A kórházaknak április 15-ig az ágyak 60 százalékát, nagyjából 40 ezer férőhelyet kellett Kásler Miklós miniszter utasítására szabaddá tenniük a koronavírus-járvány miatt. Az Emmi sajtóosztálya a döntést azzal indokolta, hogy „tömeges megbetegedések várhatók Magyarországon is, fel kell készülni a legrosszabb forgatókönyvre is”. A minisztérium azt is közölte, hogy az új helyzet mindenkitől együttműködést igényel, azoktól a családoktól is, ahol a beteg otthonápolása megoldható, Müller Cecília pedig szerdán már azt jelentette be, hogy az ágyak felét sikerült is felszabadítani, bár szerinte ténylegesen nem kellett sok beteget hazaküldeni.

A miniszteri utasítás megjelenése után többen is megkeresték szerkesztőségünket. Volt, aki azt mesélte, nagypéntek délután hívták föl, hogy kedden viszi haza a mentő a magatehetetlen, fél oldalára bénult édesapját, akinek számos krónikus betegsége van. Ellenkezni nem volt módja, arról viszont fogalma sincs, hogyan fogják megoldani az ellátását. Máshoz a végstádiumban lévő rákos fiát akarták visszavinni. A fiú egy hónapja, nagyon rossz állapotban került kórházba, akkor már enni sem tudott. Infúziót és morfiumtapaszt kapott, szondája viszont nincs, így az édesanyja nem tudja otthon mivel etetni.

Az otthonápolás nagyon nehéz műfaj

– mondta a hvg.hu-nak Milánkovics Kinga, közgazdászból, egyetemi tanárból lett „feketeöves” otthonápoló. Az elmúlt 10 évben dolgozott Magyarországon, Máltán és Angliában is gondozóként, magát csak úgy hívja, „kelet-európai, migráns ápoló”.

2015-ben azért ment Angliába dolgozni, mert mint mondta, ott respektje van annak, amit csinál, elismerik a munkáját. Magyarországon nem ez volt a tapasztalata. Családjával most éppen Máltán várja, hogy enyhüljön a járvány, és ismét vállalhasson munkát Nagy-Britanniában.

Önkéntesek dolgoznak az állam helyett

Magyarországon még jóval a világjárvány kitörése előtt indították el az Ozmózis Közösségi Idősgondozási Rendszert, amelynek lényege, hogy információkkal, tanácsadással segítik a családokat, illetve segítik az ápolókat és a családokat egymásra találni, együttműködni. A programban ketten dolgoznak, és hetente két családnak tudnak segíteni, ennyire van erejük és idejük. A közvetítést önkéntes munkában végzik, egy fillér támogatás nélkül. Ez a segítség mind a családoknak, mind az ápolóknak ingyenes. „Több családnak is tudnánk segíteni, ha lenne mögötte finanszírozás, de nincs. Fent van a honlapunkon, hogy hol lehet beszállni rendszeres támogatónak vagy egyszeri adományozónak, de nincs nagy tolongás” – mondta.

Munkájuk lényege, hogy a családokat felkészítik arra, mit kell nyújtaniuk az ápolónak, aki

nem csicska, nem takarító és nem is kisállatgondozó

– hangsúlyozta Kinga. Az ápolóktól bemutatkozást kérnek, a családoktól részletes információt a konkrét ápolási igényekről, és ezek után tud az ápoló és a család kapcsolódni egymással. A rendszer építésének egyik fontos célja, hogy az ápolók és a családok „védett közegben találjanak egymásra”, legyen minőségbiztosítás.

Ha egy idős ember szexuálisan zaklatja az ápolót, vagy egy ápoló veri az ügyfelet, mert ezekre is van példa, nem tudnak hol panaszt tenni. Az ápoló nem mehet a rendőrségre, mert rögtön kiderül, hogy feketén foglalkoztatják.

Angliában vannak ügynökségek, amelyek a minőségbiztosító szerepét is betöltik. Azok a családok tartják fenn, heti rendszeres utalással, akiknek az ügynökség a házi betegápolót biztosította. Magyarországon ilyen nincs, „kevés embernek lenne erre pénze, a családok az ápolót is alig tudják megfizetni, nemhogy még egy ilyen szolgáltatást”.

Amióta tömegével adták haza a kórházak az ápolásra szoruló betegeket, Kingát a korábbinál is több család és ápoló kereste meg.

Mindenki kapkod

– mondta. Szerinte azok vannak nehéz helyzetben, akik messze laknak attól, akit ápolni kell és SOS kell a segítség. Azt mondja, a mostani helyzetben jó megoldás nincs, legfeljebb szerencsés: „a családnak van elég pénze megfelelő ágyra, ápolási eszközökre, és gyorsan fel tud fogadni egy jó ápolót. Minden a körülmények szerencsés együttállásán múlik, és a család lakóhelyén”. Úgy látja, Budapesten viszonylag könnyen lehet ápolót találni, még a járvány idején is.

Annak viszont nehéz okosat mondani, akinek vidéken kell a hozzátartozójáról gondoskodni, ott szájról szájra jár, hogy nem ismersz egy erdélyi vagy egy ukrán asszonyt?

