssel egyszer s mindenkorra megoldhatja a gyógyintézmények notórius túlköltekezését, szomorúan kellett ráébrednie, hogy a puha költségvetési korlát semmivel sem lett keményebb az államosítást követően, még mindig nagy az egészségügyi intézmények „zsaroló” potenciálja. Különösen, hogy már nem lehet primer módon a helyi önkormányzat nyakába varrni a felelősséget a „nem volt varrócérna az operációhoz” típusú sajtóhírekért. Így tehát a bevételt meghaladó kiadások képződése mondhatni zavartalan. A 2015-ös 60 milliárd forintos kórház állami konszolidálást az idén újabbnak kell követnie, hiszen már az év közepén 54 milliárdra rúgott a kórházak lejárt tartozásállománya.

Logikusnak tűnt, hogy az államosítás előnye lehet a kórházankénti elaprózott beszerzések egy részének központosítása. Így a gyógyszer, a földgáz és a villamos áram, valamint a telefon-előfizetések kerültek ebbe a körbe. Áttörést nem – ahogy jelentős megtakarítást sem – hozott a közösködés. Meglehet, hogy túl szélesre tárult a kör, reálisabban lehetne megtakarításra számolni a helyi igények jobb érvényesítésére módot adó megyei vagy régiós szinten, néhány, legfeljebb egy tucat kórház összefogásával.

Fülöp Máté

Semmi jel nem mutat arra, hogy az elmúlt években jottányi elmozdulás történt volna az esélyegyenlőség irányába. Ugyanakkor folytatódott a kórházi ágyszámcsökkentés, intézménybezárás helyett az elsorvasztás. Míg 2006-ban 172 valódi, többszakmás, fekvőbeteg-ellátó intézmény működött 59 ezer aktív ággyal, mára 110-re csökkent a számuk, 42 ezer ággyal. Csupán egy kiragadott példa a területi ellátási esélyek durva különbözőségére. A PX Consulting egészségügyi elemző cég számítása szerint az országos átlag 155 aktív kórházi ágy mellé társul 100 krónikus ellátásra szánt férőhely. A két szélsőérték Veszprém, illetve Hajdú-Bihar megye. Az előbbibe mindössze 72 aktív ágy mellé társul 100 krónikus, a Hajduságban viszont 274 aktív mellé adatott csupán 100 krónikus hely.

Kiugró halálozás

Az állami beavatkozásoknak köszönhetően, amelyek persze nem a tulajdonlás, hanem az ágazatirányítás és -finanszírozás oldaláról jöttek, számos műtét esetében és a daganatgyanú tisztázására szolgáló képalkotó diagnosztikánál (CT, MRI) csökkent a várakozási idő. Ugyanakkor a járóbeteg-ellátásokban egyre aggasztóbb a sorállás. A szolgáltatások minőségéről ad némi közvetett információt, hogy 2015-ben kiugróan magas volt a halálozás és az eddig ismert 2016-os adatok bár jobbak, de még nem „javultak vissza” a 2014-es szintre. A 2006-os „békeévhez” viszonyítva csaknem megduplázódott a fertőzés és élősdiek okozta halálozás, folyamatosan romlik az ezer lakosra számított daganatos halálozás. Tavaly megtört az évek óta tartó kedvező trend, nem folytatódott a keringési rendszer betegségei okozta halálozás csökkenése, a légzőszervi megbetegedések még a korábbinál is több embert tettek a sírba.

Bár az államosításhoz fűzött pozitív várakozások sorában hivatalosan sosem szerepet, ám sokan remélték, hogy ha a önkormányzatok kezéből kikerül a kormányrúd, azzal a helyi érdekek automatikusan kiiktatódnak az intézmények irányításából. Ez azonban alapvető tévedésnek bizonyult, megmaradt a helyi politikai beleszólás, amely mellett a legkülönbözőbb, ki- és megismerhetetlen országos hatalmi centrumokból érkező parancsok és „javaslatok” irányítják a kórházak életét. A drasztikus centralizálással járó államosítás a rendszerváltás óta nem túl acélos miniszteriális ágazatirányítás megerősítését kívánta volna meg, jól kistafírozott szakmai háttérintézményekkel. Ehelyett az ágazat vezetését gyengébbnél is gyengébb érdekérvényesítési képességű államtitkársággá fokozta le a kormány.