Sokáig úgy tűnt, hogy Donald Trump elnökségének első éve totális törvényhozási kudarccal végződik. A huszonnegyedik órában azonban a republikánus többségű kongresszus rekordgyorsasággal fogadta el az új adótörvényt. A Reagan-korszak utáni legátfogóbb adóreform – melyet az elnök az adófizetőknek nyújtott „karácsonyi ajándékként” reklámozott – január 1-én lépett hatályba. Az adócsomag tízéves távlatban másfél ezer milliárd dolláros adócsökkentést irányoz elő, amely – a nagyságrend érzékeltetésére – a múlt évi GDP csaknem egytizedét kitevő összeg. Ezzel az elnök egyik legfontosabb választási ígérete teljesült. A republikánus elnökök ideológiailag imádják az adócsökkentést: a washingtoni politikai folklór szerint „Isten csak az adócsökkentés miatt teremtette meg a Republikánus Pártot”.

A demokraták és a közvélemény valóságos kizárásával, zárt ajtók mögött kitárgyalt adócsomag olyan volt, mint a bismarcki törvényhozási kolbász: jobb nem látni, hogyan készül. A középosztály pénzügyi megsegítését célzó eredeti trumpi elképzelés helyett főleg a nagy vállalatoknak és a gazdagoknak kedvező törvény született: az adómérséklés aránytalanul nagy része – mintegy kétharmada – az ő zsebükbe kerül. Nem véletlen, hogy egyetlen demokrata honatya sem szavazott rá. A beruházások és a gazdasági növekedés serkentésére a társasági (nyereség) adó 35-ről 21 százalékra esett. Emellett adózott jövedelmükből a cégek – már az adott évben! – leírhatják a beruházásra fordított költségek teljes értékét. A Fehér Ház ezeket a jelentős változtatásokat tekinti a gazdaság új „rakéta-hajtóanyagának”. Azt reméli, hogy más tervezett intézkedésekkel kiegészülve – mint például az ezer milliárd dolláros nemzeti infrastruktúrafejlesztés és a széles körű dereguláció – sikerül majd a 2008-as „nagy recesszió” után 2 százalékos szinten megrekedt GDP-növekedést 3-4 százalékra felpörgetni.

Belső hatások

A pártatlan szakértők túlnyomó többsége azonban erősen kételkedik ezekben a vágyvezérelt számításokban. A nagyléptékű adócsökkentés ugyanis mély lyukat üthet a költségvetésben, tovább srófolva a GDP-t már ma is túlszárnyaló államadósságot és az elmúlt évben emelkedésnek indult kamatlábakat. Az adóbevétel-kiesés miatt veszélybe kerülhet az infrastruktúra, sőt az országos jóléti programok (egészségbiztosítás stb.) szövetségi kormány általi finanszírozása. Szakmai körökben újból fellángolt a „leszivárgási“ (trickle-down) növekedéselmélet körüli ősi vita, mivel a Trump-kormány koncepcionálisan erre alapozva reklámozta önfinanszírozóként a reformot (a gyorsabb tempóban bővülő gazdaság az adókulcsok csökkenését ellensúlyozó adóbevételt generál). A gazdaságtörténeti tapasztalatok alapján – több mérvadó elemzőhöz hasonlóan – én sem hiszek a leszivárgási hatások feltételezett mértékű létezésében. Ezek a hatások a nagyobb szabású reagani adóreformok idején sem működtek az 1980-as években, amikor a költségvetési deficit annyira „elszállt”, hogy Reagan elnök az adókulcsok emelésére kényszerült. Arról nem is beszélve, hogy a deficitellenes héjának tartott Reagan nyolc éve alatt az államadósság megháromszorozódott, nem kis mértékben a mély adóvágásnak köszönhetően.

Az amerikai üzleti életet ma sem a likviditáshiány gyötri. Ellenkezőleg: a nagyvállalatok többsége készpénzbőségben úszik. Erre most egy elnöki tollvonással – a társaságiadó-vágással – egyik napról a másikra több mint egyötöddel meglódul a hazai vállalatok adózás utáni tiszta jövedelme. Nem csoda, hogy a tőzsdeindexek az új évben is folytatták meredek szárnyalásukat, olyannyira, hogy már egy újabb tőzsdelufi komoly kockázata lóg a levegőben. A konjunkturális ingadozásoktól megtisztított P/E ráta – a részvényár és az éves osztalék hányadosa – már közelít a nagy gazdasági depresszió előtti magas szinthez. Szinte önálló életet élve, a tőzsdék megtévesztően impozáns, dinamikus képet mutatnak az amerikai gazdaság valódi helyzetéről. De hát pont erről szólnak az üzleti lufik.

Az új adótörvényben a személyijövedelemadó-kulcsok kis mértékben mérséklődtek. A legmagasabb jövedelműek jelenlegi 39,6 százalékos adója például 37 százalékra csökken. Az adócsökkentés rendkívül regresszív: miközben egy átlagos középosztálybeli család évente ezer dollár adót takarít meg, addig a felsőosztálybeliek ötvenezret. Tehát a kirívó jövedelmi egyenlőtlenségek az új adórendszerrel tovább fokozódnak. Nem véletlen, hogy a trumpi adóátalakítás nem örvend nagy népszerűségnek. Trump nem ezt ígérte a kampányban, hanem azt, hogy Amerika „elfelejtett munkásembereinek” az elnöke lesz. Sokak szemében szálka az is, hogy a 2008-as válságot kirobbantó bankok az új adórendszer legnagyobb haszonélvezői között vannak, amelyek máris kövér évvégi bónuszokat osztogattak az alkalmazottaiknak. Borítékolható, hogy a Republikánus Párt mindezért komoly politikai árat fizet majd a novemberi félidős kongresszusi választásokon, különösen az elnök történelmileg alacsony tetszési indexével a háttérben. A nagy kérdés az, hogy lesz-e demokrata cunami, amely elmossa a jelenlegi republikánus fölényt a politikai rendszer minden szintjén.