Az árak is alacsonyabbak most a fővárosban, mint korábban, mert sokan veszítették el a munkájukat, „a takarítók is azt mondják, hogy most akkor inkább ápolnak, ez egy kényszerhelyzet”. Elmondása szerint ma Budapesten egy bentlakásos ápoló napi 7-15 ezer forintot kér, illetve ez az az összeg amit a családok fizetni hajlandóak.

Korábban írtunk már arról, hogy ha valaki komolyabb ellátást igényel, a háziorvosán keresztül kérheti szakképzett ápoló segítségét. Magyarországon 270 otthonápolási szolgálat működik, a szakképzett ápolók a beteg otthonában katétert cserélnek, folyadékpótlás érdekében infúziót kötnek be, sebet látnak el és kötöznek át, sztómazsákot cserélnek és átmozgatják a beteget. Az ellátás 150 napig ingyenes. A kapacitás viszont véges: a veszélyhelyzet előtt durván 3500 szakápoló dolgozott, akik már akkor is leterheltek voltak. Többen viszont kiestek, hiszen otthon vigyáznak a gyerekükre, vagy a kórház, ahol főállásban dolgoznak, megtiltotta a részmunkaidős állást.

Milánkovics Kinga szerint sok ápoló, akik korábban otthonápolásban dolgoztak, most egyáltalán nem vállalnak munkát, csak akkor, ha a család vállalja a karantént az ápolt számára is. Úgy látja, mielőtt nem ürítették ki viharos gyorsasággal a kórházakat, az otthonápolás már akkor is ezer sebből vérzett, nemcsak Magyarországon, Európa-szerte. A járvány erre most ráirányította a figyelmet.

A szakember nem érti, miért csak most, amikor járvány van, vesszük észre, hogy mekkora a baj. „Akinek ápolásra szoruló hozzátartozója van, az nyilván eddig is tudta. Most azonban hirtelen többen is érintettek lettek.”

Kinga szerint közismert a szakmában, hogy sokan idős hozzátartozóikat akkor is kórházban tartották, ha erre nem feltétlenül lett volna orvosilag szükség,

elfekvőnek használták az emberek a rendszert.

Nem véletlenül: az otthonokban olyan hosszú a várólista, hogy évekig várni kell, „ez egy kiskapu volt, amit az érintett családok egy része kihasznált”. Ráadásul már az intézményi bekerülésnek is „ára” van, „tudni lehet, hogy mennyit kell fizetni a férőhelyért”. A családoknak segítő otthoni idősgondozók is lényegében feketemunkásként, vadnyugati körülmények között, teljesen magukra hagyva dolgoznak.

A családokra hárul a neheze

A KSH 2011-es Munkavégzés és családi kötöttségek című kiadványa szerint a 15 és 64 év közöttiek 5,6 százaléka gondoz rendszeresen rászoruló beteg, fogyatékossággal élő 14 évnél idősebb embert. A felnőtt családtagot ápoló családi gondozók számát 400-600 ezerre teszik, de pontos számot nem tudni. Az viszont biztos, hogy jellemző rájuk a jövedelmi szegénység, sokan szeretnének, de nem tudnak munkát vállalni. Közülük mindössze nagyjából 20 ezren kapnak alanyi jogú ápolási díjat, sokan nem is tudják, hogy jogosultak lennének az ellátásra. Közben – szintén a KSH adatai szerint – a szociális szférában folyamatosan nő a betöltetlen álláshelyek száma, 2017-ben már meghaladta a 3600-at. Nem véletlenül, az átlagos nettó kereset itt 101 ezer forint volt, vagyis a legalacsonyabb az egész nemzetgazdaságon belül.

Milánkovics Kinga szerint egyértelmű: az állam a gondozás felelősségét a családokra hárítja, békeidőben is. „Az általános az, hogy a családok maguk próbálják valahogy megoldani az idős, gondoskodásra szoruló rokon ellátását, mert nincs szívük magára hagyni őt. Miközben ők is gyakran katasztrofális egészségi, mentális és anyagi állapotban vannak. Különösen nehéz azoknak, akik demens rokont ápolnak, sokszor hosszú-hosszú éveken át.” Most, amikor járvány- és veszélyhelyzet van, szintén a családokra hárul a neheze, ahogyan korábban, sokan most se tudják, hová fordulhatnának segítségért, nincsenek felkészülve egy beteg rokon ápolására. „A családok ilyenkor kapkodnak, szeretnék életben tartani a hozzátartozójukat, ezért így vagy úgy, de megoldják, kerüljön az akár a saját egészségükbe is.”

A szakember szerint a világjárvány most rávilágított: a gondoskodás válságban van. Kérdés, hogy mi változik, ha véget ér a krízis. Milánkovics Kinga azt mondta, lehet reménykedni, hogy összekapja magát a társadalom, de valójában sok pénzt nem tenne rá. Ahhoz ugyanis az kellene, hogy „az emberek ne tűrjék szó nélkül ezeket az áldatlan állapotokat. Ha most ezt is benyeli a társadalom, mindenki ül tovább a babérjain, akkor nem lesz változás, szépen meg lehet halni, vagy bele lehet rokkanni a rendszerbe, és főleg annak hiányába.”