Varázslatos hely, de ingatlanjogi nonszensz az egykori zsidó üdülőtelep Csillebércen
A csillebérci üdülőtelepen a zsidótörvények értelmében csak osztatlan közös tulajdont lehetett nyilvántartásba venni, máig ez a status quo. Az eredeti tulajdonosok többsége vagy odaveszett a háború alatt, vagy alijázott, de nem csak ez az oka annak, hogy az elbájoló hangulat és a megfizethető ingatlanárak ellenére foghíjas a telep. Újabban vállalkozó kedvű kisgyerekes családok és művészek fedezték fel maguknak a telepet, a közműproblémákra és a rendezetlen tulajdoni viszonyokra viszont nehezen születik, vagy egyáltalán nincs is megoldás.
Imaház, közösségi épület és színház is szerepelt azokon a terveken, melyek az 1942-ben a Csillebérci Üdülőtelep Kft. által felparcellázott, a saját ingatlantulajdon szerzését korlátozó zsidótörvények miatt osztatlan közös tulajdonba vett csaknem 500, egyenként 70 négyzetméteres telekről készült. Bár az imaházat végül nem építették meg, egy elveszett, de a lakók emlékezetében még őrzött fénykép tanúsága szerint rabbi is volt a telepen, az alapítók pedig saját buszjáratot üzemeltettek, melyen gondnokuk a fogaskerekű végállomásáig vitte őket. Azon telepesek többsége, akik nem vesztek oda a deportálások során, épp a Csille téri buszgarázstól indulva vándorolt ki, alijázott együtt Izraelbe 1947-ben. (A telep történetéről részletesebben itt olvashat.)
Bár egyes tulajdonosok vagy örökösök még a kétezres években is felbukkantak, a telepet sok olyan üresen álló telek tarkítja, melyért soha nem jelentkezett senki. Az aprócska buszgarázs a kilencvenes években kisboltként működött, ilyen ma már nincs a telepen, pedig igény volna rá. „Nevetséges, hogy egy tejfölért is kilométereket kell autókázni” – mondja Haraszti Kinga, a Csillebércért Egyesület elnöke, aki 26 éve él a XII. kerület tetején. A ma már csak nyomokban fellelhető polgári miliőből Kingáék még éppen elraktározhattak maguknak egy apró emléket:
„Mint egy Csehov, hófehér öltönyben, újságot olvasgatva ült a murvás út melletti kunyhó teraszán az eladó itt, az Isten háta mögött. Nem volt kérdés, hogy megvesszük a házat.”
A telep lakóinak összetétele nem csak a háború után cserélődött le, az elmúlt évek is komoly változásokat hoztak. A szocializmus alatt jellemzően hétvégi házas, hobbikertes környezetbe ma már rengeteg állandó lakó, az idősek helyett fiatal művészlelkek – pl. filmrendező, színész és tévés –, valamint kisgyermekes családok érkeztek. Számukra a kert, a csend és a jó levegő mellett az is nagyon vonzó, hogy egy lakás áráért juthatnak itt családi házhoz.
| Nem bányász! Tündér |
| A reformkor nemzeti törekvéseinek egyik fontos jelképe volt az ún. Dűlőkeresztelő, melynek során 1847-ben több, Buda határában fekvő lanka német nevét magyarosították. Döbrentei Gábor, a Dugovics Titusz legendáját verifikáló költő és akadémikus javaslatára a prózai csengésű Dreihottert, azaz Hármasdűlőt a budai hegyek mondabeli tündére, Csile után nevezték el. Az eredeti, egy l betűt tartalmazó név egészen a harmincas évekig tartotta magát, ekkor – valószínűleg egy jóhiszemű javítás következtében – egy második l-t is toldottak hozzá, mely azonban megtévesztő, hiszen a bányászat sosem volt jellemző a környékre. |
Az idillnek azonban van fonákja is. Az osztatlan tulajdonú telkek ugyanis gyakorlatilag öt (plusz további öt hozzárendelt) helyrajzi számon helyezkednek el, és mindenkinek van tulajdona mindegyik helyrajzi számon. Elkülönítésük kizárólag a résztvevők teljes együttműködése mellett valósulhat meg, ehhez legközelebb 1985-ben kerültek, akkor egyetlen tulajdonos hiányzó aláírásán bukott el a terv. „Az önkormányzat szeretné a terület tulajdoni viszonyait rendezni, évek óta ezen dolgozunk. A több száz, csak széljegyen feltüntetett tulajdonostárs közül sokan nem is laknak az érintett területen. Többen meghaltak az elmúlt évek során, ilyenkor hagyatéki eljárás is nehezíti a zavaros jogi helyzet tisztázását.