Nemzetközi hatások

A külföldet azonban elsősorban nem az adócsomag belső politikája, hanem a várható nemzetközi következmények érdeklik. Annál is inkább, mivel Trump – kendőzetlen gazdasági nacionalistaként – minden idegszálával arra törekszik, hogy visszafordítsa Amerika évtizedek óta romló világgazdasági pozícióját, amelyet számára leginkább a toronymagas kereskedelmi mérleghiány testesíti meg. Az adóreformot céltudatosan úgy tervezték meg, hogy kedvező hatással legyen az amerikai vállalatok hazai beruházási tevékenységére és külpiaci versenyképességére. Hol várhatók a legjelentősebb nemzetközi hatások? Egyértelműen az országok közötti tőkemozgások terén.

A nemzetközi összhasonlításban kiugróan magas társasági adó miatt az USA vállalati szférája már hosszú ideje vaskosan túladóztatott volt, ami rontotta az amerikai cégek költség-versenyképességét, arra sarkallva őket, hogy az alacsonyabb adófekvésű országokba szervezzék ki tevékenységüket. Ráadásul a korábbi rendszer 35 százalékos adót vetetett ki az amerikai multik külföldön megtermelt nyereségére is (levonva a fogadó országokban befizetett profitadót: például az írországi 12 százalékot vagy a magyar 9 százalékot), ha nyereségüket hazautalták. De a multik érthetőn nem ezt tették, hanem külföldön parkoltatták a pénzüket. Nem is keveset: tavaly két és fél ezer milliárd dollárt, a GDP 14 százalékát. Az amerikai technológiai multik szinte művészi szintre fejlesztették a transzferárakon, a külföldi leányvállalataikon keresztüli adókerülést, illetve globális adóoptimalizást. A Microsoftnak és az IBM-nek például így sikerült 20 százalék közelébe leszorítani a ténylegesen fizetett társasági adót.

Az új adórendszer a korszerű, a többi OECD-ország által követett, területi elvre tér át, azaz csak az amerikai multik USA-ban előállított nyereségére vetik ki a 21 százalékos társasági adót, külföldi nyereségüket ezentúl nem terheli amerikai adó. Emellett egyszeri, kedvezményes (15,5 százalékos) adókulccsal, azaz részleges adóamnesztiával ösztönzik őket arra, hogy Amerikába repatriálják az országon kívül felhalmozott profitjukat. A kormány stratégiai célja az, hogy egy büntetőadókat kivető országból adóparadicsom legyen, Amerikát vonzó befektetési célponttá tegye, növelje az eddig meglehetősen lanyha beruházási tevékenységet, fokozza a termelékenységet és a világpiaci versenyképességet. A végeredménynek a kereskedelmi deficit drasztikus csökkenésében kell jelentkeznie. (Az egyik mérvadó, kormánytól független becslés a deficit távlati megfeleződését várja az adóreformtól.)

Az alacsonyabb társasági adó fordított irányú működő tőkemozgást indukálhat: az amerikai vállatok egy része haza szervezheti a tevékenységét. Ez összhangban van Trump egyik legfontosabb nacionalista kampányígéretével: visszahozni a jól fizető munkahelyeket Amerikába és csökkenteni a tátongó kereskedelmi mérleghiányt. Valószínűleg a nem amerikai világcégek is az eddiginél jobban érdekeltebbek lesznek az USA-ban történő közvetlen beruházásokban.

Aláígérési adóversengés?

Hogyan fognak minderre reagálni Amerika fő kereskedelmi partnerei? Nem elképzelhetetlen a nemzetközi adócsökkentési verseny kiéleződése. Ilyen rivalizálás már javában folyt 2000 óta az USA legfőbb kereskedelmi partnerei között, de most – Amerika kiemelkedő gazdasági súlya miatt – számítani lehet egy újabb csökkentési fordulóra. A 21 százalékos amerikai társasági adó alacsonyabb az OECD-országok 24 százalékos átlagánál. Kína máris bejelentette, hogy válaszlépéseket fog tenni, beleértve új adókedvezményeket azon külföldi vállatok számára, amelyek újra befektetik nyereségüket az országban. Emellett Peking újabb tőkekiviteli korlátozásokat fontolgat az amerikai leányvállatok várhatóan fokozódó pénzhazautalásai kordában tartására és a jüan árfolyamának védelmére. Az Európai Bizottság az adóreform több rendelkezését diszkriminatívnak tartja és ellenlépéseket helyezett kilátásba. Különösen nyugtalanítja Brüsszelt az a rendelkezés, amely – a multik transzferár-manipulációjának visszafogására – adókedvezményben részesíti a szellemi termékek amerikai exportjából származó jövedelmet. Az EB ezt illegális exportszubvenciónak tartja.

Nem kizárt azonban, hogy az „adóháborúval“ határos aláígérési verseny megelőzésére végre tárgyalások kezdődnek majd a társaságiadó-kulcsok nemzetközi összehangolására. Ha komoly harmonizációt lehetett elérni a vámoknál és a nem vámjellegű kereskedelmi korlátoknál, miért ne lehetne ugyanezt megvalósítani az adózásban is? Lehet, hogy Trump drasztikus adótörvénye adja meg az indító lökést a régóta esedékes nemzetközi adóösszehangolásnak?