Szerencsésebb években több négynapos hosszú hétvége is összejön. Sajátos, de az ilyen potya szünetek sokszor nagyobb becsületnek örvendenek a pihenőnapok hierarchiájában, mint az évi rendes szabadságok.
Amerikai és európai kutatások egybehangzó tapasztalata, hogy az emberek egyre jelentősebb része nem veszi ki az összes szabadságát; jó, ha éves kerete kétharmadát kimeríti. A Marketwatchban nemrég ismertetett egyik kutatás szerint tavaly az amerikaiak többségének (55 százalék) maradt bent szabadsága (átlag 16,2 napot vettek ki), míg ez az arány például 2013-ban csak 42 százalék volt. Még azokban az országokban is, ahol a szabályok lehetővé teszik, hogy a szabadság helyett munkával töltött napokat a cég kifizesse, vagy a ki nem vett napok egy része a következő évre átvihető, a szabadságok mintegy harmada elvész. Magyarországon sem jobb a helyzet. Egy tavalyi közvélemény-kutatásában például a válaszadók 52 százaléka nyilatkozott úgy, megesett már vele, hogy csak papíron vette ki az összes szabadságát.
A „kizsákmányoló kapitalista munkahely” klasszikus baloldali toposza napjainkban a reneszánszát éli. Ennek száz évvel ezelőtti fő ismérve a 12–14 órás munkanap vagy a gyerekmunka volt, most az önkizsákmányolás formáját ölti. A többnyire valamilyen nagyobb felelősséggel járó munkakörökben dolgozó notórius szabadságkerülők esetében gyakori magyarázat, hogy – mivel a folyamatos változások közepette a gyors reagálás a versenyképesség egyik fő szempontjává vált – a távollétük más munkafolyamatokat is könnyen megakaszthat. Ezen a veszélyen persze sokat enyhít, hogy az okostelefonokon is elérhető internet világában ma már a fizikai távollét sem akadálya a munkahelyi jelenlétnek, ami viszont a szabadság fogalmának újraértelmezését is megköveteli: lehet-e úgy pihenni, ha a postafiókunkra akár csak félnaponta is, de ránézünk. Ritkább, de nem elhanyagolható magyarázat a szabadságok ritkulására, hogy – például a gazdasági válság nyomán lezajlott leépítések, illetve a szakképzett munkaerő hiánya miatt – bizonyos munkakörökben egyre nehezebben oldható meg a helyettesítés. Máskor viszont épp az állás elvesztésétől való félelem a motiváció.
Ami a dolgozók által ki nem vett szabadságok révén a munkáltatónál látszólag megtakarítás – az amerikai cégek évente 61,4 milliárd dollárt spórolnak így –, valójában súlyos ár. Amikor valaki azt mondja, hogy nem engedheti meg magának a „kikapcsolódás luxusát”, joggal lehet gyanakodni a tömény munkaalkoholizmusra. Az ilyen ember reggel fölkel, elindul a pofonjáért, és addig megy, míg meg nem kapja, vagyis fel nem áldozza magát a munka oltárán.
Közhely, hogy a feszített munkatempó a stressz és más betegségek elsőrendű forrása. A leállni nem tudók számára a pszichoszomatikus és más megbetegedések mellett legalább ekkora veszély a kiégés, a belső motivációs rendszer idővel bekövetkező lebénulása, és ezzel összefüggésben a teljesítmény csökkenése. Ha pedig elvész a munka felett érzett öröm, akkor a motiváció csak a külső jutalmazó-büntető módszerekkel hozható vissza. Ideig-óráig. Merthogy – szemben a jól működő belső jutalmazó rendszerből eredő flow-élménnyel – ha az örömöt okozó anyag külső forrásokból kerül a szervezetbe, az függőséget okoz. A kilátásba helyezett prémium, fizetésemelés egy ideig motiváló, de az effajta igények egy idő után csak egyre nagyobb dózisokkal – gyakoribb és magasabb összegű jutalmakkal – enyhíthetők. Épp ezért munkáltató és munkavállaló közös érdeke, hogy legyen idő megállni, időről időre kiszállni a mókuskerékből, feltöltődni.
És ehhez még csak többhetes pihenőre sincs feltétlenül szükség. Kutatások bizonyítják, hogy egy üdüléssel vagy utazással kapcsolatos élmény tartóssága csekély, vagy szinte semmilyen összefüggést nem mutat az ott töltött idő hosszával.
