Tényleg, miért is csináljuk ezt az egészet? Az önsajnáló kérdés valamilyen rejtélyes okból mindig az Oktogonon fogalmazódik meg bennem, reggel, ahogy a tömött villamoson próbálom kikerülni a leszállókat – Óbuda odébb van még. Az érzés 2016 októberében, a Népszabadság bezárása utáni első munkanapon tört rám először (legalábbis a négyes-hatoson). Idén pedig április 9-én, a választások utáni reggelen, amikor pár óra alvás után mentem vissza a szerkesztőségbe, és félálomban csak azt a magyarázatot találtam a visszatérésre – a munkaszerződésemen túl –, hogy a nálam okosabbak majd valami épeszű magyarázatot adnak arra, mi is történt vasárnap. Meg az előtte levő hónapokban. Meg az utána jövőkben.

Aztán persze mindig kiderül, hogy ugyanabban a levesben fővünk, ugyanazokat az információkat próbáljuk megemészteni, és nagyjából ugyanarra jutunk. És rendre – akkor is – azt veszem észre, hogy magam is jósolgatok egy cikkben arról, mi történhet a következő hónapokban. Ahelyett, hogy a nálam okosabbnak tartott kollégáktól hallanám az igét.

Jósolni furcsa dolog, egy évvel később újraolvasni meg különösen az. Most mondhatnám, hogy mindenki fussa át az alábbi cikket, aztán folytatjuk, de mivel a reklámblokk alatt is többen távoznak, mint amennyien érkeznek, én meg ráadásul egy kávét hörpintő George Clooney-t se helyeztem el az anyagban, inkább összefoglalom majd a link után, miért is voltam hülye pont egy évvel ezelőtt.

Magyarország számára őrült, a NER-lovagoknak paradés lehet az új év

Többször hallhattuk, hogy a 2018-as évben nem tervez választási költekezést a kormány, és a nyugdíjasoknak szánt plusz juttatásokon kívül nincs is különösebb jele annak, hogy ilyen módon igyekeznének szavazatokat „vásárolni". Nem mintha különösebben erre kényszerülne a kabinet, hiszen a Fidesz győzelme egyelőre biztosnak tűnik.

Leginkább azért, mert azt gondoltam, a választási kampányban Soros György és a félelemkeltés helyett a gazdasági eredményekről esik majd szó. Ha már vannak ilyenek (ellentétben a menekültáradattal, amely már rég a múlté), és ha már amúgy ezeket nem mindenki venné észre. Nem azért, mert nincs hozzá képessége, hanem mert néha távoli dolgokról van szó: túlárazott, megmagyarázhatatlan beruházásokról, a rászorulók helyett a vagyonosabbakat segítő támogatásokról, egy újgazdag elit látványos felemelkedéséről.

Ehhez képest éppen ott szavaztak a legnagyobb arányban a kormánypártra, ahonnan messzebb már nem is lehetnének ezek a vívmányok: a legszegényebb településeken. A Fáj nevű faluban a voksok 99 százalékát kapta meg a Fidesz – ha volt hír, amely igazán megragadt ebben az évben, hát ez volt az.

Hogy mi az oka ennek? Az a félelem, amelyet azóta is, újabb és újabb ellenségekkel táplálnak. Olyannyira, hogy már mi is minden bokorban látunk egyet, sokszor a saját kollégáink között is – jé, már megint az Oktogonnál járunk?

2018-ban így a Nagykörút és az Andrássy kereszteződésénél mindig igyekeztem arra gondolni, hogy a munkám szólhat másról is, mint a kesergésről. Amíg jut idő megkeresni azokat az embereket, akik valami igazán apró dologgal teszik élhetőbbé az országot, akik valami olyanba vágtak bele, ami több munkát ígért, mint amennyi sikert. És mégis megtalálják benne azt, amiért érdemes folytatni.

MTI / Balogh Zoltán

Mikor panaszkodtunk, mert több mint három óra volt eljutni a fővárosból Tiszakerecsenybe, kiderült, hogy Héver Tímea és Kerekes Attila, az a házaspár, akik ott francia csirkéket nevelgetnek egy almafaliget tövében, hetente akár többször megteszik ezt az utat – mellesleg két sarokra laknak tőlem és a fotóriporter kollégámtól is, és három gyereket nevelnek. Hogy miért vágtak bele? Mert ők is feltették maguknak azt a kérdést, hogy tényleg, miért is ülünk a munkahelyünkön, amikor csinálhatunk valami különlegeset is.

Ott ülni náluk a kertben, és enni a csirkepörköltet, miközben a szomszéd macskája az újszülött kölykét hurcolja át, az idősödő vizsla pedig nem érti, miért ne lejmolhatna – ennél távolabb nem lehettünk volna sem a parlamenti folyosóktól, sem a tüntetésektől, sem az Európai Parlamenttől, ahol Judith Sargentini próbálja győzködni a magyarokat, hogy igenis szereti őket.

Ugyanilyen érzés volt sétálni az ősz utolsó nyárias, arany napsütétes napján a baranyai Márokon, ahol egy pár tojótyúkokat tart. Ennél egyszerűbb dolog aligha lenne a magyar falun, az én gyerekkorom is pár tyúk és családunk legendás házilúdjának a kerülgetéséről szólt, mára mégis mintha elfelejtődött volna ez. De ott, miközben száz jóllakott csirke csipegette kedélyesen a nadrágunkat, teljesen természetesnek tűnt újra az egész. Egy tyúktartó pár kedvéért mentünk le, és maguk helyett inkább egy szebb napokat látott falut mutatott be nekünk Markó Ildikó és Heppenheimer János, ahol ők is megpróbálják visszahozni azt az idillt, amely lehet, hogy soha nem létezett, de mégis hisznek benne, dolgoznak érte, sok lemondással.

Heppenmeier János

Reviczky Zsolt

És még valaki, aki egy hagyományos magyar iparágat igyekszik a 21. századba átrepíteni úgy, hogy talán maga sem tudja, honnan talál hozzá embert néhány év múlva: Hornicz Bernadett mutatta meg nekünk azt, hogyan készül vágyunk titokzatos tárgya, a pécsi kesztyű. A Karma az egyike a nyolc társaságnak, amelyik a kézre símuló, világhírű bőrkesztyűkkel foglalkozik még, termékeik Madonna és Ryan Gosling kezét is megvédték – Bernadett szerint mégis az az egyik legnagyobb kincs, hogy az ő tervező technikusuk viszonylag fiatal, nekik legalább az ő pótlásával nincs gondjuk.

A saját sorson túlmutató küzdést megtaláltuk a fővárosban is: Balogh-Mázi Majánál, aki egy bakonyi kis faluból indulva jutott el informatikusként nagyon magasra. Férje, az NNG-t alapító Balogh Péter mellett pedig megtehetné, hogy „nyugdíjasként” nevelje kislányukat, mégis naponta ötletel, hogy élhetőbbé tegyen munkahelyeket, vagy – ahogy férje fogalmazott nekem egy interjúban – egyre nagyobbá tegye azt a szigetet, amit a mai Magyarországon a jó munkahelyek, lelkes startupok jelentenek.

Én pedig szeretném ezeket a szigeteket megmutatni – hát erre gondolok, amikor, rendre az Oktogonnál, elkap az az érzés, hogy nincs értelme a munkámnak. Persze lehet, hogy mégis veszek pár csirkét.