A rendezéshez telekalakításra lenne szükség, amely a jelenlegi jogi környezetben gyakorlatilag megvalósíthatatlan”
– áll a Hegyvidéki Önkormányzat közleményében. „Ha azt mondanák a tulajdonosoknak, hogy tessék, kerítéstől a kerítésig tiéd a telek, szerintem mindenki aláírná” – sommázza a másik oldal álláspontját Haraszti Kinga.
Zsilinszky Tibor, az önkormányzat nevében eljáró ügyvéd 2006-ban megkísérelte, hogy legalább egy helyrajzi számon elrendezze a tulajdoni viszonyokat.
„Életem nagy kudarca volt”
– mondja, mivel a 2006-os, rengeteg időt és energiát felemésztő szerveződés szintén egyetlen tulajdonoson bukott el. A területrendezés viszont nemcsak a hiányzó tulajdonosi akarat miatt nehézkes. „Az erdőtörvényt, a Ptk.-t, az ingatlannyilvántartást és még egy tucat jogszabályt kellene összehangolni” – magyarázta az ügyvéd. Zsilinszky szerint a legnagyobb sikerük az volt, amikor végre meg tudtak egyezni a Vízművekkel. Azt már az egyesület vezetője tette hozzá, hogy ezt gyakorlatilag polgári engedetlenséggel sikerült elérni; a lakók nem fizették be a számlákat, mire a Vízművek az elzárás mellett döntött, ezt azonban az ÁNTSZ nem engedélyezte, így aztán a felek végre tárgyalni kényszerültek. A megoldást az új bekötések és egy kompenzációs rendszer létrehozása jelentette, előbbi során ráadásul a telepet 70 százalékban fel is mérték.
Bár a víz még mindig nem ér el minden telekre, az újonnan érkezők már beköttetik magukhoz. Akad azonban megoldatlan probléma bőven, például a csatornázás, a szemétszállítás, a parkolás és a fűtés.
„A mindennapi életet az tudja itt igazán élvezni, aki elfogadja a sok tekintetben nomádnak számító körülményeket”
– mondja az egyik lakó. A legkulturáltabb módja a csatorna pótlásának a gyökérzónás elvezetés, ezt azonban nem minden háztartás alkalmazza. A lakók ráadásul a már mérhetővé vált vízhasználat arányában fizetnek a Fővárosi Településtisztasági és Környezetvédelmi Kft.-nek, de számos kis utcába, ösvénybe egyszerűen nem fér be a szippantóautó. „Akkor meg mire fizetünk?” – kérdi ez egyik tulajdonos, aki szerint már akadnak elszennyeződött területek is.
A kocsijukat sokan a Csille tér mögötti parkolóban hagyják, hiszen vagy túl kicsi a telkük ahhoz, hogy beálljanak, vagy a lépcsős ösvények miatt csak gyalogosan közelíthető meg. A járda hiánya főleg a buszmegállóhoz vezető Magas úton jelent gondot, mivel ott nagy sebességgel haladnak az autók, de ha gyalogost látnak, lefékeznek: szokás, hogy leviszik egymást a városba, de legalább a fogaskerekűig. Gáz nincs, és a legtöbb lakó szerint nem is lesz. Megszokták már, hogy fával, esetenként villannyal fűtenek; megvan a maga romantikája, meg persze a nehézsége is, hiszen az így-úgy burkolt, lejtős és szűk ösvényeken nem egyszerű feladat a teljes téli tüzelőmennyiséget a házakhoz juttatni.
