A hazai alacsony bérekről, a megélhetés nehézségeiről, az alacsony bérek miatti elvándorlásról naponta beszélünk. Az is mindennapi téma, hogy a magas bérköltség – elsősorban a magas bérjárulék miatt – akadályozza a foglalkoztatást, rontja a versenyképességet, nehezíti a bérek emelését. Ennek a következménye egyebek között a képzett munkaerő kivándorlása, valamint a vállalkozások adóelkerülő magatartása is.

A bérjárulékok csökkentését a kormány el is kezdte: 2017-ben a munkáltatók által fizetett járulék – hivatalos nevén: szociális hozzájárulási adó – 27 %-ról 22 %-ra mérséklődött, amit 2018-ban további 2,5 százalékpontos csökkenés követ. Az is tudható, hogy 2019-től a szociális hozzájárulási adó mértéke összesen négy alkalommal további 2 százalékponttal csökken, amennyiben az éves reálkereset 6 százalékkal nő.

Amennyire örülhetünk a bérterhek csökkenésének, annyira aggódhatunk is: a járulékok ugyanis a nyugdíjak és az egészségügyi ellátások fedezetéül szolgálnak. Az pedig köztudott, hogy ezeket a területeket nem a forrásbőség jellemzi, vagyis arról is beszélni kellene, hogy a kieső bevételeket hogyan pótoljuk. A kieső járulékbevételek egy részét a béremelések fedezik, azonban nyilvánvaló, hogy költségvetési hozzájárulásra is szükség van. Ezért két további kérdést is meg kell válaszolni: milyen intézményes garanciákkal biztosítható az egészségügy és a nyugdíjak megfelelő finanszírozása, illetve a szükséges kiegészítés hogyan illeszthető az állami költségvetés rendszerébe?

Túry Gergely

Ami az intézményes garanciát illeti, azt kellene elérni, hogy a bérjárulékok csökkentésével egyidejűleg megnövekedjék a költségvetési kiegészítés. Ez legegyszerűbben úgy valósítható meg, ha bérarányosan kiszámoljuk: hány százalékos bérjárulék fedezi a nyugdíj- és az egészségügyi kiadásokat. Ezt követően pedig, bérarányosan meghatározva, nem kettő, hanem három – munkavállalói, munkáltatói és költségvetési – befizetésből fedezzük ezeket a kiadásokat. (Ha pl. 2017-ben már ez a rendszer élt volna, akkor a szociális hozzájárulási adó 27 %-ről 22 %-ra mérséklődésével egyidejűleg be kellett volna vezetni egy 5 %-os költségvetési befizetést. Ez a mérték 2018-ban már 7,5 % lenne.) Más kérdés, hogy ehhez a rendszerhez közgazdaságilag a járulék és nem az adó típusú formáció a megfelelő, vagyis az elvonás célirányosan az egészségügyi és a nyugdíjrendszerbe kerülne.

Bár történelmi okok miatt hagyomány az egészségügy és a nyugdíjak bérterheken keresztüli finanszírozása, erre semmilyen közgazdasági logika nem kényszerít, sőt kijelenthető, hogy inkább közgazdasági és társadalmi károkat okoz ez a rendszer. Az egészségügy inkább az oktatásügyhöz hasonlít, mint a nyugdíjhoz, azaz az igénybevétele nem kell, hogy attól függjön, mennyit fizetett be valaki bérjövedelmeiből, vagy hogy fizetett-e egyáltalán.

Ráadásul ez a megoldás nem csak elvben létezik, hanem a skandináv országokban már évek óta bevett gyakorlat: Dániában, Finnországban és Svédországban évek óta működik az egészségügy sajátos finanszírozása, amikor is nem a bérekre kivetett társadalombiztosítási járulékokból, hanem a költségvetésből fedezik a rendszer működtetését. (Nevezzük ezt fiskalizációnak.) Hasonló rendszer működik Nagy-Britanniában is. A társadalombiztosítás skandináv típusú finanszírozása azonban hazánkban nem kimondott és rendszerszintű, hanem inkább véletlenszerű és – a költségvetés egészén belül – sokkal kevésbé áttekinthető, mint néhány nyugat-európai egészségügyi rendszer finanszírozási modellje.

AFP / Federico Gambarini

Természetesen arra a „nem szeretem” kérdésre is válaszolni kell, hogy e többletkiadások hogyan finanszírozhatók a költségvetésből. Mindenképpen vissza kellene állni a személyi jövedelmek progresszív adóztatására, ami egyfelől az alacsony keresetek esetében bevételkieséssel járna az adóvisszatérítés újbóli bevezetése miatt, másfelől viszont többletbevételt hozna a magasabb jövedelmű sávokban.

Természetesen vigyázni kell arra, hogy a magasabb adókulcs az átlagos jövedelmeket ne sújtsa. Az alacsony keresetűek adóterhelésének csökkentése témánktól függetlenül is indokolt, hiszen a minimálbér 15 százalékos adója a legmagasabb az Európai Unió országaiban alkalmazott terheléshez képest. Ráadásul a kevésbé képzett vagy képzetlen munkavállalók adóterhének csökkentése a foglalkoztatásukat is olcsóbbá teszi, ami növelheti irántuk a keresletet, s így többlet-adóbevételt eredményezhet.

A személyi jövedelemadóból származó bevételeket önmagában is emeli a kereslet és a kínálat súlyos egyensúlytalansága a munkaerőhiány miatt, ami a vállalkozások munkaerő iránti versenyének éleződésén keresztül a bérek gyorsabb növekedését s ezen keresztül növekvő adóbevételeket hoz magával.

A korrupció visszaszorításának hozadéka nehezen megbecsülhető, de ha feltételezzük, hogy az állami dologi kiadások 5%-a és a beruházási kiadások 9 %-a megy el korrupcióra, akkor körülbelül 240-300 milliárd Ft várható a korrupció visszaszorításából. Tény, hogy a korrupció felszámolásához nem elegendő a szándék deklarálása, és itt sokkal bonyolultabb és rejtettebb mechanizmusok működnek annál, hogy biztosra mehessünk. Az azonban bátran kijelenthető, hogy a közpénzek felhasználásának, a közbeszerzési eljárások átláthatóságának, azaz a verseny tisztaságának a megteremtésével a helyzet csak jobb lehet, ami az adóbevételeknél is érzékelhető változást (növekedést) hozhat. Az online számlázás bevezetése már eddig is jelentősen növelte a költségvetés bevételeit. További elterjesztése révén mintegy 90-150 milliárd forint bevétel-növekedésre számíthat a költségvetés.

A következő évek várható gazdasági növekedése valamint a foglalkoztatás bővülése az alacsonyabb bérjárulék miatti szintén növeli a költségvetési bevételeket. Amennyiben a munkavállalók bérjárulékának a mérséklésére is sor kerül, a nettó bérek úgy emelkednek, hogy eközben a bérköltség nem emelkedik.

A felsorolás bizonyára folytatható, az irodalomból más javaslatokat is ismerünk. A bérjárulékok csökkentésének az ütemét éppen az határolja be, hogy mekkora kieső járulékbevétel pótolható az állami költségvetésből. A gyors cselekvés mellett szól az is, hogy jelenleg a világgazdasági konjunktúra illetve az uniós támogatások miatt relatív pénzbőség jellemzi a piacokat, ami mindig kedvez a reformoknak.