Az akadozó szemétszállítással kapcsolatban azonban nem ennyire béketűrőek a helyiek. „Itt élünk az erdő szívében, de elborít minket a hulladék” – panaszkodik egy másik, tősgyökeres lakos. A Fővárosi Közterület Fenntartó (FKF) az Egyesületet, az Egyesület pedig az FKF-et hibáztatja a helyzet kialakulásáért. „Mivel nincs szerződésünk a teleppel, az ott rendszeresen keletkező hulladék jogszabály szerint illegális kirakásnak minősül, az elszállítást jelenleg a komolyabb közegészségügyi problémák elkerülése érdekében végezzük” – nyilatkozta az FKF. A lakók viszont arra panaszkodnak, hogy nem visznek el mindent; a szelektív hulladék mellett a zöldhulladék elszállítása sem megoldott, pedig utóbbit az önkormányzat felszólítására bezsákolva a lerakók mellé helyezik. Az Egyesület szerint épp a napokban született egy egyezség a Díjbeszedő Holding bevonásával, ehhez komoly reményeket fűznek.
Egy jogi ügyekben járatos tulajdonos szerint súlyos problémát jelentenek az engedély nélküli építkezések is. „Szerencsére nem épültek kirívóan ízléstelen házak, de azért elkelne a szabályozás. Azt sem értem, miért nem félnek az építkezők attól, hogy az építmény értékével arányos bírságot szabnak ki rájuk, még ha a fennmaradási engedélyt meg is kapják?” A lakó szerint egyébként több olyan idős szomszédja akad, aki nehezen gazdálkodja ki az önkormányzat által kiszabott építmény- és telekadót, utóbbi alól viszont csak akkor lehet felmentést kapni – vagy az összeget számlával igazolt infrastrukturális fejlesztésbe visszaforgatni –, ha állandó lakcímmel rendelkezik a tulajdonos. Ezt pedig nem sokan mondhatják el magukról; a csillebércieknek jellemzően tartózkodási engedélyük, azaz ideiglenes lakcímük van. „Amikor be akartam jelenteni a gyerekemet állandóra, majdnem elvették az én még húsz éve kiharcolt állandó lakcímemet is” – emlékszik vissza az egyikük.
Az erős összetartásra a telepen sétálva több példát is láthattunk. A csillebérciek életét mederben tartó idősek eltávozása után a kilencvenes és kétezres években ugyan kevéssé voltak összetartóak a lakók.
"Mára azonban jobb a közösség, mint bármelyik társasházban.
Segítünk egymásnak, mert magunkra vagyunk utalva. Mivel a Magas utat közútnak minősítették, ott már jár hókotró, de korábban együtt kellett kiásni magunkat az egy kilométerre fekvő Konkoly-Thege útig” – emlékszik vissza Haraszti Kinga.
Egy kisgyerekes anyuka pedig épp arról számolt be, mennyire megérintette, mikor a tavalyi, számára első csillebérci hóeséskor a közösség tagjai már reggel tisztára kotorták a saját pénzből lebetonozott, a telep alsóbb részén fekvő, nem közútnak minősülő Sugár utat. A lakók most a kilencvenes évek elején leégett közösségi ház újjáépítéséről, sportpályáról és játszótérről álmodoznak. Bár a telep az önkormányzati szándékot tekintve vélhetően sosem lesz lakóövezet, ez a legtöbb tulajdonos akaratával is egybevág, hiszen éppen az veszne el Csillebércről, amit most a legjobban szeretnek benne: a nomád és retró életérzéssel fűszerezett, családias idill.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
